Kategória: MTA200

  • Megnyílik az MTA Könyvtárának új épülete az Arany János utcában

    Megnyílik az MTA Könyvtárának új épülete az Arany János utcában

    Az MTA Könyvtára új épületének felavatáskor, 1988. november 3-án Rózsa György könyvtárigazgató így fogalmazott: „Az Akadémia Könyvtára a 19. század eleji reformkor teremtménye, és ebben a mostani, 20. század végi reformkorban születik újjá új épületével, egyik tanúságául annak, hogy ez a reformkor is nagy alkotásokra képes.” 

    Gróf Teleki József, az Akadémia első elnöke, 1826. március 17-én ajánlotta fel 30 ezer kötetes könyvtárát a Tudós Társaság céljaira. Teleki gróf felajánlásával tehát megszületett az Akadémia első tudományos gyűjteményének alapja a reformkor hajnalán. A könyvtár 1831-ben kezdte meg működését, az Akadémiával egy időben. Azonban már a kezdetektől komoly kihívást jelentett a könyvtár számára a helyhiány. Az Akadémia székházának megépüléséig, 1865-ig a tudós társaságnak az első néhány évben a jelenlegi Gresham-palota helyén álló Deron-, később Nákó-ház adott otthont, és könyvtár hivatali helyiségeit is itt helyezték el. Ebben az épületben viszont nem volt lehetőség a könyvek tárolására és kiszolgálására, így a Teleki-család Szervita téri házában maradt a későbbi könyvtárat megalapozó gyűjtemény. 

    A könyvtár valamivel jobb helyzetbe került 1836-ban, amikor az Akadémia átköltözött a Trattner–Károlyi-házba (ma Petőfi Sándor u. 3.), itt már több helyiség volt biztosított a gyűjtemény számára is. Toldy Ferenc főtitkár egy írnok segítségével rendezte és katalogizálta a könyveket. Így a könyvtár ünnepélyes, nyilvánosság számára történő megnyitására az 1844-es nagygyűlésen kerülhetett sor.

    A könyvtár hosszútávú elhelyezésének problémáit viszont csak az Akadémia székházának 1865-ös átadása jelentette. Itt nyílt meg 1867-ben, a nagyközönség előtt az alapító szándékának megfelelően „a haza összes polgárainak használatára”. Innentől kezdve egészen 1988-ig a könyvtár az Akadémia székházában várta az olvasni és művelődni vágyó közönségét.

    Az évtizedek során azonban az állomány és az olvasók létszáma is egyre nőtt, illetve változtak a könyvtár funkciói. Emiatt már az 1950-es évektől több terv is felmerült a könyvtár átköltöztetésére, például a székházhoz kapcsolódó Arany János utca 1. sz. alatti volt akadémiai bérházba a Budai Várba, az Akadémia utca – Arany János utca – Tüköry utca által határolt telekre. Az 1960-as évek közepén már az Akadémia palotájával szemben, a tér túloldalára (a Lloyd palota helyére) tervezték a bibliotéka új székházát. Már készek voltak az épület részletes tervei, amikor végül 1969-ben az Akadémia forráshiányra hivatkozva felfüggesztette a tervek kivitelezését.

    Végül az 1980-as évek végére építették át modern könyvtárrá az Arany János utcai bérházat. Rózsa György így foglalta össze a fő tudnivalókat az ünnepélyes megnyitón: „Ez tehát a harmadik könyvtáravatás az Akadémián és várhatóan mintegy 25 évig zökkenőmentesen működhet 8 ezer m2 alapterületű épületében, több mint 120 férőhelyes olvasótermével, összeköttetésben az akadémiai palotában maradt mintegy 1200 m2 területtel a különgyűjtemények számára […].” A könyvtár pedig túlhaladva a 25 évet, lassan a 40. évéhez közelítve továbbra is itt, az Arany János utcai épületben működik a kor igényeinek megfelelően.

    Ajánlott irodalom

  • Mádl Ferenc jogászt, Magyarország későbbi köztársasági elnökét az Akadémia tagjává választják

    Mádl Ferenc jogászt, Magyarország későbbi köztársasági elnökét az Akadémia tagjává választják

    „Tudós akartam lenni, nem politikus” – írja visszaemlékezéseiben Mádl Ferenc. Életében a kettő nem zárta ki egymást, ráadásul mind a tudomány területén, mind a politikában a legmagasabb szintekig jutott. A jogász szakterületein (a polgári jog, a nemzetközi magánjog, a nemzetközi gazdasági jog, valamint az összehasonlító jog) végzett munkáját a Magyar Tudományos Akadémia közgyűlése is honorálta. 1987-ben levelező tagjává, majd 1993-ban rendes tagjává választotta.

    Mádl Ferenc (1931–2011) Bándon született egy sokgyermekes katolikus, földműves családba. Gimnáziumi tanulmányait a veszprémi piarista gimnáziumban végezte az 1940-es években. Az érettségi letétele után jogásznak tanult előbb a Pécsi Tudományegyetemen, majd Budapesten az Eötvös Loránd Tudományegyetemen. A diploma megszerzése után rövid ideig bírósági fogalmazóként, majd titkárként dolgozott polgári ügyszakban 1955 és 1956 között. Innen Mádl volt egyetemi tanára, Nizsalovszky Endre jogász akadémikus segítségével a MTA Hivatalába került. Itt először az MTA II. Társadalmi-történeti Tudományok Osztályának jogi szakelőadója (1956–1965) volt, majd miután létrejött az önálló IX. Gazdaság- és Jogtudományi Osztály, annak a jogtudományi referense lett. Az 1970-es átszervezés után a Társadalomtudományi Főosztály munkatársa (1970–1971) volt. A hivatali munka mellett a MTA Állam- és Jogtudományi Intézetének tudományos munkatársaként dolgozott 1958 és 1967 között. 

    Ebben az időszakban, 1964-ben szerezte meg a kandidátusi fokozatát. 1961 és 1963 között összehasonlító jogi tanulmányokat folytathatott Strasbourgban, később Ford-ösztöndíjasként 1967-ben az Egyesült Államokban kutatott és tanított. Mádl Ferenc 1971-től az egyetemen folytatta a munkát, ekkor nevezték ki az ELTE jogi karának docensévé, majd 1975-ben egyetemi tanárává. Ugyanekkor az egyetem vezetésében is részt vett mint az ELTE Nemzetközi Kapcsolatok Osztályának vezetője (1971–1974), majd mint nemzetközi ügyekért felelős rektorhelyettes (1974–1978). A tudományok doktora fokozatát tanári évei alatt, 1974-ben szerezte meg. A rendszerváltoztatás előtt, 1984 és 1990 között, fontos szerepet töltött be a tudományos minősítésben, ő volt a Tudományos Minősítő Bizottság titkára.

    A rendszerváltoztatás azonban nagy fordulatot hozott Mádl életében. Az addigi tudományos pályájáról a politika világába került. 1990-től az Antall József vezette kormánynak először tárca nélküli (1990–1993), majd művelődési és közoktatásügyi minisztere (1993–1994) volt. A kormány Tudománypolitikai Bizottságának elnökeként 1990 és 1994 között jelentős szerepet vállalt az Akadémiáról szóló új 1994-es törvény megalkotásában és elfogadtatásában. Már 1995-ben az MDF, a FIDESZ és a KDNP köztársaságielnök-jelöltje volt, azonban erre a tisztségre csak később, 2000-ben választotta meg az Országgyűlés. Hivatalát 2005-ig töltötte be.

    Főbb művei: Az Európai Gazdasági Közösség joga (1974); Összehasonlító nemzetközi magánjog – A nemzetközi gazdasági kapcsolatok joga (1978); Magyar nemzetközi magánjog a nemzetközi kapcsolatok jogának főbb elemeivel (társszerző: Vékás Lajos) (1981); The Law of International Transactions (1982).

    Ajánlott irodalom

  • Létrejön a keleti blokk első független kutatási alapja, az OTKA

    Létrejön a keleti blokk első független kutatási alapja, az OTKA

    Az Országos Tudományos Kutatási Alapprogramok (OTKA) egy független, nemzeti, alapkutatásokat finanszírozó intézményként működött 1986 és 2014 között. Az államszocializmus időszaka alatt a keleti blokkon belül az első, nyílt pályázati rendszerrel működő kutatási alap újdonságnak számított. Az intézmény története során szoros kapcsolatban állt az Akadémiával, első elnöke az MTA főtitkára, Láng István agrokémikus volt. Az OTKA jelentősége abban állt, hogy kifejezetten a felfedező alapkutatásokat támogatta, amelyek közvetlen hatása kevésbé mérhető, így az innovációra és közvetlen hasznosításra építő tudománypolitika kevesebbet költ az ilyen jellegű, nemzeti szempontból nélkülözhetetlen kutatásokra.

    Az OTKA-t 1986. január elsejével a Tudománypolitikai Bizottság a 30.020/1985 sz. határozatával hozta létre, hogy kiegészítő támogatást biztosítson kiemelkedő alapkutatások számára. Az OTKA felelőse a Magyar Tudományos Akadémia főtitkára lett, a működéséről az MTA Központi Hivatala gondoskodott, de az OTKA pénzügyeit elkülönítve kezelték. Az így létrejött intézmény a VII. ötéves terv keretében az 1986 és 1990 közötti időszakra 4 milliárd forintos alappal kezdte meg működését. A kezdeti kritikák után, a rendszerváltás és a kapitalista átmenet időszakában a közvélemény pozitív irányba változott a programot illetően. 1991-ben az OTKA önálló jogi szervezetként elvált az MTA-tól, és kialakította saját apparátusát és működési rendszerét az Országos Tudományos Kutatási Alapról szóló 99/1990. (XII. 3.) kormányrendelet alapján. Az OTKA Bizottság elnöki tisztséget ekkor Andorka Rudolf szociológus kapta meg – az OTKA történetének az egyetlen humán- és társadalomtudós elnöke –, akinek személye garanciát jelentett az alap függetlenségére nézve. Az OTKA-t nemcsak az állami költségvetésből finanszírozták, más pénzügyi forrásokat is engedélyezett a kormányrendelet, a beérkezett pályázatokat felkért szakértők véleményezték és ezután az OTKA szakterületi kollégiumai ítélték oda a támogatásokat.

    1993-ban külön törvény (1993. évi XXII.) született az OTKA szabályozására, amely rögzítette annak függetlenségét, költségvetését, infrastruktúráját, az alap felügyeletét pedig az oktatásért és kutatásért felelős miniszter hatáskörébe utalta. Az alap fő irányító testülete továbbra is az OTKA Bizottság volt, amelynek elnökét az Akadémia elnöke és a minisztérium közös javaslata alapján a miniszterelnök nevezte ki. Ezen felül két alelnök és tizenöt tag látta el az alap irányítását. Az Akadémia mellett az egyetemi és a közgyűjteményi szféra szakemberei is képviseltették magukat a szakmai kollégiumban.

    Az OTKA a Horn-kormány alatt, Lipták András kémikus elnöksége idején komoly támadások kereszttüzébe került, a megmaradásáért is küzdeni kellett. Végül a 1995. évi CXXI. törvény módosította az OTKA törvényt és az OTKA felügyeletét az MTA főtitkárára bízta. Az OTKA az 1997. évi CXXXVI. törvénnyel átkerült az Akadémiához, önálló alapként, független költségvetéssel. Az OTKA helyzetének stabilizálódását követően az elnökséget 2003-ban Makara Gábor neurobiológus vette át, aki modernizálta és a külföldi rendszerekkel harmonizálta a pályázati rendszer működését. Az OTKA, bár belföldi működésre koncentrált, a kezdetektől része volt nemzetközi együttműködéseknek, például tagja volt a European Science Foundationnek, közös pályázatot hirdetett az Osztrák Tudományos Alappal, és ösztönözte a kutatókat nemzetközi együttműködések kialakítására. Az alap ötödik, utolsó elnöke Kollár László Péter építőmérnök, az Akadémia jelenlegi főtitkára lett, aki 2009-től vezette a Bizottságot. 

    Negyedszázados független működést követően, 2015. január 1-jétől az OTKA-t beolvasztották a Nemzeti Innovációs Hivatalba, majd az Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivatal (NKFIH) kezelésébe került az Alap. Az alapkutatásokat támogató pályázati rendszer módosult formában még közel tíz évig működött, majd 2024-től Nemzeti Kutatási Kiválósági Programként szervezték újjá a European Research Council (ERC) pályázatai mintájára. Ezzel véglegesen megszűnt az alapkutatások korábban ismert hazai támogatási rendszere.

    Ajánlott irodalom

  • Megjelenik a „Sátántangó”, a 2025-ben irodalmi Nobel-díjjal kitüntetett Krasznahorkai László regénye

    Megjelenik a „Sátántangó”, a 2025-ben irodalmi Nobel-díjjal kitüntetett Krasznahorkai László regénye

    2025. október 9-én, második magyar íróként részesült irodalmi Nobel-díjban Krasznahorkai László, a Svéd Akadémia indoklása szerint „lenyűgöző és látnoki műveiért, amelyek az apokaliptikus terror közepette mutatják meg a művészet erejét”. A kitüntetés egy több évtizedes, nemzetközi hatású életmű elismerése volt, amely már jóval korábban a kortárs világirodalom élvonalába emelte az írót.  

    Az életmű kiindulópontját az 1985-ben megjelent Sátántangó című regénye jelentette, amely a kortárs magyar próza egyik meghatározó, nehezen kategorizálható művévé vált. A regény egy hanyatló, elszigetelt közösség lakóinak történetén keresztül ábrázolja a kiszolgáltatottságot, a várakozás és a manipuláció dinamikáját, valamint a társadalmi széthullás tapasztalatát. Körkörös szerkezete, „táncrendje” és hálózatszerű felépítése az örök visszatérés és a kilátástalanság érzetét kelti. A műből 1994-ben a magyar és nemzetközi filmművészet meghatározó alakja, Tarr Béla készített filmadaptációt. A két művész évtizedeken keresztül alkotótársakként dolgozott, együttműködésükből született többek között a Kárhozat (1987), a Werckmeister harmóniák (2000), A londoni férfi (2007) és A torinói ló (2011).

    Krasznahorkai László 1954. január 5-én született Gyulán. Középiskolai tanulmányait a gyulai Erkel Ferenc Gimnáziumban végezte, majd Szegeden és Budapesten hallgatott jogot, később az ELTE Bölcsészettudományi Karán szerzett magyar–népművelés szakos diplomát. 1977 és 1982 között a Gondolat Kiadónál dolgozott, ezt követően szabadfoglalkozású író lett. Első publikációja 1977-ben jelent meg. 

    Prózájának egyik legjellegzetesebb vonása a hosszú, hömpölygő mondatszerkezet és az áradó narráció, amely gyakran megszakítás nélkül vezeti az olvasót. Műveiben az apokaliptikus hangulat, a fenyegetettség és a rend felbomlásának érzete dominál, miközben a szociografikus megfigyelések mitikus és fantasztikus elemekkel keverednek. Írásmódja erősen épít intertextuális elemekre, és rokonítható többek között Franz Kafka, Mihail Bulgakov és Gabriel García Márquez műveivel, különösen az egyén kiszolgáltatottsága, a hatalom és a ciklikus időszemlélet ábrázolásában. 

    2004 óta a Digitális Irodalmi Akadémia tagja, 2009-ben a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia (SZIMA) rendes tagjává választották, székfoglalóját 2010. október 6-án tartotta (Egy regény története: az ÁllatVanBent című könyvről). Munkásságát számos hazai kitüntetéssel ismerték el, többek között József Attila-díjjal (1987), Kossuth-díjjal (2004) és Prima Primissima-díjjal (2012). Pályáját kezdettől fogva erős nemzetközi jelenlét jellemzi: hosszabb-rövidebb ideig élt és alkotott többek között Németországban, Franciaországban, az Egyesült Államokban, Japánban és Kínában, és több rangos ösztöndíjat nyert el. Nemzetközi elismertségét jelzi a Nemzetközi Man Booker-díj (2015) és az amerikai National Book Award (2019, fordítás kategória). 

    Főbb művei: Sátántangó (1985), Az ellenállás melankóliája (1989), Az urgai fogoly (1992), Háború és háború (1999), Északról hegy, Délről tó, Nyugatról utak, Keletről folyó (2003), Seiobo járt odalent (2008), Báró Wenckheim hazatér (2016), Aprómunka egy palotáért (2018), Mindig Homérosznak (2019), Herscht 07769 (2021), Zsömle odavan (2024), A magyar nemzet biztonsága (2025).

    Ajánlott irodalom

  • Erdős Pál matematikus Wolf-díjat kap

    Erdős Pál matematikus Wolf-díjat kap

    Erdős Pál (1913–1996) matematikus az MTA Matematikai Kutató Intézetének ajánlására, második magyarként, 1983-ban kapott Wolf-díjat a számelmélethez, a kombinatorikához, a valószínűségszámításhoz, a halmazelmélethez és a matematikai analízishez való számos hozzájárulásának elismeréseként. A matematikai Nobelként is emlegetett Wolf-díj a szakterület egyik legrangosabb nemzetközi elismerése, amelyet Erdős Pál 70 évesen nyert el, bő fél évszázaddal első publikációja után. 

    Erdős Pál matematikus szülei Erdős Lajos és Wilhelm Anna matematikatanárok voltak. Mivel nővérei kiskorban meghaltak, szülei nagyon féltették, ezért tanulmányai nagy részét otthon végezte el, édesanyja felügyelete mellett, aki már korán felfigyelt fia képességeire. Középiskolásként tagja volt – Turán Pál későbbi akadémikussal együtt – a matematika iránt érdeklődő fiatalokat tömörítő Anonymus-csoportnak. 1931-ben bizonyította a Csebisev-tételt, az eredményt Kalmár László akadémikus segítségével publikálta. A Magyar Királyi Pázmány Péter Tudományegyetemen és a Budapesti Műszaki Egyetemen végezte felsőfokú tanulmányait, ahol Fejér Lipót, Kürschák József, König Dénes előadásait hallgatta. A doktori disszertációját 1934-ben számelméletből írta Fejér Lipót témavezetése mellett. 1934-től négy évig Manchesterben volt ösztöndíjas, majd 1938-ban úgy ítélte, hogy zsidó származása miatt biztosabb, ha Amerikába megy és egyéves ösztöndíjjal a princetoni Institute of Advanced Study-ban kutatott. A negyvenes években különböző amerikai egyetemeken dolgozott, többek között például a Stanfordon. A háború utáni években Angliában, majd ismét az USA-ban dolgozott, 1954-ben költözött Izraelbe. A Magyarországgal való kapcsolata ezt követően vált szorosabbá. 1956-ban az Akadémia levelező tagjává választotta. Két évvel később Kossuth-díjat kapott. Az MTA 1962-ben rendes taggá választotta, és ettől kezdve az MTA Matematikai Kutatóintézetének kötelékében is dolgozott. A hatvanadik születésnapja alkalmából az MIT adta ki válogatott írásait The Art of Counting címmel.

    A Wolf-díjat az 1976-ban létrejött, jeruzsálemi székhelyű Wolf Alapítvány a Tudományok és Művészetek Előmozdítására néven működő szervezet adományozza 1978 óta. A pénzjutalommal is járó díjat évente adja át Izrael állam elnöke a Kneszetben. A díjat agrártudomány, kémia, matematika, fizika, orvostudomány és művészet kategóriákban osztják ki. 1983-ban Erdős Pál és Shiing-Shen Chern kínai–amerikai matematikus vehette át a díjat. Erdősön kívül a magyar díjazottak között volt Polányi János (1982) kémikus, Ligeti György (1996) zeneszerző, Lovász László (1999), az Akadémia volt elnöke és Krausz Ferenc (2022) Nobel-díjas kutató. Erdős kutatásai főként a kombinatorikus számelmélet, a gráfelmélet, a halmazelmélet és a valószínűségszámítás problémaköreit érintették, azonban nem korlátozódtak csupán e területekre. Nemzetközi szinten is kiemelkedő szakmai teljesítménye mellett a rá emlékező írások hangsúlyozzák Erdős emberségét, segítőkészségét és fiatal kollégáinak nyújtott szakmai támogatását. Simonovits Miklós ezt így fogalmazta meg: „Amikor elkezdett hazajárni, akkor valahányszor csak megismerkedett egy, a matematikában kiemelkedő tehetségű gyerekkel, arra odafigyelt, felkarolta, és különös érzékkel kezdte olyan problémákkal »bombázni«, amelyek az illetőnek a legjobban megfeleltek.”

    Ajánlott irodalom

  • Kosáry Domokos és Szabad György történészeket az Akadémia tagjává választják

    Kosáry Domokos és Szabad György történészeket az Akadémia tagjává választják

    Kosáry Domokos és Szabad György történészeket a Magyar Tudományos Akadémia közgyűlése 1982-ben választotta meg levelező tagoknak. Megválasztásuk több mint 30 másik tudós mellett számos szempontból nagy jelentőséggel bírt, mert később a két akadémikus tudós fontos szerepet játszott hazánk és az Akadémia életében is. Mind Szabad, mind Kosáry fontos közéleti szerepet vállalt a rendszerváltoztatás után: Szabad az Országgyűlés, míg Kosáry az Akadémia elnökeként segítette elő az ország demokratizálódási folyamatait.  

    Kosáry Domokos (1913–2007) felvidéki evangélikus értelmiségi családba született; dédapja Péch Antal (1822–1895), bányamérnök, az Akadémia levelező tagja volt. A család a trianoni békeszerződést követően Budapestre került. Kosáry már itt végezte a gimnáziumot és szerzett diplomát a Magyar Királyi Pázmány Péter Tudományegyetem történelem–latin szakán. Az egyetemi évei alatt az Eötvös Collegium tagja volt Szekfű Gyula történész tanítványaként. Tanulmányai befejezésével komoly karriert futott be. Először az Eötvös Collegium tanára lett 1937-től, majd az 1941-ben létrehozott Teleki Pál Történettudományi Intézet igazgatóhelyettese, 1945-től igazgatója volt. 1946-tól a budapesti egyetemen is tanított. Az 1949-es kommunista hatalomátvétellel pályafutása megtört, eltávolították az egyetemről, az Eötvös Collegiumból és a Teleki Intézet éléről is. A Rákosi-rendszerben az Agrártudományi Egyetem Központi könyvtárának könyvtárosaként, majd igazgatójaként dolgozott. 1955-ben kandidátusi címet szerzett. 1956 újabb törést hozott az életében, mivel a forradalomban vállalt aktív szerepe miatt bebörtönözték, ahonnan 1960-ban szabadult amnesztiával. Ezután a Pest Megyei Levéltár levéltárosa, majd 1968 és 1989 között a Történettudományi Intézet munkatársa volt. Ebben időszakban történt meg lassú szakmai rehabilitációja: 1977-ben megszerezte a történelemtudományok doktora fokozatot,1982-ben akadémiai levelező, majd 1985-ben rendes taggá választották. Bár a pártiratok szerint megválasztásakor hátrányt jelentett 1956-os múltja, de a történész akadémikusok így is kiharcolták a megválasztását. A rendszerváltozáskor a Magyar Tudományos Akadémia megválasztotta elnökének, amely tisztséget 1990 és 1996 között töltötte be. Kosáry Domokos érdeme volt, hogy a rendszerváltás után az Akadémiát és intézethálózatát megvédte a súlyos támadásoktól és biztosította az egységét. Főbb művei: A Görgey-kérdés és története (1936); Kossuth Lajos a reformkorban (1946); Bevezetés a magyar történelem forrásaiba és irodalmába I–III. (1951, 1954, 1958); Művelődés a XVIII. századi Magyarországon (1980); Széchenyi Döblingben (1981).

    Szabad György (1924–2015) Aradon született kettős kisebbségi létben (magyar, zsidó), majd innen a család a román vasgárdisták atrocitásai miatt az 1930-as években Budapestre települt. Itt érettségizett, azonban a numerus clausus rendelkezései miatt nem folytathatott egyetemi tanulmányokat, emiatt kertésztanoncnak állt. A német megszállás után munkaszolgálatra vitték, ahonnan megszökött. 1945 elején orosz hadifogságba került, ám innen is sikerült elmenekülnie. A háború után megnyílt előtte az egyetemi továbbtanulás lehetősége, a Pázmány Péter Tudományegyetem történelem–levéltár szakán szerzett diplomát 1950-ben. Rövid ideig az Országos Levéltárban volt gyakornok, majd levéltáros. 1951-től Tudományos Minősítő Bizottság aspiránsa, kandidátusi fokozatát 1955-ben szerezte meg. Eközben 1954-től az ELTE BTK Újkori Magyar Történelem Tanszékének egyetemi adjunktusa, 1956-tól docense, 1970-től egyetemi tanára volt. A tudományok doktora fokozatát 1969-ben szerezte meg. Az egyetemi órái mindig népszerűek voltak, mert mélyen átélve tanította a reformkor történetét, így hamar iskolateremtő professzorrá vált („Szabad-iskola”). Munkássága elismeréseként lett 1982-ben az Akadémia levelező, majd 1998-tól rendes tagja. 1945–46-ban a Független Kisgazda-, Földmunkás- és Polgári Párt (FKgP) tagjaként politizált, ezt követően hosszú ideig pártonkívüli volt. A politikai életbe csak 1987-ben tért vissza, amikor részt vett és felszólalt a lakiteleki találkozón. Ekkor a Magyar Demokrata Fórum (MDF) alapító tagja lett. 1989-ben megválasztották a párt elnökségébe is, és 1990 és 1994 az első szabadon választott Országgyűlés elnöke volt. Fő művei: A tatai és gesztesi Esterházy-uradalom áttérése a robotrendszerről a tőkés gazdálkodásra (1957); Forradalom és kiegyezés válaszútján 1860–61 (1967); Kossuth politikai pályája ismert és ismeretlen megnyilatkozásai tükrében (1977); Miért halt meg Teleki László? (1985).

    Ajánlott irodalom

  • Farkas Bertalan használja először az űrhajósok sugárterhelését mérő eszközt, az MTA KFKI-ban kifejlesztett Pillét

    Farkas Bertalan használja először az űrhajósok sugárterhelését mérő eszközt, az MTA KFKI-ban kifejlesztett Pillét

    Farkas Bertalan (1949–), az első magyar űrhajós, nem sokkal a Földre való visszatérését követően, 1980. június 17-én, a Magyar Tudományos Akadémia ünnepi, kibővített elnökségi ülésén így szólalt fel: „Nagyon jóleső érzés […], hogy örömmel jelenthetem: minden berendezés, amit Önök adtak át, kifogástalanul, megbízhatóan működött.” Az egyik ilyen berendezés az Akadémia Központi Fizikai Kutató Intézetében (KFKI) fejlesztett „Pille” dózismérő volt. 

    Az 1960-as évek végétől a Magyarországon zajló űrkutatásoknak az Interkozmosz program adott keretet, amely a Szovjetunió és a kelet-európai országok közös programja volt. Ennek koordinálást eleinte az Űrkutatási Kormánybizottság, majd 1978-tól az MTA Interkozmosz Tanácsa végezte. A program részeként az űrdoziometriai kutatásokkal az MTA KFKI Sugárvédelmi Osztály foglalkozott. Ezekre a kutatásokra azért volt szükség, mert a világűrben tartózkodó űrhajósokat káros, ionizáló sugárzás éri, és ennek a nagyságát nyomon kell követni az asztronauták biztonsága érdekében. Az 1970-es évek végéig csak olyan műszerek álltak rendelkezésre, amelyek ugyan rögzítették a sugárzás mértékét, de az adatokat, csak az űrrepülés végén, a Földön tudták kiolvasni. Ebben jelentett világviszonylatban újdonságot – az 1978 és 1980 között kidolgozott – Pille, mert az első olyan dózismérő rendszer volt, amely már az űrben folyamatosan ki tudta mutatni az űrhajósokat érő sugárzás nagyságát.

    A Pille dózismérőt megalkotásában a következő kutatók vettek részt: Szabó Béla és Vágvölgyi Jenő villamosmérnökök (elektronika), Szabó Péter Pál fizikus (dózismérés), Fehér István vegyész (búra dózismérő), Deme Sándor villamosmérnök (a Pille fejlesztésének koordinálása) és Csőke Antal gépészmérnök (mechanika). A későbbi, mikroprocesszoros Pille fejlesztésének vezetője Apáthy István volt.

    A Pille-rendszert az űrben elsőként Farkas Bertalan magyar és Valerij Kubaszov (1935–2014) szovjet űrhajósok próbálhatták ki a Szaljut-6 űrállomáson 1980. május 25. és június 3. között egy 21 feladatot tartalmazó tudományos program részeként. A műszer Farkas és Kubaszov visszatérése után is az űrben maradt.

    Az MTA 1980. júniusi, ünnepi elnökségi ülésén Szentágothai János elnök így méltatta a vállalkozás résztvevőit: „A mai nap tudományos életünk számára nem kizárólag, sőt talán nem is elsősorban azért olyan különleges jelentőségű, mert körünkben üdvözölhetjük az első szovjet–magyar űrrepülés bátor résztvevőit […]. Ami ebben számunkra űrrepülésünk konkrét tudományos eredményein túlmenően fontos, az az a tény, hogy magyar kutatók elméleti munkája, tervezői originalitása és műszaki alkotása sok év csendes és csak a legbelsőbb munkatársak által ismert gondos előkészítése után először most jelentkezik a nyilvánosság előtt.” 

    Ezeket az első magyar kutatói sikereket továbbiak is követték, hiszen a dózismérő továbbfejlesztett változatait használták a Szaljut-7 és a Mir űrállomáson is. Ráadásul az eszköz módosított változatát a Szovjetunió hidegháborús ellenfele, az Egyesült Államok is alkalmazta: 1984-ben a NASA első női űrhajósa, Sally Ride a Challenger űrrepülőgépen végzett méréseket a Pillével. A Pille sikertörténete napjainkig tart, hiszen a Nemzetközi Űrállomáson a mérőeszköz frissebb változatait továbbra is használják.

    Ajánlott irodalom

  • Elkészül Kornai János kritikai műve a szocialista gazdaságról, „A hiány”

    Elkészül Kornai János kritikai műve a szocialista gazdaságról, „A hiány”

    Kornai János közgazdász 1978. április 21-én tartotta meg levelező tagsági székfoglalóját, melynek címe A hiány újratermelése volt, majd 1979-ben megjelent Economics of Shortage című műve a Stockholmi Egyetem kiadásában. A könyv a szocialista tervgazdaságok működésének első átfogó kritikai modelljét adta. A könyv nem csupán a magyar, hanem a nemzetközi közgazdasági gondolkodásban jelentős eredménynek számított, mivel a hiányt mint a szocialista gazdaság rendszerszintű működésének strukturális következményét írta le, túlmutatva a jelenség átmeneti vagy helyi zavarként való megfogalmazásán. Koncepciója konkrét politikai jelentőségét az adta, hogy a kínai kommunista állam gazdasági reformjának tudományos megalapozottságot és magyarázatot adott. A munka később számos nyelven, többek között franciául, kínaiul és lengyelül is megjelent, magyarul 1980-ban – bizonyos, politikailag érzékeny részek kihagyásával – adták ki.

    Kornai János pályafutásának első időszaka kevéssé a tudósképzés megszokott módjait, hanem inkább a formálódó kommunista rendszer politikai logikáját követve formálódott. Habár 1945-ben beiratkozott a Magyar Királyi Pázmány Péter Tudományegyetem magyar–történelem szakára, azt nem végezte el. Ugyanakkor tudásából nem hiányzott a megszerzett egyetemi diploma, mivel tanulmányait a magas presztízzsel bíró Reichsdeutsche Schule tizenkét évfolyamos osztályában végezte. 1944-ben munkaszolgálatra sorozták be, ahonnan megszökött, majd bujkált. 1945-ben érettségizett a kiskunhalasi református gimnáziumban. Ebben az évben a Magyar Demokratikus Ifjúsági Szövetség (MADISZ) budapesti központjának munkatársa lett.

    Az eredetileg bölcsész érdeklődésű Kornai figyelme ezt követően fordult Marx művei felé, amelyeknek leginkább közgazdasági aspektusai érdekelték. Így érdeklődésének és kapcsolatrendszerének köszönhetően 1947-ben az állami propaganda legfőbb közvetítőjének számító Szabad Nép gazdasági szerkesztőjének nevezték ki. Pozíciójának köszönhetően részt vehetett a Gerő Ernő által elnökölt Államgazdasági Bizottság ülésén, ahol hamar és testközelből megismerkedhetett a tervutasításos rendszer hiányosságaival. 1955-ben tapasztalatait egy kritikus cikk formájában tette közzé, amely állásából való eltávolításához vezetett.

    Kornai 1953-ban a Tudományos Minősítő Bizottság (TMB) levelező aspiránsa lett, és 1956-ban „A túlzott centralizáció és az anyagi érdekeltség egyes problémái” című disszertációjával megszerezte a közgazdaságtudományok kandidátusa fokozatot. Kornai 1955 és 1958-tól az MTA Közgazdaságtudományi Intézetének kutatója, majd 1958–60 között a Könnyűipari Tervező Iroda munkatársa, 1960–63-ban a Textilkutató Intézet osztályvezetője, 1963–67-ben az MTA Számítástechnikai Központjának osztályvezetője, 1967-től újra az MTA Közgazdaságtudományi Intézetének kutatóprofesszora volt. Ezekben az években elsősorban a többszintű gazdasági tervezés ellentmondásait, a vállalatok viselkedését és az állami beavatkozások torzító hatásait vizsgálta. Ezek a kutatások megalapozták azt az elméleti keretet, amelyre A hiány modellje épült: eszerint a szocialista gazdaság nem „rosszul működő piac”, hanem saját logikával rendelkező, tartós hiányra épülő rendszer. 

    Kornai 1976-tól az MTA levelező, 1982-től rendes tagja volt, és később is aktív szerepet vállalt az Akadémia életében. A szakmában nemzetközileg elfoglalt tekintélyes szerepéről tanúskodik, hogy a Harvard Egyetemen 1986-tól betöltött professzori pozíciója mellett több tudományos Társaság, például a Brit Akadémia, a Svéd Királyi Akadémia, a Finn Tudományos Akadémia és az Orosz Tudományos Akadémia tagjává választották.

    Ajánlott irodalom

  • Megjelenik Simonyi Károly nagy hatású tudománytörténeti munkája, „A fizika kultúrtörténete”

    Megjelenik Simonyi Károly nagy hatású tudománytörténeti munkája, „A fizika kultúrtörténete”

    1970-ben a Műegyetemen Simonyi Károly (1916–2001) fizikusprofesszor ellen koholt vádak alapján fegyelmi eljárást indítottak, ezután – bár sikerült tisztáznia magát – visszavonult a tanszékvezetéstől. A következő években jóakarója, Barta István akadémikus Híradástechnika Tanszékén taníthatott elméleti villamosságtant és fizikát. 1973-ban előadást tartott a 17. századi fizikáról, amit a hallgatók akkora lelkesedéssel fogadtak, hogy elhatározta, jobban elmélyül a tudománytörténetben. 1975-től már az ELTE központi kollégiumaiban tanította A fizika kultúrtörténete című tárgyát, kurzusai nyomán pedig a hasonló című kötet is elkészült. A könyv 1978-ban, a Gondolat Kiadó gondozásában jelent meg. Simonyi szerint a természettudomány eredményeiről minden értelmiséginek tájékozódnia kell, azok hozzátartoznak az általános műveltséghez. A fizikus magas színvonalon művelte az ismeretterjesztést, és írásainak népes olvasótábora volt. 1978-as kötete több kiadást ért meg, német és angol nyelven is megjelent. A könyvet nem csupán szakszerűsége, rendkívüli alapossága és olvasmányossága miatt forgatták szívesen a fizika iránt érdeklődők: vizuális elrendezése is különleges volt. A szerző a főszöveg mellett a két margón további tudnivalókat és neves fizikusok gondolatait emelte ki, ezzel nagyban könnyítve a megértést, befogadást.

    Simonyi Károly a Sopron vármegyei Egyházasfalun született, sokgyermekes földművescsaládban. A falu plébánosának tűnt fel a tehetsége, és az ő közbenjárására íratták be a budapesti Árpád Reálgimnáziumba. A tehetséges ifjút a papi és a tanári pálya is vonzotta, ám végül a Műegyetem gépészhallgatója lett, ahol olyan neves tanárokat hallgathatott, mint Pattantyús-Ábrahám Géza, Szentmártony Tibor, Pogány Tibor vagy Bay Zoltán. Műegyetemi tanulmányai mellett a jogász szakot is elvégezte, mivel úgy vélte, mind a társadalom, mind a termelés rendszerét érteni kell. Diplomázását követően, 1939-től a Villamos Gépek és Mérések Tanszékének tanársegédje volt, majd nem sokkal később bekapcsolódott a Bay Zoltán által vezetett Atomfizika Tanszék munkájába. Mindezek mellett az Egyesült Izzólámpa és Villamossági Rt. laboratóriumában folytatott kísérleteket, ahol az elektromágneses hullámok elméletével, valamint a mikrohullámú kutatások számításaival foglalkozott.

    A háborús szolgálatot és hadifogságot követően, 1945-ben tért vissza addigi munkáihoz. Jelentős részt vállalt a Bay-csoport 1946-ban komoly eredményeket elérő Föld–Hold radarkísérleteiben. 1948-ban a Műegyetem soproni Elektrotechnika Tanszéke tanszékvezetőjévé nevezték ki. Megépítette az első magyarországi magfizikai részecskegyorsítót, ennek elismeréseként 1952-ben Kossuth-díjat kapott, majd Budapestre helyezték: megalapíthatta a Műegyetem Elméleti Villamosságtan Tanszékét és a Központi Fizikai Kutatóintézet atomfizikai osztályát. Az 1956-os forradalom alatt a KFKI forradalmi bizottságának elnökévé választották, így a forradalom bukása után le kellett mondania igazgatóhelyettesi tisztségéről, majd az osztályvezetői megbízásáról is. 1970-ben a Műegyetemen is meggyengült a helyzete. Fia, Károly – a későbbi Charles Simonyi szoftverfejlesztő – ekkor már az Egyesült Államokba távozott.

    A fizika kultúrtörténete kiadását követően új fejezet kezdődhetett a pályafutásában: 1985-ben Állami Díjjal tüntették ki, 1993-ban az Akadémia tagjává választották, 1998-ban az Év Ismeretterjesztő Tudósa díjat kapott, 2000-ben elnyerte az Akadémiai Aranyérmet. Az egykori részecskegyorsítót, amely ma már muzeális értékű, az ELTE Fizikai Intézetében állították ki, a Műegyetem Q épületének nagyelőadója pedig Simonyi Károly nevét viseli.

    Ajánlott irodalom

  • Megjelenik Beck Mihály akadémikus „Tudomány – áltudomány” című munkája

    Megjelenik Beck Mihály akadémikus „Tudomány – áltudomány” című munkája

    Az Akadémiai Kiadó Korunk tudománya sorozatában, 1977-ben megjelent Tudomány – áltudomány című kötet hat fejezetben tárgyalta a tudományos kutatás és publikálás problémáit. Beck Mihály (1929–2017) rövid, közérthető stílusú kötete a tudomány metodológiai és etikai kérdéseivel, valamint az áltudományos nézetekkel foglalkozott. A két kiadást megért kötet (1977; 1987) után 2004-ben publikálta a hasonló témában íródott Parajelenségek és paratudományok című könyvét, amelyben szintén az áltudományos nézetek kerültek fókuszba. 

    Beck Mihály kémikus, tudománytörténész 1973-tól volt az MTA levelező, 1979-től rendes tagja. Fő kutatási területe a fizikai kémia, a reakciókinetika és a koordinációs kémia, ezen belül a fémkomplexek reakcióinak termodinamikai és kinetikai vizsgálata volt. A széleskörű szaktudományos munkásságán túl a tudomány filozófiájával, módszertanával is foglalkozott. Az áltudományok elleni hazai harc egyik kiemelkedő alakja volt, ezt bizonyítja a Tudomány – áltudomány című kötet. A műben alapvetően természettudományos példákból indult ki, és olyan gyakorlatokra mutatott rá, amelyek mind a hazai, mind a nemzetközi tudományos életben megfigyelhetők. A bevezetést követő második fejezetben a szerző olyan korabeli, de manapság is megfigyelhető jelenségekre hívta fel a figyelmet, mint a tudományos közlemények számának ugrásszerű növekedése és az ezzel járó színvonalcsökkenés. A jelenséget Beck két okra vezette vissza: egyfelől a tudomány művelésének egzisztenciális értelemben vett foglalkozássá válására, másfelől a kiadásban megfigyelhető üzleti szemlélet terjedésére. A tudományos publikálással kapcsolatban a szerző kiemelte a „publish or perish” (Beck szavaival „közölj vagy pusztulj”) szemlélet megjelenését, a tudománymetria, illetve a lektori gyakorlat kontraproduktív mivoltát is.

    A harmadik fejezet a csalást helyezi fókuszba néhány példa – a hiányzó láncszemnek vélt piltdowni lelet, a reprodukálhatatlan bizonyuló Pictet–Vogel-féle nádcukorszintézis vagy a Summerlin-eset – segítségével. A negyedik részben az öncsalás jelenségét járta körül Beck, amelyet a szelektív eredmények és a kutatói vágyak metszetében tárgyalt. Itt vizsgálta az áltudományosság egyik régi jelenségét, az alkímiát, a nem létező kémiai elemek vagy sugarak felfedezését, fizikai és kémiai kísérleteket, mágneses és elektromos jelenségeket, de kitért az ufójelenségekre is. Vagyis, ahogy Beck példatárából látszik, alapvetően természettudományos megközelítésben tárgyalta a tudományosság mellék- és vakvágányait, figyelmen kívül hagyva a humán és társadalomtudományos diszciplínákat. A kötet zárásaként Beck Mihály az áltudomány fogalmát, forrásait, emberi és módszertani tényezőit tárgyalta. 

    Az elmúlt években felszínre kerültek olyan, Beck által nem tárgyalt, a humán- és társadalomtudományokhoz is kötődő problémák az áltudományos eredményekkel kapcsolatban, mint például az ősmagyar eredet, a dezinformációs hadviselés vagy az oltásellenesség. Az MTA 2018-ban hozta létre a tudomany.hu honlapot, amelyen az áltudományos nézeteket cáfoló cikkeket közölnek. A megbízható, ellenőrzött, tudományos eredményeken alapuló tudás széleskörű elterjesztése és az áltudományok elleni küzdelem az Akadémia fontos célja. A honlap és az MTA egyéb ismeretterjesztő tartalmai a 2020-as új típusú koronavírus-járvány idején különösen fontos szerepet töltöttek be a hiteles információk forrásaként.

    Ajánlott irodalom