Kategória: MTA200

  • A Magyar Tudomány Ünnepének (november 3.) törvénybe iktatása

    A Magyar Tudomány Ünnepének (november 3.) törvénybe iktatása

    A magyar tudomány megünneplésére az MTA először 1997-ben rendezett ünnepi programsorozatot. A hagyománnyá vált ünnepi alkalmat, november 3-át hat évvel később, az ország Európai Uniós csatlakozása apropóján kiadott 2003. évi XCIII. törvénnyel Mádl Ferenc köztársasági elnök a magyar tudomány ünnepévé nyilvánította. A törvény rögzítette, hogy „az Országgyűlés a tudomány társadalomban betöltött szerepét kiemelkedően fontosnak, a tudomány művelése és fejlesztése érdekében végzett tevékenységet elismerésre és kiemelkedő támogatásra méltónak tartja”.

    1996-ban a Magyar Tudósok Világtalálkozóján döntés született arról, hogy Magyarországon is meg kellene emlékezni a tudósok és a kutatók munkájáról. Az 1996. évi decemberi közgyűlésen Glatz Ferenc, az MTA elnöke elmondta, hogy azt javasolták az országgyűlésnek, hogy nyilvánítsák november 3-át a Tudomány Napjává, mert 1825-ben ezen a napon, november 3-án ajánlotta fel Széchenyi István birtokainak egyéves jövedelmét a Magyar Tudós Társaság megalapítására. Nyíljanak meg ekkor az érdeklődők előtt a különböző kutatóintézetek, laboratóriumok, és tartsanak olyan ismeretterjesztő előadásokat és bemutatókat, amelyek láthatóvá teszik a tudományos munkát a nagyközönség számára. Ezt követően a kormány 1997 tavaszán egy határozattal a Magyar Tudomány Napjává nyilvánította november 3-át. Abban az évben 44 felsőoktatási intézményben rendeztek programokat, és ingyenes múzeumi nyitva tartással várták az érdeklődőket országszerte, illetve átadásra került a Magyar Nemzeti Múzeum új könyvtára is. Az Akadémia megszervezte a Tudósok az iskolában programot, amely keretében akadémikusok látogattak el középiskolákba, hogy tudománynépszerűsítő előadások és beszélgetések révén hozzák közelebb a kutatási eredményeket a fiatalokhoz.

    Az évek során egyre bővült a tudomány ünnepe rendezvénysorozata, ma már egy hónapig tart és ezalatt számtalan programot szerveztek ennek keretében: konferenciák, díjátadások (például az Eötvös József-koszorú), megemlékezések, nyílt napok, tudományos diákköri programok, valamint ismeretterjesztő foglalkozások sora várta az érdeklődőket. A törvénybe iktatást követő első rendezvény megnyitóján, 2004-ben Vizi E. Szilveszter, az MTA elnöke elmondta, hogy 479 rendezvényt fognak lebonyolítani országszerte a tudomány ünnepe keretében. Az elnök megnyitó beszéde érintette még a tudomány mint összekötő híd szerepét, az európai integrációval kapcsolatos versenyképesség, illetve a magyar tudomány nemzetköziesítésének témáját. A nagyságrend és a tematika – a tudomány szerepe a modern világban, az új kihívásokra adott innovatív válaszok – hozzávetőlegesen megmaradt az évek során. A 2010-es, Tudomány határok nélkül címet viselő ünnepségsorozatról adott interjújában Pálinkás József, az MTA elnöke a megújulási képességről, a változásra való hajlandóságról beszélt, amelyek a kutatás jövőjét jelentik.

    Az utóbbi években a Magyar Tudomány Ünnepének alkalmai (előadások, könyvbemutatók, kiállítások) is az Akadémiai 200 éves fennállásának a megünnepléséhez kapcsolódtak.  A Covid alatt alakult ki, hogy az előadásokat az MTA YouTube csatornáján lehetett megtekinteni, és ezt a hagyományt folytatva ma a legtöbb rendezvényt a helyszínen és online is lehet követni.

    Ajánlott irodalom

  • Kertész Imre irodalmi Nobel-díjat kap

    Kertész Imre irodalmi Nobel-díjat kap

    2002. október 10-én Kertész Imre (1929–2016) az első magyar íróként vehette át az egyik legrangosabbnak tartott elismerést, az irodalmi Nobel-díjat. A Svéd Királyi Akadémia a díjat „egy írói munkásságért, amely az egyén sérülékeny tapasztalatának szószólója a történelem barbár önkényével szemben” ítélte oda neki. A kitüntetés különös jelentőséggel bírt, hiszen a Sorstalanság című regény, amely világhírűvé tette, itthon évtizedekig nem kapta meg a neki járó figyelmet.

    Kertész Imre 1929. november 9-én született Budapesten, nem vallásos, kispolgári zsidó családba. Apja, Kertész László bútorkereskedő volt, anyja, Jakab Aranka tisztviselőként dolgozott. Gyermekéveit a Tömő utcában töltötte, a Füvészkert szomszédságában. 1940-től a Madách Imre Gimnázium zsidó osztályában tanult.

    1944 nyarán, mindössze 14 évesen deportálták Auschwitzba, majd Zeitz és Buchenwald koncentrációs táboraiba került. 1945-ben, a lágerek felszabadítása után tért vissza Budapestre. 1948-ban érettségizett, ezt követően nem tanult tovább. Az érettségi után a Világosság, majd az Esti Budapest című lapok munkatársaként kezdett dolgozni. 1951-ben behívták katonai szolgálatra, majd rövid ideig gyári munkásként, később minisztériumi sajtóreferensként dolgozott. 1953-tól szabadfoglalkozású íróként és műfordítóként élt. A megélhetés érdekében a hatvanas évek elején zenés vígjátékokhoz írt szövegeket, ám naplóiban erről később mint megalázó, a valódi alkotástól időt elvonó munkáról számolt be.

    Első regényét, a Sorstalanságot 1960-tól 1973-ig írta. A Magvető Kiadó esztétikai okokra hivatkozva elutasította a kéziratot, így a regény csak 1975-ben jelenhetett meg a Szépirodalmi Könyvkiadónál, csekély kritikai visszhanggal. A regény a magyarországi rendszerváltásig marginális pozícióban maradt, ám a kilencvenes évektől egyre nagyobb nemzetközi és hazai elismerést aratott. A Sorstalanság tárgyilagos, már-már dokumentarista stílusban számol be a holokausztról egy kamasz fiú nézőpontján keresztül, aki a tábori tapasztalatok hatására elveszíti a gyermeki ártatlanságát, és többé nem képes visszatérni korábbi életéhez. A regény stiláris világát Camus Közöny című regénye és a „funkcionális ember” egzisztencialista fogalma formálta, amely később Kertész egész írói életművének vezérmotívuma lett. Második regénye, A kudarc (1988) az írói lét paradoxonait elemzi, míg A Kaddis a meg nem született gyermekért (1990) a holokauszt utáni életet és a szülői felelősség kérdéseit helyezi élőtérbe. Negyedik, Felszámolás (2003) című regénye, amelyen tizenhárom évig dolgozott, egy írói hagyaték feldolgozása köré szerveződik.

    Kertész jelentős esszéíró is volt. Esszéi a totalitárius társadalmak működését, az egyéni szabadság határait és az európai kultúra holokauszt utáni állapotát vizsgálják. Naplóiban – melyek 1997-től haláláig folyamatosan jelentek meg – egyre inkább megjelenik a testi leépülés, a kirekesztő gondolatok és a környezettel való kritikus viszony is, így ezek a szövegek egyfajta késői önportréként is olvashatók. Írói munkássága mellett jelentős volt fordítói tevékenysége is; német nyelvből ültette át többek között Sigmund Freud, Friedrich Nietzsche, Ludwig Wittgenstein, Arthur Schnitzler és Friedrich Dürrenmatt műveit. 

    Az 1990-es évektől kezdve sorra kapta a hazai és nemzetközi elismeréseket: a Nobel-díj mellett elnyerte a Brandenburgi Irodalmi Díjat (1995), a Márai Sándor-díjat (1996), a Kossuth-díjat (1997), a Herder-díjat és a Die Welt irodalmi díját (2000). 2005-ben a Sorbonne díszdoktora lett, 2014-ben pedig megkapta a legmagasabb magyar állami kitüntetést, a Szent István-rendet. 2007-ben a Magyar Kultúra Nagykövetévé választották. Tagja volt több írókat és művészeket tömörítő szervezetnek is (Deutsche Akademie für Sprache und Dichtung, Digitális Irodalmi Akadémia, Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia). 2016. március 31-én hunyt el budapesti otthonában.

    Ajánlott irodalom

  • Sólyom László jogászt, Magyarország későbbi köztársasági elnökét az Akadémia tagjává választják

    Sólyom László jogászt, Magyarország későbbi köztársasági elnökét az Akadémia tagjává választják

    Sólyom László (1942–2023) jogászt a Magyar Tudományos Akadémia 2001-ben választotta meg levelező tagjának. Ekkor a közéletben már a magyar rendszerváltoztatás jogi megalapozójaként volt ismert, de még nem választották meg Magyarország köztársasági elnökének. Sólyom fordulatos életpálya után vált a tudós testület tagjává az ezredforduló időszakában.

    Sólyom László 1942. január 3-án született Pécsen. Az édesapja első generációs jogász értelmiségi, míg édesanyja régi pécsi iparos-kereskedő családból származott. A középiskolai és az egyetemi tanulmányait Pécsen végezte. A jogi diplomáját 1964-ben szerezte meg. A jogi tanulmányok mellett az Országos Széchényi Könyvtár öt féléves könyvtárképző tanfolyamát is elvégezte. Nem sokkal később Mádl Ferenc, Magyarország későbbi köztársasági elnöke (2000–2005) segítségével a jénai Friedrich Schiller Egyetemen kezdett tanítani. Mádl ekkor a Magyar Tudományos Akadémia IX. Gazdaság- és Jogtudományi Osztályának jogi referense volt. Sólyom a jénai egyetemen tanársegédként német polgári jogot oktatott, majd 1969-ben itt védte meg egyetemi doktori disszertációját.

    Hazatérése után az MTA Állam- és Jogtudományi intézetében dolgozott kutatóként 1969 és 1983 között. Ebben az időszakban folyamatosan haladt felfelé a tudományos ranglétrán: 1975-ben megszerezte az állam- és jogtudományi kandidátust, majd 1981-ben a tudományok doktora fokozatot. Külön érdekesség, hogy Sólyom a könyvtárosi szakmát is űzte mellékállásként; 1970 és 1975 között az Országgyűlési Könyvtárban szakozóként dolgozott. Kutatóintézeti évei alatt Sólyom polgári jogi felelősséggel és kártérítési joggal, majd személyiségi jogokkal és környezetvédelmi joggal kapcsolatos kutatásokat végzett. Ezen évek alatt többször járt külföldön ösztöndíjjal például a kaliforniai Berkeley Egyetememen, Kölnben és Hamburgban. 1983-tól az az ELTE Állam-és Jogtudományi Karának Polgári Jogi Tanszékén dolgozott egyetemi tanárként.

    Sólyom életébe a fordulópontot az 1984/85-ös év hozta el; ekkor kezdte meg aktív (ellenzéki) közéleti működését. 1984-be belépett a Duna Körbe, és sokféle fórumon tiltakozott a bős-nagymarosi vízlépcső megépítése ellen. 1987-ben a Magyar Demokrata Fórum tagja lett, később a párt elnökségébe is megválasztották. Továbbá részt vett a Nyilvánosság Klub, a Márton Áron Társaság és a Független Jogász Fórum munkájában is. Utóbbi képviseletében a rendszerváltoztatás alapjait előkészítő Ellenzéki Kerekasztal tevékenységét is jelentős mértékben segítette, hozzájárulva az új demokratikus politikai rendszer jogi alapjainak megteremtéséhez. Ebből következően 1989-ben az újonnan felállított Alkotmánybíróság tagjává, majd elnökévé választották, amely tisztséget 1998-ig töltötte be. Elnökként komoly szerepe volt az európai hagyományokra alapozott alkotmánybírósági gyakorlat kialakításában és a demokratikus jogállam megteremtésében. Ezután a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Karán tanított összehasonlító alkotmányjogot, majd az Állam- és Jogtudományi Doktori Iskola vezetője lett. 2001-ben választotta meg a MTA levelező, majd 2013-ban rendes tagjának.

    2005-ben az Országgyűlés köztársasági elnöknek választotta kollégája és mentora, Mádl Ferenc utódaként. Az elnöki tisztséget 2010-ig viselte, ezután újra a tudománnyal foglalkozott 2015-ös nyilvánosságtól való visszavonulásáig. 2023-ban hunyt el hosszú betegség után.

    Ajánlott irodalom

  • Lámfalussy Sándort, „az euró atyját”az Akadémia külső tagjává választják

    Lámfalussy Sándort, „az euró atyját”az Akadémia külső tagjává választják

    Lámfalussy Sándor (1929–2015) közgazdász professzorként és banki vezetőként a legelismertebb pénzügyi szakemberek közé tartozott, aki az Európai Unió hivatalos fizetőeszközének, az eurónak 1999-es bevezetésében elévülhetetlen érdemeket szerzett. A Magyar Tudományos Akadémia 1998-ban külső tagjai közé választotta. Akadémiai székfoglalóját 1999. szeptember 16-án tartotta Szerkezeti változások az amerikai pénzpiacon címmel.

    Lámfalussy Sándor Kapuváron született, Mihalovics (Mihailovics) néven. Nagyapja, Mihalovics Jenő görögkatolikus lelkész volt, nagyanyja Lámfalussy Mária. Édesapja, Sándor, nem folytatta a lelkészcsalád tradícióját: erdész lett, az Esterházy erdőbirtokok igazgatója, később soproni professzor, aki 1936-ban vette fel anyja családnevét. Az ifjabb Sándor a bencéseknél érettségizett és a gazdasági képzés elitjébe tartozó Leuveni Katolikus Egyetemen szeretett volna közgazdasági tanulmányokat folytatni, de erre 1947-ben nem nyílt lehetősége, ezért a budapesti Műegyetem közgazdasági szakára iratkozott be. 1949-ben úgy látta, az ország sorsa aggasztó irányba fordul, ezért néhány társával együtt elhagyta Magyarországot és Belgiumban telepedett le. A leuveni egyetemen szerezte meg diplomáját, ahol ezután egy évig tanársegédként működött. 1953-ban Oxfordba nyert felvételt; az angolszász oktatás különösen termékenyítően hatott rá, többek között a Nobel-díjas John Hicks mellett kutathatott. 1957-ben itt védte meg doktori disszertációját a kockázatkerülő beruházások elméletéről.

    1955-től a Banque de Bruxelles osztályán kezdett dolgozni, ahol a bankszektor és az ipar különböző területeinek kapcsolatával foglalkozott. 1961-ben a Belga Politikai Gazdaságtan Királyi Társasága felkérésére előadást tartott a nemzetközi valutarendszer likviditásáról. Az 1961/62-es tanévben a Yale Egyetemen oktatott és kutatott, ahol fontos kapcsolatokra is szert tett. Ebben az időszakban az Európai Gazdasági Közösség működésével foglalkozott, és az exportvezérelt gazdasági növekedés mellett érvelt. 1962-től a Banque de Bruxelles gazdasági tanácsadója és a pénzügyi munkacsoportok tagja volt, tevékenyen részt vett az első eurókötvény kibocsátásában 1963-ban. 1971-től a Bank ügyvezető testületének elnöke volt, 1974-ben egy banki, milliós árfolyamveszteség nyomán – bár ennek nem ő volt a közvetlen felelőse – lemondott pozíciójáról. 1976-tól a bázeli Nemzetközi Fizetések Bankjának, a „jegybankok jegybankjának” gazdasági tanácsadója, 1985-től a vezérigazgatója volt. Ebben az időszakban a Leuveni Katolikus Egyetem professzoraként oktatott.

    1988-ban Jacques Delors-nak, az Európai Bizottság elnökének vezetésével bizottság alakult, melynek célja a Gazdasági és Monetáris Unió megvalósítása volt. Lámfalussy részt vett a Delors-bizottság munkájában, feladata az Európai Központi Bank terveinek kidolgozása volt. 1994 és 1997 között ő látta el a Központi Bank elődjének számító Európai Monetáris Intézet elnöki tisztét, ahol az euró bevezetését készítette elő. 2000–2001-ben az Európai Értékpapírpiacokat Szabályozó Bölcsek Tanácsának elnöke, 2008-ban pedig a belga pénzügyi szerkezet megújítását célzó bizottság vezetője volt.

    Munkásságát számos formában elismerték. Antall József a rendszerváltást követő kormányalakításkor felkereste őt azzal, hogy vállaljon szerepet a hazai pénzügyi élet vezetésében. Lámfalussy ezt elutasította, arra hivatkozva, hogy egyrészt nem ismeri jól az aktuális magyar viszonyokat, másrészt a hazai szakemberek véleménye szerint kiválóan megfeleltek ezekre a feladatokra. 1993-ban a belga uralkodó bárói címet adományozott neki. Elnyerte többek között a francia Becsületrend parancsnoki fokozatát, a Corvin-láncot, a Lipót-rendet, a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét a csillaggal, az MTA Wahrmann Mór emlékérmét és a Szent István rendet.

    Ajánlott irodalom

  • A Bolyai János Kutatási Ösztöndíj megalapítása

    A Bolyai János Kutatási Ösztöndíj megalapítása

    Az 1990-es évek közepére végbement a rendszerváltozás a felsőoktatás és a kutatás terén is. Az 1993-ban meghozott felsőoktatási törvény visszaadta az egyetemek autonómiáját, és ezzel összefüggésben a tudományos minősítés, tehát a doktori fokozatok (PhD, DLA) odaítélésének jogát az egyetemeknek. Ezzel párhuzamosan az Akadémia az 1994-es jogszabállyal autonóm köztestületté vált, elveszítve az államigazgatási jogosítványait és a tudományos fokozatszerzés folyamatában betöltött szerepét. 

    Annak ellenére azonban, hogy az állampárti struktúrák megváltoztatása végbement, az a tudomány továbbra is alulfinanszírozott volt. Az általános béremelésre a felsőoktatás és kutatás terén sem volt lehetőség, ez pedig a tehetséges tudósok külföldre távozásának vagy a pálya elhagyásának veszélyével fenyegetett. Emiatt vetődött fel egy olyan ösztöndíj létesítése, amely legalább a legkiválóbb fiatal tudósokat támogatni tudja, és ezzel a hazai tudományosság keretein belül képes tartani őket. Az ötlet megvalósítását Glatz Ferenc, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke is szorgalmazta, például az Országgyűlés 1996. decemberi plenáris ülésén, amikor a magyar tudomány helyzetéről számolt be jelentésében. Erről így beszélt: „[…] én a magam részéről egy Bolyai-ösztöndíjrendszert javaslok, amelyik a PhD három éve után, de az akadémiai doktori fokozat elnyerése előtt álló kutatói nemzedéknek az itthon tartása és megtartása mellett szól”. Az akadémiai elképzelések azt is célozták, hogy az egyetemi doktori fokozat (PhD) és az MTA doktora cím megszerzése között legyen valamilyen összekötő kapocs, amely a tudományos utánpótlást szolgálja.

    A kormányzat szakpolitikai elképzelései nem álltak távol Glatz javaslatától, így nem sokkal később, 1997 szeptemberében megszületett a kormányhatározat a Bolyai János Kutatási Ösztöndíj megalapításáról. Az ösztöndíj alapításában és kidolgozásában Gergely János immunológus akadémikus játszott jelentős szerepet, aki 1998 és 2007 között a Bolyai János Kutatási Ösztöndíj Kuratóriumának elnöki tisztségét is betöltötte.

    Az így létrejött Bolyai-ösztöndíjat a fiatal (1997-től: 40, 2002-től 45 év alatti, 2023-tól a gyermekek után igényelhető korkedvezmény lehetőségével kiegészítve) tehetséges kutatók anyagi támogatására az MTA köztestülete keretében létrehozott Kuratórium ítéli oda nyilvános pályázati rendszerben, határozott időre (1, 2 vagy 3 év). A Kuratórium 1998-as megalakulása óta évente hirdeti meg, bírálja el és ítéli meg az ösztöndíjpályázatokat 11 szakértői kollégium közreműködésével. Az ösztöndíjra tudományos munka megírásával vagy azzal egyenértékű kutatási projektben létrehozott alkotás elkészítésével lehet pályázni. A Kuratórium értékeli is az elkészült pályázatokat az ösztöndíjas időszak végén. Így a „kiemelkedő” szakmai minősítést kapó ösztöndíjasoknak Bolyai Emléklapot adományoz, akik közül legfeljebb 14 főnek pedig MTA Bolyai Plakettet ítél oda. Az ösztöndíj elnyerését tanúsító oklevél, a Plakett és az Emléklap átadására a Bolyai-nap keretében kerül sor.

    A kutatási ösztöndíj presztízsét mutatja, hogy 1998 és 2021 között összesen (nagyjából 15000 fő pályázó közül) 4428 fő nyerte el az ösztöndíjat, nagyjából egyharmad-egyharmad arányban a bölcsészet- és társadalomtudományok, a matematikai- és természettudományok és az élettudományok területén. Az ösztöndíjasok egy része később megszerezte a MTA doktora címet, és többen lettek a Magyar Tudományos Akadémia tagjai. 

    Ajánlott irodalom

  • Oláh György kémiai, Harsányi János közgazdasági Nobel-díjat kap

    Oláh György kémiai, Harsányi János közgazdasági Nobel-díjat kap

    Az 1994-es év nagy elismerést hozott a magyar tudományosság számára: két magyar származású akadémikus is elnyerte a Nobel-díjat. A Los Angelesben élő Oláh Györgynek (1927–2017), az Akadémia tiszteleti tagjának a szerves kémia, különösen a szénhidrogének kutatása területén végzett munkásságát ismerték el. Oláh főképp a szénvegyületekből képzett, szupersavas oldószerekben és alacsony hőmérsékleten lévő kationokkal (karbokationokkal) foglalkozott. Felfedezése, a direkt metanolos tüzelőanyag-cella, a globális felmelegedésre kínálhat megoldást: eljárása a metanolt közvetlenül alakítja át elektromos árammá.

    Harsányi Jánosnak (1920–2000), aki ekkoriban szintén az Egyesült Államokban élt, – kollégáival, John Nash-sel és Reinhard Seltennel közösen – játékelméleti kutatásaiért ítélték meg a közgazdasági Nobel-díjat. Harsányi az első magyar származású tudós, aki a közgazdaságtudomány területén elnyerte ezt az elismerést. A játékelmélet közgazdasági alkalmazásának alapjait Neumann János és Oskar Morgenstern fektette le 1944-ben, amely 50 évvel később a gazdasági elemzések egyik legfontosabb eszköze lett. 1994-ben a három tudós a nem-kooperatív játékok egyensúly-analízisének kutatása miatt kapta meg a díjat; Harsányi azt vizsgálta, hogyan lehet hiányos információk esetén elemezni a játékot.

    Oláh György Budapesten született, izraelita családban. Apja, Oláh Gyula ügyvédként dolgozott. Oláh György a világháborúban Sztehlo Gábor evangélikus lelkész embermentő tevékenységének köszönhetően menekült meg. A budapesti Piarista Gimnáziumban érettségizett, majd a Műszaki Egyetemen szerzett vegyészmérnöki diplomát, ahol 1949-ben doktorált. A Műegyetemen Zemplén Géza kutatási asszisztenseként kezdte pályafutását, később a Szerves Kémiai Tanszék tanszékvezetője volt. Ekkoriban főként szerves fluorvegyületek előállításával foglalkozott, és 1954-ben megszerezte a kémiai tudományok kandidátusa fokozatot. 1954 és 1956 között az akkor alapított MTA Központi Kémiai Kutató Intézet igazgatóhelyettese volt. Az 1956-os forradalmat követően emigrált. Előbb Nagy-Britanniában, majd 1957-től Kanadában élt, ahol a Dow Chemical Company tudományos főmunkatársaként dolgozott. 1965-ben az Egyesült Államokba költözött. Itt először a clevelandi Case Western Reserve Egyetemen, majd a Dél-Kaliforniai Egyetemen kutatott és tanított. 1991-től a Los Angeles-i Loker Szénhidrogénkutató Intézet igazgatója volt.

    Harsányi János szintén Budapesten született, kikeresztelkedett izraelita családban. Édesapja gyógyszerész, gyógyszertár-tulajdonos volt. A Budapesti Evangélikus Gimnáziumban végezte középiskolai tanulmányait. Az érettségi letétele után – szülei tanácsára – gyógyszerészetet hallgatott a Budapesti Tudományegyetemen, ahol 1942-ben szerzett diplomát. A második világháború alatt munkaszolgálatos volt, a vészkorszak idején jezsuita szerzetesek bújtatták. 1946-ban újra beiratkozott az egyetemre, ekkor filozófia és szociológia szakra. 1947-ben doktorált, ezután a Szociológiai Intézet tanársegédje lett, de egy év múlva – a marxizmusellenes nézetei miatt – le kellett mondania az állásáról. 1950-ben elhagyta az országot, Sydney-be költözött, ahol kezdetben gyári munkás volt, de közben – újonnan támadt érdeklődését követve – közgazdaságtan tanult. 1953-ban diplomázott. 1954-től a Brisbane-i Egyetem oktatója volt, itt kezdett játékelméleti kutatásokba. 1956-ban Rockefeller-ösztöndíjat nyert a kaliforniai Stanford Egyetemre, ahol 1958-ban doktorált. 1958 és 1961 között az ausztrál canberrai egyetem, 1964-ig a detroiti egyetem, majd nyugdíjba vonulásáig a kaliforniai Berkeley Egyetem professzora volt. 

    Ajánlott irodalom

  • Pungor Ernő akadémikus javaslatára megalakul a Bay Zoltán Alkalmazott Kutatási Alapítvány

    Pungor Ernő akadémikus javaslatára megalakul a Bay Zoltán Alkalmazott Kutatási Alapítvány

    A Bay Zoltán Alkalmazott Kutatási Hálózat 1993-ban alapítványi formában jött létre Pungor Ernő, az MTA rendes tagja, tárcanélküli miniszter kezdeményezésére, az általa elnökölt Országos Műszaki Fejlesztési Bizottság (OMFB) támogatásával. Az intézmény névadója Bay Zoltán (1900–1992) világhírű fizikus, akinek nevéhez fűződik a magyar Hold-radar-kísérlet, a fotoelektron-sokszorozó és a fénysebességre alapozott méterdefiníció. A hálózat megalapításának célja egy olyan decentralizált intézményrendszer létrehozása volt, amely összekapcsolja az alapkutatást az ipari alkalmazással, és elősegíti a kutatási eredmények hatékony hasznosítását. 

    Mivel a Pungor által megálmodott intézményrendszer alapvetően a rendszerváltás után kialakuló piacgazdaság versenyigényére adott válaszként igyekezett a kutatás-fejlesztéshez közelíteni, így a hálózat koncepciója nem volt példa nélküli, leginkább a német Fraunhofer-intézetek mintáját vette át.  A Bay Zoltán Hálózat az 1990-es években három fő kutatóintézetből épült fel, amelyek a német mintához hasonlóan eltérő szakterületekre koncentráltak és földrajzilag is decentralizáltak voltak. Elsőként 1993 szeptemberében Szegeden hozták létre a Bay Zoltán Biotechnológiai Intézetet (Bay-BIO), majd az év végén Miskolcon indult el a Logisztikai és Gyártástechnológiai Intézet (Bay-LOGI). Két évvel később Budapesten kezdte meg működését az Anyagtudományi és Technológiai Intézet (Bay-ATI), amely a korszerű anyag- és anyagfeldolgozási kutatásoknak adott otthont. E három intézet profilját tudatosan úgy alakították ki, hogy illeszkedjenek a helyi tudományos bázisokhoz, és felöleljék a modern tudomány és technika több kulcsfontosságú szegmensét. Szegeden a biotechnológia az ottani egyetem és az MTA biológiai kutatóintézetének tradícióira épült, Miskolcon a gyártástechnológiai és logisztikai kutatások a nehézipari műszaki hagyományokra, Budapesten pedig a Budapesti Műszaki Egyetem és más műszaki kutatóhelyek szakértelmére támaszkodtak. 

    Az első másfél évtizedben a Bay-intézetek csaknem minden jelentősebb hazai iparággal kapcsolatba kerültek, legyen szó anyagtechnológiáról (például fémipar, járműipar), biotechnológiai alkalmazásokról (mezőgazdaság, környezetvédelem, egészségipar) vagy logisztikai és termelésoptimalizálási megoldásokról. Nemzetközi kapcsolatok kiépítésére is sor került: a hálózat bekapcsolódott európai uniós kutatási programokba és együttműködésekbe. 

    A kétezres évekre a Bay Zoltán Alkalmazott Kutatási Hálózat stabil szereplőjévé vált a magyar innovációs tevékenységnek. Az intézményhálózat működése bebizonyította, hogy non-profit alapítványi formában is lehet piacközeli kutatás-fejlesztést végezni Magyarországon. A megszerzett projektek és többek között a MOL-lal, a Paksi atomerőművel és a Richter Gedeon gyógyszervállalattal folytatott ipari együttműködések révén a Bay intézetek folyamatosan bővítették tevékenységüket, és létszámuk is nőtt. 2000 körül már több száz kutatót foglalkoztattak országosan, és éves bevételeik jelentős részét saját K+F szolgáltatásokból, illetve hazai és nemzetközi pályázatokból teremtették elő. A kilencvenes években megalapozott ipari és nemzetközi kapcsolatrendszer a későbbiekben tovább erősödött: a 2000-es évekre a Bay Zoltán Hálózat a Humán és Növénygenomikai Intézet (Bay-GEN), az Ipari Kommunikációs és Technológiai Intézet (Bay-IKTI) és a Nanotechológiai Intézet (Bay-NANO) megalapításával hat intézetből álló országos hálózattá fejlődött. 2008-ban közalapítvánnyá, majd a 1118/2011. (IV. 28.) kormányhatározat alapján Bay Zoltán Alkalmazott Kutatási közhasznú nonprofit gazdasági társasággá alakult át. Mindez a korai stratégiai döntések sikerét igazolja: a Bay Zoltán Alkalmazott Kutatási Hálózat mára a magyar tudományos élet és ipar együttműködésének egyik alapintézménye, amely eredményeivel teljesíti a megalakulásakor kitűzött céljait.

    Ajánlott irodalom

  • A Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia és a Művészeti Gyűjtemény megalapítása

    A Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia és a Művészeti Gyűjtemény megalapítása

    A Magyar Tudományos Akadémia első tagjai között voltak írók, költők is (például Berzsenyi Dániel, Kisfaludy Károly, Kölcsey Ferenc, Vörösmarty Mihály), a következő 120 év munkájában pedig tevékenyen részt vettek a különböző művészeti ágak képviselői is. Arany János például az MTA főtitkára volt tizennégy évig, Kodály Zoltán pedig három évig töltötte be az elnöki posztot. A második világháború után, a kommunista hatalomátvételt követően, 1949-ben megszüntették a széptudományi alosztályt, így az írók és a művészek kikerültek a tudós társaságból. 

    Az Akadémia rendszerváltozás utáni első, választott elnöke, a történész Kosáry Domokos a jóvátétel gesztusaként terjesztette elő az írók és művészek ismételt bevonására vonatkozó javaslatát az Akadémián. Hosszas egyeztetéseket követően a Magyar Tudományos Akadémia 1992. május 4-i közgyűlése létrehozta a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémiát (SZIMA) az MTA társult, önálló intézményeként, 23 alapító taggal, négy osztállyal (irodalmi, képzőművészeti, zenei alkotóművészeti, mozgókép- és színházművészeti) – kizárólag alkotóművészek számára. Napjainkban egy ötödik, építőművészeti osztály is működik. Görgey Gábor író, költő, az egyik alapító tag, így idézte fel később ezt az időszakot: „[e]uforikusan örültünk annak a jóvátételnek, ami Kosáry Domokos elévülhetetlen érdeme, azzal a megalázó és megsemmisítő tollvonással szemben, amit annak idején Rákosi Mátyás és Révai József tett meg, kikergetve a Tudományos Akadémia falai közül a művészetek, az irodalom képviselőit”. A szabályok szerint, aki az MTA tagja, nem lehet a SZIMA tagja is – így amellett, hogy tudományt és művészetet egyaránt a magyar kultúra letéteményesének ismeri el az új struktúra, szempontjaik nem keverednek. A tagok választása jelölés útján, többlépcsős rendszerben és a jelöltek teljesítményének alapos értékelésével történik. Kezdetben egyszerre 48, 2014-től 60 olyan tagja lehet, aki nem töltötte be a hetvenedik évét. A rendszerváltó értelmiségen belüli politikai törésvonalakat, személyi ellentéteket jelzi, hogy a SZIMA alapításával párhuzamosan, 1992. január 31-én megalakult a hasonló profilú társadalmi egyesület, a Magyar Művészeti Akadémia (MMA).  

    Az Akadémia átszervezés után folyamatosan felmerült a kérdés, hogy hol őrizzék és ki legyen a felelős az Akadémián található művészeti értékekért. Az Akadémiai Könyvtár munkatársai már 1958-ban készítettek egy tervet a székház 3. emeletén létrehozandó akadémiai múzeumról. 1992-ben megjelent az MTA elnökének és főtitkárának 1/1992. (A.É. 2) MTA együttes utasítása az MTA Művészeti Gyűjteménye létrehozásáról, de az első kiállítás megrendezésére csak 1994-ben került sor. A Művészeti Gyűjtemény a 3. emeleten kapott helyet, ott, ahol 1906-ig az Országos Képtár, majd 1937-ig a Magyar Nemzeti Múzeumhoz tartozó Történelmi Képcsarnok képei voltak láthatók. A Művészeti Gyűjtemény műtárgyainak túlnyomó többségét 19., illetve 20. századi férfiportrék és tájképek alkotják, amelyek az intézményi – egyben a nemzeti, a honi – történelem meghatározó személyiségeit ábrázolják; és gyakran kiemelkedő hazai, illetve bécsi vagy régióbeli művészek alkotásai. Mivel a harmadik emeleti képtári terek életveszélyessé váltak, 2017-ben bezárták ezt a területet, és a rekonstrukciós munkákat követően 2025. november 5-én nyitották meg újra a Magyar Tudományos Akadémia Művészeti Gyűjteményének új állandó kiállításával. A tárlat, amely az MTA200 programjához kapcsolódóan az Emlékezet, kánon, kultusz – a Magyar Tudományos Akadémia első évszázada és a képzőművészetek címet kapta, az Akadémia tagjai által gyakorolt szakmai-közösségi, és a 19. századi állami emlékezet viszonyát vizsgálja.  

    Ajánlott irodalom

  • A külső tagság bevezetése a külhoni magyar tudósok elismerésére

    A külső tagság bevezetése a külhoni magyar tudósok elismerésére

    A Magyar Tudományos Akadémia 1990. február 27-i rendkívüli közgyűlése által elfogadott alapszabályokban jelenik meg újra a külső tagság formája a következőképpen: „A közgyűlés az Akadémia külső tagjává választhatja azt a külföldi, magát magyarnak valló kutatót, aki szaktudományát az akadémikusoktól elvárt szinten műveli és a hazai tudományos élettel szoros kapcsolatot tart.” Vagyis a rendszerváltoztatás során elfogadott alapszabály már kifejezetten rendelkezett a határon túli magyar tudósok érdemeinek elismerési lehetőségéről a külső tagság bevezetésével.

    Érdemes azonban rögzíteni, hogy a külső tagság az Akadémia történetében eredetileg a külföldi tudósok számára fenntartott kategória volt egészen 1963-ig: 1830 és 1869 között külföldi levelező tag, míg 1870 és 1963 között külső tag megnevezéssel illették ezt a kategóriát.

    1949-ben, az Akadémia szovjet típusú átalakításakor, az addigi rendes és levelező tagságot politikai szempontból szűrték meg, az 1949 előtt választott külső tagságot azonban nem rostálták át ekkor, csupán nem jelenítették meg őket az új akadémiai tagnévsorokban. Mindenesetre a tagsági forma tovább élt, hiszen 1953 és 1956 között megválasztottak 6 főt külső tagnak. Többségük a szovjet érdekszférába tartozó keleti blokk országaiból került ki, például Lengyelországból, Romániából vagy Csehszlovákiából. Az 1956-os enyhülés kapcsán felmerült az Akadémia vezetésében, hogy át kellene tekinteni az 1949 előtt megválasztott külső tagok névsorát, és dönteni arról, hogy kiket lehetne közülük újra taggá választani. Ez a szűrés végül a forradalom miatt elmaradt.

    A külső tagok kérdésének rendezése 1958-ban merült fel újra, amikor Sir Chandrasekhara Venkata Raman, Nobel-díjas indiai fizikus Magyarországra látogatott egy európai körút részeként. Ramant az Akadémia már 1937-ben külső tagjává választotta, ezért sürgős volt a döntés. Ekkor az elnökség határozatában megerősítette a fizikus tagságát, és budapesti látogatásakor átvette az erről szóló oklevelet. Ezt követően felülvizsgálták az 1949 előtt megválasztott külső tagok helyzetét, és 1960-ban az akkor élő nagyjából 30 főből 11-nek megerősítették a tagságát, míg a többieket kizárták.

    Mindehhez érdemes hozzáfűzni, hogy az 1956-os alapszabály gyakorlatilag ugyanolyan követelményeket fogalmazott meg a tiszteleti és külső taggá választandók számára. Így 1956 és 1963 között a külföldi tudósok számára két párhuzamos tagsági forma is elérhető volt.  Ezt a fajta következetlenséget az Akadémia 1964-ben szüntette meg, ekkortól csupán a tiszteleti tagság maradt meg a külföldi állampolgárságú tudósok számára.

    1990-ben az Akadémia a februári közgyűlésén megalkotott alapszabály – az ország demokratizálásával párhuzamosan – a néhány évtizeddel korábban kiiktatott külső tagsági formát új tartalommal töltötte meg, kapcsolódási lehetőséget teremtve a külhoni magyar kutatóknak. Az 1990-es szabályok szerint a tagajánláshoz két akadémikus támogató aláírása kellett, a jelölteket pedig a májusi közgyűlés választotta meg. A külső tag megválasztásakor oklevelet kapott, és részvételi joga volt a tudományos osztályának ülésein. Az első alkalommal az MTA 34 külső tagot választott, például Aczél János és Fuchs László matematikust, Benkő Samu, Egyed Ákos történészt és Lajtha Ábel orvost, agykutatót.

    Az 1960-ban kizárt tudósokat az Akadémia elnöksége 1989 őszén rehabilitálta belső, tehát nem nyilvános határozattal, ezt a határozatot 1990 őszén hozták nyilvánosságra.

    Az 1990 óta eltelt időszakban a külső tagság tartalma erősödött, hiszen a napjainkban hatályos alapszabály már bizonyos esetekben szavazati jogot biztosít a külső tagok számára, illetve az Akadémia elnöke 2009 óta dönthet anyagi támogatás biztosításáról is.

    Ajánlott irodalom

  • A korábban politikai okokból kizárt akadémikusok rehabilitálása

    A korábban politikai okokból kizárt akadémikusok rehabilitálása

    „Ha közgyűlésünkön dönteni óhajtunk az autonóm köztestületi státus helyreállításáról, akkor ehhez a lépéshez erkölcsileg elválaszthatatlanul hozzátartozik, hogy jóvá tegyük az olyan, külső beavatkozások nyomán támadt sérelmeket és jogtalanságokat, melyek éppen az autonómia korlátozottsága, hiánya, a jogsértő külső intervenciók elháríthatatlansága hatásaként a múltban keletkeztek.” – így tájékoztatta Berend T. Iván, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke az 1989. évi májusi közgyűlés résztvevőit az Akadémia által kezdeményezett rehabilitációkról.

    Az 1989-es évet a világsajtó annus mirabilisnek (a csodák évének) nevezte, hiszen ekkor indult meg több közép-európai országban a demokratikus átalakulás, köztük Magyarországon is. Az 1989-es év elején az MSZMP újraértékelte az 1956-os forradalom eseményeit (ellenforradalom helyett népfelkelés), és kimondta a többpártrendszer megteremtésének szükségességét. Az országban tehát alapvető politikai változások zajlottak, amelyek a Magyar Tudományos Akadémiát is reformokra sarkallták.

    Az Akadémia ezen folyamatok hatására kezdeményezte az autonóm köztesületté válását. Az intézmény célja tehát az volt, hogy egy olyan új szervezet jöhessen létre, amely önkormányzó, és munkáját politikai beavatkozásoktól mentesen végezheti. Ehhez azonban – ahogy a fenti idézetből is kitűnik – szükség volt a morális megújulásra, a korábbi politikai és ideológiai befolyás által okozott sérelmek jóvátételére, az érintett akadémikusok, kutatók rehabilitálására.

    Az MTA a rehabilitációk középpontjába az 1949-ben történt kizárásokat és visszaminősítéseket állította. Hiszen ekkor, az Akadémia szovjet mintára történő átalakításakor, a korábbi 258 fős tagságból 103-an maradhattak akadémikusok. A tagok nagy része a jogfosztó tanácskozó tag kategóriába került (122 fő), kisebb részüket illegális külföldi tartózkodás miatt zárták ki (20 fő), illetve a Széptudományi Alosztály megszüntetése miatt kerültek ki (13 fő) a testületből. További egy főt politikai okok miatt, míg másik két főt azért zártak ki, mert koncepciós perekben elítélte őket a bíróság. Ezek alapján tehát az 1949-ben kizárt és visszaminősített akadémikusokat rehabilitálta a közgyűlés. Ehhez kapcsolva döntött úgy a testület, hogy Kornis Gyula akadémiai elnök 1948-as kikényszerített lemondását semmisnek tekinti.

    Az 1956 utáni időszakban az Akadémia eleinte kizárást, majd – a tartalmilag kizárást jelentő – tagság felfüggesztését használta retorzióként nagyjából fél tucat esetben. A fő indok mindegyik esetben a külföldre távozás volt. Közülük az 1989. májusi közgyűlésen még csak Fodor Gábor tagságát állították vissza, a többi tag rehabilitálására a következő években került sor. 1956 kapcsán felmerült, hogy Nagy Imrét kizárta-e akkor az Akadémia tagjai sorából, azonban a levéltári dokumentumok azt igazolták, hogy a forradalom miniszterelnöke haláláig tagja volt a testületnek.

    Az Akadémia vezetésében felmerült az is, hogy vizsgálják meg, az 1949 előtti korszakban történtek-e kizárások. Kutatásaik alapján bizonyosságot nyert, hogy a tudós testület 1919/1920-ban kizárta öt tagját a Tanácsköztársasággal való együttműködés miatt. 1945-ben Beke Manó már visszakapta tagságát, 1989-ben tehát a további 4 tag rehabilitálását pótolták.

    Az akadémiai tagok mellett hét akadémiai intézeti társadalomtudóst is megkövetett a közgyűlés. Őket 1973-ban, a közbeszédben „Filozófus-per”-ként elhíresült eljárás végén, politikai okokból távolították el a munkahelyükről.

    A rehabilitációk azonban nem zárultak le a májusi közgyűléssel, hanem egészen az 1990-es évek elejéig folytatódtak: az 1960-ban kizárt tiszteleti tagok visszavételére 1989 szeptemberében került sor, a rehabilitált, még élő tanácskozó tagok – például Wellmann Imre – rendes taggá választása 1990 májusában történt, addig mellőzött tudósokat – például Benda Kálmánt – levelező, majd „gyorsított eljárásban” rendes taggá 1990–1991 folyamán választották, a megszüntetett széptudományi alosztály helyett pedig 1992-ben létrehozták a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémiát.

    Ajánlott irodalom