Kategória: MTA200

  • Szegeden megalakul az első területi akadémiai bizottság

    Szegeden megalakul az első területi akadémiai bizottság

    1961-ben a Szegedi Akadémiai Bizottság (SZAB) megalakulásával létrejött az első területi akadémiai bizottság, azaz az Akadémia regionális tudományos céljainak megvalósításához hozzájáruló, az egyes régiók tudományos és közéletében kulcsszerepet játszó testület.

    Az államszocialista rendszer kiépülésével a tudományszervezés alapelvei is jelentősen átalakultak. Az új politikai rendszer célja a tudomány demokratizálása volt, amely megvalósításához a tudományos tevékenység földrajzi kiterjesztése és decentralizálása elengedhetetlen volt. Ehhez a fővároson kívüli kutatóbázisokra volt szükség, amely összehangolta és egyúttal az akadémiához is kapcsolta a vidéki kutatók munkáját. A SZAB megalapításáról a Magyar Tudományos Akadémia Elnöksége a 136/1961. számú határozatával döntött. Az elnöki teendőkkel Budó Ágostont fizikust, az MTA rendes tagját bízták meg, a 26 fős alapító testületben pedig olyan ismert akadémikus tudósok kaptak helyet, mint Ábrahám Ambrus zoológus, Szőkefalvi-Nagy Béla matematikus és Kalmár László matematikus. A szervezet működését már megalakulása évében szakbizottságokra tagolták, öt ilyen testület jött létre, amely a legkülönbözőbb kutatási területeket is képes volt lefedni: Társadalomtudományi; Matematika-Fizika-Kémiai; Agrár és Földtudományi; Biológiai, Elméleti Orvostudományi és Gyógyszertudományi, valamint Gyakorlati (Klinikai) Orvostudományi szakbizottság.

    Egy-egy területi bizottság feladata az adott, több megyéből álló régió területén kialakított független, vagy termelőegységekhez kötött kutatási intézmények, akadémiai kutatóintézetek és vidéki egyetemek tudományos munkáját igyekezett koordinálni, tervezhetővé, átláthatóvá és ellenőrizhetővé tenni. A folyamat kezdeti lépéseként Szegeden (1961), majd Pécs (1969), Veszprém (1972) és Debrecen (1976) városaiban hoztak létre területi bizottságokat, amelyeket később Miskolc (1979) követett.

    A területi bizottságok jelentős önállósággal rendelkező tudományos testületekként működnek, saját székházuk révén pedig alkalmas helyszínt biztosítanak tudományos konferenciák, szakmai egyeztetések és közösségi események számára. Lokális beágyazottságuk jelentőségét jól mutatja, hogy a SZAB a rendszerváltást közvetlenül megelőző időszaktól a déli országhatáron átívelő tudományos kapcsolatok működtetésében is kezdeményező, majd vezető szerepet tudott vállalni. A szorosabb lokális tudományos együttműködés lehetősége Jugoszláviával 1988-ban nyílt meg, amikor a Szegedi Akadémiai Bizottság Újvidéken együttműködési megállapodást írt alá a Vajdasági és a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémiával. Noha a délszláv háború ezt hamarosan megszakította, a kezdeményezést mintegy tíz évvel később, az 1990-es évek végén újraélesztették, amikor a SZAB szoros kapcsolatokat alakított ki a Vajdaság, Marosvásárhely és Temesvár kutatóival, mely együttműködés egyik fontos fóruma lett az évente megrendezett Nemzetközi Interdiszciplináris Regionális Konferencia.

    1990-ig a területi akadémiai bizottságok elnökségi bizottságként működtek, így elnökét és tagjait az MTA Elnöksége jelölte ki, de az 1990-es tisztújítás után a tagok egy részét már választás útján delegálták a szakbizottságok. Az 1994-es akadémiai törvény köztestületté nyilvánította az MTA-t, ezzel lehetővé téve, hogy a SZAB és a többi területi bizottság közgyűlésének tagjai között a nem akadémikus, de tudományos minősítéssel rendelkező képviselők is helyet kapjanak.

    Ajánlott irodalom

  • Az Akadémia Elnöksége tudományos gyakornoki ösztöndíjat létesít a fiatal kutatók támogatására

    Az Akadémia Elnöksége tudományos gyakornoki ösztöndíjat létesít a fiatal kutatók támogatására

    A Magyar Tudományos Akadémia elnöksége 1960 februárjában döntött arról, hogy ösztöndíjat létesít tehetséges fiatal kutatók részére. A kezdeményezés egyik elsődleges célja ekkor – az 1956-os forradalmat követő kádári konszolidáció időszakában – a rendszerhez hű tudósok kinevelése volt. Ezt támasztja alá az ösztöndíj alapítását elrendelő elnöki utasítás bevezető része is: „A tudományos káderképzés elősegítése, politikailag és szakmailag megfelelő, elsősorban munkás- és parasztszármazású kutatók nevelése, valamint a szocialista rendszert támogató fiatal tudósréteg kialakításának érdekében a Magyar Tudományos Akadémián […] ösztöndíjas tudományos gyakornoki rendszert kell bevezetni.”

    A támogatás célja az volt, hogy a kutatónak készülő friss diplomás fiatalok kellő elméleti és gyakorlati tudást szerezhessenek a jövőbeli kutatómunkájukhoz. A főbb feltételek közé tartozott az egyetemi vagy főiskolai végzettség, a megfelelő szakismeret és a rendszerhűség, és elsősorban a munkás- és parasztszármazású fiatalokra számítottak. Az ösztöndíj két évre szólt, és a támogatás feltételeként valamelyik akadémiai kutatóintézet vagy akadémiai tanszéki kutatócsoport munkájába kellett bekapcsolódni. Az ösztöndíj összege havi 1400–1600 forint között mozgott. Az ösztöndíjasok személyéről a szakterület szerinti tudományos osztály, illetve az Akadémia Személyzeti Osztályának javaslata alapján az Akadémia elnöke döntött. Az ösztöndíjasok egy része pályázat, másik része különböző – intézményvezetői, minisztériumi – ajánlások alapján került be a kutatóhelyekre.

    Az 1960-as évek vége változást hozott a Kádár-rendszer politikájában, például a tudomány területén a Tudománypolitikai irányelvek jelentettek bizonyos mértékű enyhülést az autoriter viszonyok között. Ennek folyományaként az Akadémia először 1969-ben módosított az ösztöndíj szabályozásán. Az utasítás bevezetőjében már csak a szakember-utánpótlás biztosítása jelent meg célként. A feltételeknél is történt változás: a szakmai gyakorlattal és a tudományos diákköri tagsággal rendelkezők is előnyt élveztek a felvételnél, majd 1980-tól az idegen nyelvet beszélők is. Az ösztöndíjat ekkortól kezdve csak pályázat útján lehetett elnyerni. Az ösztöndíjról szóló döntésben a meghirdető intézet igazgatója, az illetékes tudományos osztály, illetve a Személyzeti Osztály, valamint az elnök működött közre.

    Az Akadémia 1970-es szervezeti reformja után a főtitkár döntött a támogatott kutatók személyéről a Központi Hivatal főosztályaival és a Személyzeti Osztályával együttműködve. Az ösztöndíj havi összege ekkor némileg emelkedett (1400–2000 forint), majd 1980-tól a segédmunkatársi bér 75%-át jelentette (2000–4500 forint). Az utasítás részletezte a további feltételeket is, kitért például a nyelvvizsgapótlékra, a szabadságra, az utazási kedvezményre, a jutalomra, a második évtől engedélyezett külföldi tanulmányútra és a másodállás tiltására. Újdonság volt annak a szabályozása is, hogy ha az ösztöndíjas az intézetbe került segédmunkatársként, akkor – a korábbi a három helyett – egy év után besorolható volt munkatársi pozícióba. Ezek az alapvető irányvonalak az ösztöndíj az 1983-as új kutatóképzési rendszerbe való beolvadásáig fennálltak.

    Habár az ösztöndíj indulásakor politikai célokat is szolgált, bő 20 éves fennállása alatt elsősorban a szakmai célok érvényesültek a kutatók számára kedvező feltételekkel, ilyen volt például a versenyképes fizetés. Ebben az időszakban számos olyan kutató nyerte el az ösztöndíjat, akik később szakmájuk jeles képviselői lettek – egyetemi tanárok, az Akadémia tagjai, vagy Nobel-díjas tudósok. Az illusztris névsorból csak néhány kiragadott példát hozunk a későbbi akadémikusok köréből: Csaba László, Csépe Valéria, Daróczy Zoltán, Füredi Zoltán, Hargittai István, Harrach Balázs, Hunyady György, Janszky József, Karikó Katalin, Makara Gábor, Meskó Attila, Ormos Pál, Pálffy Péter Pál, Pálinkás József, Pálné Kovács Ilona, Podani János, Sajó András, Szegedy-Maszák Mihály, Vigh László. A kezdeményezés folytatásának tekinthető az Akadémia által elindított 1992-ben elindított fiatal kutatói ösztöndíjrendszer.

    Ajánlott irodalom

  • Kozma László az Akadémia anyagi támogatásával elkészíti az első magyar elektronikus számítógépet

    Kozma László az Akadémia anyagi támogatásával elkészíti az első magyar elektronikus számítógépet

    Kozma László (1902–1983) nemzetközileg is elismert villamosmérnökként úttörő munkát végzett a távközlésben és a számítástechnikában, felismerve ezen területek szoros kapcsolatát. 1958-ban kollégáival, Vágó Artúrral, Budai Lajossal és Frajka Bélával közösen megtervezte és megépítette az első magyarországi működő, programvezérelt jelfogós számítógépet, amely a Műegyetem Első Digitális Számológépe, vagyis MESz-I nevet kapta. A gép a telefonközpontokból ismert elektromágneses jelfogók segítségével tárolta az adatokat, az eredményt egy írógépből átalakított billentyűzet jelenítette meg. A számítógép elkészítésének ötlete 1955-ben vetődött fel, és az Akadémia, a Műegyetem, valamint a Beloiannisz Híradástechnikai Gyár biztosította a szükséges anyagi és technikai hátteret. Összesen 150.000 forint és 6000 munkaóra kellett a megvalósításhoz, mely teljes egészében hazai alapanyagokból készült. A gép 10 éven átszolgálta a mérnökképzés céljait.

    Kozma László Miskolcon született, izraelita családban, az eredeti Kohn családnevet 1912-ben magyarosították. Édesapja cukorgyári répaátvevő volt, édesanyja pedig kis fűszerboltjukban dolgozott. 1921-ben érettségizett Szolnokon. Származása miatt nem vették fel a budapesti Műegyetemre, ezért az Egyesült Izzólámpa és Villamossági Rt-ben kezdett dolgozni: előbb gyakornokként, majd villanyszerelőként és telefongyári karbantartóként. Szorgalma és tehetsége hamar feltűnt a gyárban, ösztöndíjat kapott, majd 1925 és 1930 között a brnói Műszaki Egyetem villamosmérnöki szakára járt, nyaranként pedig továbbra is a gyárban dolgozott. Diplomaszerzését követően az Egyesült Izzó testvérvállalata, az antwerpeni Bell Telephone Company kutatómérnöke lett, itteni munkája során számos szabadalmát jegyezték be. 1938-ban elektromechanikus számítógépet készített, melyet 1940-ben a New York-i Bell anyacégbe menekítettek volna, de a szállítóhajó elsüllyedt. 1942-ben, a német megszállást következtében haza kellett térnie, ezután az Egyesült Izzó műszerészeként dolgozott. 1943-ben munkaszolgálatra küldték, és nem kerülhette el a deportálást sem; a gunskircheni táborban egy újszerű digitális telefonrendszer tervének elkészítéséhez fogott. 1945-től a Standard Villamossági Rt. (később: Beloiannisz Gyár) telefonmérnöki osztályának főmérnöke, 1948-tól műszaki igazgatója volt. 1948-ban Budapest telefonhálózatának újjáépítéséért az elsők között kapott Kossuth-díjat.

    1948-tól az Állami Műszaki Főiskola, 1949-től a budapesti Műegyetem – akkor létesített – Vezetékes Híradástechnikai Tanszékének tanszékvezető tanára volt. 1949-ben koncepciós per indult ellene: a szabotázs- és kémtevékenységet „feltáró” úgynevezett Standard-ügyben 15 éves börtönbüntetést kapott. 1952-től a börtönben mérnöki munkát végezhetett, néhány kollégájával pedig „fejben” telefonkapcsolási rajzokat készítettek, hogy ne essenek ki a gyakorlatból. 1954-ben amnesztiával szabadult, 1955-től – hivatalosan 1956 februárjától – oktathatott újra. 1958-ban a számítógép megalkotása hozott számára komoly elismerést. Nevéhez fűződik a MESz-I továbbfejlesztésével készült első magyar nyelvstatisztikai automata elkészítése is (1964). 1960 és 1963 között a Műegyetem Villamoskarának dékánja, a villamosmérnöki képzés korszerűsítésének egyik irányítója.

    1960-ben elnyerte a Puskás Tivadar-díjat, 1961-ben az Akadémia levelező, 1976-ban rendes tagjává választották. 1962-ben és 1972-ben a Munka Érdemrend, 1982-ben a Szocialista Magyarországért Érdemrend kitüntetettje. 1996-ban az amerikai IEEE Computer Society posztumusz megítélte neki a Computer Pioneer Award díjat. 2002-ben, születésének századik évfordulójára a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen évente kiadandó emlékérmet hoztak létre a tiszteletére, melyet szakterületeinek kiváló tudósai nyerhetnek el.

    Ajánlott irodalom

  • Heller László és Forgó László bemutatja a hőerőművekben alkalmazott légkondenzációs hűtőtornyot

    Heller László és Forgó László bemutatja a hőerőművekben alkalmazott légkondenzációs hűtőtornyot

    Az 1957. évi Budapesti Nemzetközi Vásáron mutatták be Heller László (1907–1980) és Forgó László (1907–1985) légkondenzációs hűtőtornyának prototípusát, amely a korábbi technikákhoz képest jóval gazdaságosabb hűtővízfelhasználást tett lehetővé a hőerőművekben.  

    Mind Heller László, mind Forgó László a numerus clausus miatt a zürichi műegyetemen szerzett gépészmérnöki diplomát, előbbi 1931-ben, utóbbi 1929-ben, amelynek később mindketten munkatársai lettek. Bár a zürichi egyetem a korszakban Európa egyik legjobb műszaki egyetemének számított, a gazdasági válság hatására hazatértek. Heller már a két világháború között is elismert szakértője volt a hőerőgépek és hűtési rendszerek elméletének. Ő tervezte az 1942-ben alapított Ajkai Timföldgyár nagynyomású ipari hőerőművét, amely az első ilyen létesítmény volt Magyarországon. 1951-től a Budapesti Műszaki Egyetemen oktatott és kutatott, ahol megszervezte az Energiagazdálkodási Tanszéket. 

    Forgó László zürichi oktatói státuszából való visszatérése után, a két világháború közötti időszakban, a Magyar Radiátorgyár fejlesztőmérnöke volt, majd különböző szocialista nehézipari és hőtechnikai vállalatok vezetőségében és tanácsadójaként helyezkedett el, ekkor már több találmány (például invert rostély, sterilizátor) birtokában. 

    A két mérnök az 1940-es évek végén kezdett együtt dolgozni, amikor felmerült az igény olyan kondenzációs hűtőrendszerekre, amelyek vízhiányos területeken is alkalmazhatók, így például közvetlenül szénbányák mellé is telepíthetők, ezzel megspórolva a fűtőanyag szállítási költségét, valamint az egyre terjedő, ám nehezebben hűthető atomerőművekben is használhatók alacsony vízszükségletük miatt. Így született meg a száraz hűtésen alapuló Heller–Forgó-rendszer, amelyben Heller a hőelméleti hátteret, Forgó pedig a műszaki kivitelezést dolgozta ki. A találmány elvi működését a szerzők már az 1950-es londoni energiakonferencián bemutatták, mivel azonban az erőművek léghűtésével az azt megelőző két évtizedben sokan sikertelenül kísérleteztek, Hellerék találmányának működőképességéhez sem fűzött komolyabb reményeket a szélesebb szakmai közösség. A hűtőtorony működéséhez szükséges alkatrészekkel kapcsolatos szabadalmi igényeket már 1954-ben benyújtották a kutatók, így például a speciális levegőterelő falak vagy a nyomásszabályzó is oltalom alá került. 

    Az első hűtőtoronyot a Dunaújvárosi Vasműben kezdték építeni még 1962-ben, de ebben az évben az angliai Staffordshire-ben, a Rugeley Power Station ötös blokkjában is megkezdődött a technika alkalmazási feltételeinek kialakítása, amely már előrevetítette a világszintű sikert. A következő években pedig ilyen hűtőtornyokat kezdtek építeni Kazahsztánban, Örményországban, Japánban és az NDK-ban is.

    A találmány jelentőségét jelzi, hogy az 1958-as brüsszeli Világkiállítás nagydíját is elnyerte, és nemcsak Európában terjedt el, hanem Szíriában, Törökországban, Kínában és Iránban is. A technikát ma is gyakran telepítik, mivel vízhiányos környezetben, szélsőségesebb természeti viszonyok között is képes biztosítani a nagy hűtőképességet. Hellert 1954-ben az MTA levelező, 1962-ben pedig rendes tagjává választották, Forgó 1985-ben, nem sokkal halála előtt nyerte el a levelező tagságot. Hellert 1951-ben, Forgót 1952-ben Kossuth-díjjal jutalmazták.

    Ajánlott irodalom

  • Bibó István akadémikus, államminiszter kiáltványa a körbezárt Országházból a forradalom védelmében

    Bibó István akadémikus, államminiszter kiáltványa a körbezárt Országházból a forradalom védelmében

    Bibó István (1911–1979) jogász, politikatudós, a harmadik Nagy Imre-kormány államminisztere a 20. század egyik legfontosabb politikai gondolkodója volt. Miután 1956. november 4-én hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak a Magyar Népköztársaság ellen, a tankok által körbezárt Országházban maradt Bibó István, mint a törvényes magyar kormány egyetlen tagja, nyilatkozatot intézett a magyar néphez.

    Bibó István többgenerációs – ahogy ő maga is írta – mezővárosi értelmiségi családba született. A középiskolai tanulmányait Szegeden folytatta, miután édesapját 1924-ben a Ferenc József Tudományegyetem Könyvtárának igazgatójának nevezték ki. A szegedi piarista gimnáziumban osztálytársa volt Ortutay Gyula későbbi néprajzkutató és kultuszminiszter. Bibó a szegedi egyetemen állam- és jogtudományt hallgatott, majd 1934-ben szerzett diplomát. Az egyetemi évei alatt jó kapcsolatot alakított ki Erdei Ferenccel, és megismerkedett a parasztság hétköznapi életét és nehézségeit feltáró szociográfia műfajával és a falukutató mozgalommal. A barátságokon túl Bibóra az édesanyja, Graul Irén volt jelentős hatással, akinek humanizmusa és demokratikus társadalomfelfogása komolyan befolyásolta Bibó politikai nézeteit.

    Rövid ideig tartó külföldi tanulmányait követően Bibó hazatért Magyarországra, a tisztviselői munkája mellett kapcsolatban állt baloldali értelmiségiekkel, és segítette a Márciusi Front munkáját. A nyilas hatalomátvételt követően letartóztatták, majd a háború végéig apósa, Ravasz László református püspök segítségével rejtőzött el. A háború lezárását követően, Erdei Ferenc hívására, a Belügyminisztériumban helyezkedett el. Az Akadémia 1946-ban levelező tagjává választotta. A székfoglaló előadását 1947. január 13-án tartotta Az államhatalmak elválasztása egykor és most címmel, amelyben a politikai hatalomgyakorlás történetét vizsgálta. Bibó tudományos munkásságának központi kérdése volt a politikai hatalom működése, a demokrácia és a hatalomkoncentráció erkölcsi problematikája. Az Akadémia átalakítását követően, 1949-ben tanácskozó taggá minősítették vissza és 1989. május 9-én rehabilitálták a többi tanácskozó taggal együtt. Bibó 1946-tól a Szegedi Tudományegyetemen oktatott, állásából 1950-ben elbocsátották. Ezt követően az ELTE Egyetemi Könyvtárban helyezkedett el, ahol az 1956-os forradalom kitöréséig dolgozott.

    Bibó a forradalom során részt vett a volt Nemzeti Parasztpárt, a Petőfi Párt újjászervezésében. Az Országházban fogalmazott kiáltvány szövegében a megszálló hatalom és egy esetlegesen létrehozott bábkormány hatalmának el nem ismerésére és passzív ellenállásra szólította fel a magyar népet. A legitim kormány egyetlen jogos külföldi képviselőjeként Kéthly Anna államminisztert jelölte meg, és felszólította az ENSZ-t, hogy lépjen fel a magyar ügy védelmében. A kiáltványt Bibó telefonon keresztül juttatta el az Egyesült Államok budapesti nagykövetségére. Bibó két napot töltött a szovjet fegyveres csapatok által megszállt Országházban. 1957-ben letartóztatták és egy évvel később a „népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés vezetésében való részvétel” vádjával bíróság elé állították, Göncz Árpáddal együtt. Az 1963-as amnesztia során szabadult, és a Központi Statisztikai Hivatal könyvtárában helyezkedett el. 1979-es halált követően jelent meg szamizdat kiadásban a Bibó-emlékkönyv, amely 76 szöveget adott közre a politikai ellenzék képviselőinek tollából.

    Ajánlott irodalom 

  • Megjelenik Szádeczky-Kardoss Elemér akadémikus „Geokémia” című könyve

    Megjelenik Szádeczky-Kardoss Elemér akadémikus „Geokémia” című könyve

    Szádeczky-Kardoss Elemérnek (1903–1984), az MTA rendes tagjának egyik legfontosabb műve a Geokémia, amely az első ilyen tárgyú magyar nyelvű kézikönyv. A geokémiát – vagyis a Föld kémiai összetételét vizsgáló tudományt – tulajdonképpen Szádeczky-Kardoss Elemér honosította meg, iskolateremtő munkássága révén pedig eljuttatta ismereteit az újabb tudósgenerációkig. Az 1955-ben megjelent mű nemzetközi viszonylatban is kiemelkedő alkotásnak számított, és a professzor saját eredményeit is tartalmazta (ilyen volt például a vegyületpotenciál, a geokémiai vegyérték-szabály, a hidratált ionrádiuszok meghatározása vagy a ritka elemek eloszlási szabályai).

    Szádeczky-Kardoss Elemér Kolozsvárott született, református nemesi családban, előneve szádecsnei és kardosfalvai. Tudomány iránti elkötelezettségét édesapja, Szádeczky Gyula geológusprofesszor alapozta meg. Elemér szülővárosában érettségizett 1921-ben, majd a Budapesti Tudományegyetem és az Eötvös Collegium természetrajz–kémia szakos hallgatója volt, egyetemi évei során egy berlini ösztöndíjat is elnyert. Középiskolai tanári diplomát szerzett, doktori dolgozatát Eötvös-díjjal jutalmazták. 1927-től 1949-ig a Soproni Bányászati és Erdőmérnöki Akadémia (később a Műegyetem soproni kara) Ásvány-Földtani Tanszékének oktatója. A háborút követően részt vett a kar Miskolcra költöztetésében, 1948–1950 között pedig a Miskolci Nehézipari Műszaki Egyetem első rektora volt. 

    1949-ben Kossuth-díjjal tüntették ki az üledékes képződmények kutatása terén kifejtett munkásságáért, és ugyanebben az évben az Akadémia levelező tagjává választották. 1949-től 1958-ig tudományos munkája mellett parlamenti képviselő is volt. 1950-től volt az Akadémia rendes tagja és 1952-ben – Szénkőzettan című munkájáért – elnyerte a második Kossuth-díját is. Már 1931-től magántanár volt Budapesten, 1951-től pedig az Eötvös Loránd Tudományegyetem Ásvány-Kőzettani Tanszékének tanára. Az Eötvös Losránd Tudományegyetem Ásvány-Kőzettani Intézetének keretein belül 1950-ben az MTA támogatásával létrehoztak egy kis létszámú kutatócsoportot a geokémia fejlesztése céljából. Ezen alapulva, 1955. január 1-jén hozták létre az MTA Geokémiai Kutatólaboratóriumát, amely egy ideig még az egyetemen működött, és Szádeczky-Kardoss Elemér mint igazgató és tanszékvezető is vezette azt. 1965-ben ő lett az Akadémia újonnan megszervezett X. Föld- és Bányászati Tudományok Osztályának osztálytitkára, későbbi nevén, 1970-től osztályelnöke (1965–1976). Hosszú ideig szerkesztette az Acta Geologica című folyóiratot. 1976-ban megalapította a Geonómiai Tudományos Társaságot, továbbra is kutatva az anyagmozgás ciklikusságának összefüggéseit.

    Kíváncsi és kísérletező kedvű tudós volt. Az oktatás modernizálása érdekében átrendezte az egyetem kőzettani gyűjteményét, és megalkotta a magmás kőzetek új genetikus rendszerezési elvét. Meghonosította a nagynyomású, magas hőmérsékletű kőzettani kísérletezést. A metamorfit térképszerkesztés alapjainak kidolgozása után elkészítette a Kárpát–Balkán–Dinári terület metamorfit térképét. A Föld litoszférájának mozgásait vizsgáló lemeztektonika elméletének és kutatásának egyik magyarországi meghonosítója volt. Az MTA X. Osztályának elnökeként a sokoldalú, integrált kutatások végzésére törekedett, és tudóstársait is erre bátorította.

    Az Akadémia – özvegye, dr. Lengyel Júlia végrendelete nyomán – 1987-ben Szádeczky-Kardoss Elemér-díjat alapított, melyet a földtudománnyal foglalkozó 40 év alatti kutatók már megjelent publikációinak jutalmazására fordítanak. 2003-ban az MTA Földtudományi Osztálya elkészíttette és felavatta a mellszobrát, amely az ELTE Természettudományi Karán áll.

    Ajánlott irodalom

  • A debreceni Atommagkutató Intézet megalapítása

    A debreceni Atommagkutató Intézet megalapítása

    A Debreceni Fizika Kutató Intézet (1956-tól Atommagkutató Intézet/ATOMKI) 1954. július 1-jén jött létre az MTA égisze alatt, és azóta is a magyarországi fizikai kutatások egyik meghatározó központjának számít. Alapítása szorosan összefügg Szalay Sándor (1909–1987) fizikus tevékenységével, aki már a második világháború előtt is végzett magreakció-vizsgálatokat Debrecenben. A háborút követően tanítványaival újjáépítette az egyetem Kísérleti Fizikai Intézetét, ahol megteremtette a kísérleti magfizikai kutatások alapjait. Az intézet megalapítását Szalay nemzetközi hírű eredményei, különösen az uránkutatásban betöltött szerepe tette lehetővé: munkacsoportja az 1940-es évek végén kimutatta a mecseki urántartalmú lelőhelyek radioaktivitását, és ezzel hozzájárult a magyar atomenergia-kutatás elindításához.

    Az intézet jogelődje a Kossuth Lajos Tudományegyetem Természettudományi Karának Kísérleti Fizikai Intézete volt, ahol a kutatómunka már az 1930-as évektől folyt. 1953-ban az MTA felügyelete alatt hivatalosan is önálló kutatócsoport jött létre, amely 1954-ben intézetté alakult. Célja a kísérleti atommagkutatás fejlesztése, az ehhez szükséges technológiai feltételek megteremtése és szakemberek képzése volt. A korai időszakban az ATOMKI a debreceni egyetem Kísérleti Fizika Tanszékével szoros kapcsolatban működött, ugyanazon épületben és sokáig Szalay vezetésével mindkét szervezet élén. A tudományos munkát ekkor főként a Szalay köré csoportosuló fiatal kutatók – például Berényi Dénes, az MTA későbbi alelnöke (1990–1993), Csikai Gyula akadémikus vagy Koltay Ede, az MTA doktora (1963-tól az ATOMKI munkatársa) – végezték, akik a magfizika különböző területeit saját szakterületükként fejlesztették tovább.

    A kutatások kezdetben az alfa-, béta- és gamma-spektroszkópiára, neutronfizikára, magreakciók vizsgálatára és gyorsítóberendezések fejlesztésére koncentráltak. A kísérleti infrastruktúra bővítése kulcsfontosságú volt: az első gyorsítót 1957-ben állították üzembe, majd 1961-ben elkészült az 1 MeV-es Van de Graaff-generátor is. A következő évtizedekben újabb gyorsítók, detektorok és spektrométerek kerültek beüzemelésre, amelyek lehetővé tették a nemzetközi szintű alapkutatásokat és az alkalmazott vizsgálatokat is.

    Az ATOMKI már az 1960-as évektől igyekezett bekapcsolódni a nemzetközi tudományos vérkeringésbe. Először a dubnai Egyesített Atomkutató Intézettel épült ki szoros kapcsolat, majd a nyugat-európai együttműködések – Oxford, Daresbury, Utrecht, Stockholm, Bochum – és távol-keleti partnerségek (Kiotó, Oszaka) is bővültek. A CERN-hez való kapcsolódás különösen a részecskefizika fellendülését segítette elő, de több európai projektben is aktív szerepet vállaltak a debreceni kutatók. Mindemellett a hazai kapcsolatok, különösen a Debreceni Egyetemmel való együttműködés is meghatározó: közös tanszékek, könyvtár, doktori programok és pályázatok kötik össze az intézményeket.

    Az ATOMKI profilja az évtizedek során fokozatosan kiszélesedett. A hagyományos magspektroszkópiai kutatások mellett ma már kiemelt szerep jut például az ionnyaláb-analitikának, a környezeti radionuklidok vizsgálatának, az orvosi célú izotóptermelésnek, a részecskefizikának, illetve a régészeti és geológiai kormeghatározásnak is. Fontos alkalmazási terület a pozitronemissziós tomográfia (PET) kutatása és technikai támogatása. Napjainkban az ATOMKI vezető kutatóhely a kísérleti atommag- és atomfizika, valamint a környezetfizika és izotópalkalmazások területén. A nemzetközi projektalapú kutatások mellett az intézet laboratóriumaiban aktívan vizsgálják például a radioaktív nyalábokat, a részecske–anyag kölcsönhatásokat, a környezeti izotópjelenségeket és azok klímavonatkozásait is.

    Ajánlott irodalom

  • Megjelenik Turán Pál könyve az analízis új módszeréről és Rényi Alfréd tanulmánya a valószínűségszámításról

    Megjelenik Turán Pál könyve az analízis új módszeréről és Rényi Alfréd tanulmánya a valószínűségszámításról

    1953-ban jelent meg Turán Pál (1910–1976) könyve Az analízis egy új módszeréről és annak alkalmazásairól címmel a Magyar Tudományos Akadémia kiadásában, míg Rényi Alfréd (1921–1970) On the theory of order statistics című tanulmánya az Acta Mathematica Academiae Scientiarum Hungaricae folyóirat hasábjain látott napvilágot.

    Turán fő művének jelentősége, hogy ez az első könyve, amelyben a – ma már Turán-módszernek nevezett – hatványösszeg módszert fejtette ki. Ez a metódus megjelenésekor forradalmi jelentőségűnek bizonyult az analitikus számelméletben, és még ma is széles körben alkalmazzák a számelméleti problémák megoldásához. A kötet horderejét mutatja, hogy már 1953-ban megjelent a magyar mellett német nyelven is, 1956-ban pedig kínai nyelvre is lefordították. Turán egészen haláláig dolgozott az angol nyelvű kiadáson, de azt végül nem érte meg.

    Turán Pál az 1930-as években a Magyar Királyi Pázmány Péter Tudományegyetemen szerezte tanári diplomáját matematika–fizika szakon, majd – Fejér Lipót tanítványaként – a bölcsészdoktori oklevelét is ebben az intézményben vette át. Ezután korrepetálásból élt, később pedig helyettes tanárként dolgozott a budapesti izraelita gimnáziumban. A második világháború idején munkaszolgálatra hívták be. A háború után, 1945-ben magántanárrá választották a budapesti egyetemen. Ezt követően egy rövid ideig Koppenhágában, majd az Egyesült Államokban, a Princeton Egyetemen tanított. Hazatérése után 1948-ban és 1952-ben is Kossuth-díjjal jutalmazták és megválasztották az MTA levelező (1948), majd rendes (1953) tagjának. 1949-től haláláig az Eötvös Loránd Tudományegyetem egyetemi tanára volt. Felesége, T. Sós Vera is matematikus volt.

    Rényi Alfréd angol nyelven megjelent, ma is hivatkozott tanulmánya alapvetően járult hozzá a statisztika és a valószínűségszámítás területeinek fejlődéséhez, különösen a rendstatisztikák elméletének vonatkozásában. Az általa bevezetett fogalmakat és módszereket a mai kutatásokban is átfogóan használják; a rendstatisztikák fontos szerepet játszanak például a gépi tanulásban, a pénzügyi elemzésekben és a biostatisztikában.

    Rényi 1944-ben szerzett matematika–fizika szakos tanári oklevelet a Magyar Királyi Pázmány Péter Tudományegyetemen. 1944-ben munkaszolgálatos volt, ahonnan megszökött és a szovjet csapatok érkezéséig Budapesten bujkált. A háború után Szegedre ment, ahol Riesz Frigyes vezetésével doktorált 1945-ben. 1946-ban – az első szovjet ösztöndíjasok egyikeként – Leningrádba került aspiránsnak, itt J. V. Linnyik és I. M. Vinogradov tanítványa volt. 1947-ben szerezte meg a kandidátusi fokozatot; disszertációjában megoldotta az úgynevezett kvázi Goldbach-sejtést. 1949-re a debreceni tudományegyetem nyilvános rendkívüli tanára, illetve az MTA levelező tagja lett. 1950-ben az MTA akkor alakuló Alkalmazott Matematikai Intézetének igazgatójává nevezték ki, 1952-ben pedig az Eötvös Loránd Tudományegyetem valószínűségszámítási tanszék tanszékvezető egyetemi tanárává. Ezeket a feladatait haláláig ellátta. Az Akadémia 1956-ban választotta meg rendes tagjának. A valószínűségszámítással Leningrádban ismerkedett meg, amely később fő kutatási területei egyike lett az információelmélet, számelmélet, a kombinatorika és gráfelmélet mellett. Az általa vezetett intézetben alakult ki a róla elnevezett Rényi-féle valószínűségszámítási iskola. Anyai nagyapja, Alexander Bernát filozófus volt, valószínűleg ennek köszönhetően foglakozott szívesen a matematikával kapcsolatos filozófiai kérdésekkel. Kutatómunkája mellett tudománynépszerűsítő tevékenysége is kiemelkedő volt. Felesége Rényi Kató matematikus volt.

    Ajánlott irodalom

  • Jermy Tibor kezdeményezésére megkezdődik az országos növényvédelmi fénycsapdahálózat kiépítése

    Jermy Tibor kezdeményezésére megkezdődik az országos növényvédelmi fénycsapdahálózat kiépítése

    Az észak-amerikai szőlőgyökértetű (filoxéra), a marokkói sáska és a mexikói burgonyabogár mind apró, ám annál jelentősebb szereplői a magyar növényvédelem történetének. Amíg az első kettő hazai megjelenése a 19. században kényszerítette a politikai döntéshozókat és kutatókat a növénytermést pusztító rovarok elleni védekezés intézményesített stratégiáinak kidolgozására, például a Magyar Királyi Rovartani Állomás felállítására, addig a 20. században a környezetéhez gyorsan alkalmazkodó, elsősorban burgonyaféléken táplálkozó burgonyabogár elszaporodása hívta életre 1951-ben a magyar kísérleti rovarökológia központját ideiglenes elhelyezéssel egy zalaegerszegi iskolában. A Népgazdasági Tanács 348/1951. sz. határozata alapján, 1951 őszén Keszthelyen hozták létre a Növényvédelmi Kutató Intézet Állattani Osztálya részeként, a Burgonyabogár Kutató Laboratóriumot. A zalaegerszegi laboratóriumból érkezett anyagot 1952-ben a Festetics család egykori keszthelyi kertészetébe költöztették. A keszthelyi laboratóriumban 1956-ig csak május 1. és október 15. között folyt a munka Jermy Tibor (1917–2014) ökológus és entomológus (rovarkutató), a kultúrnövények rovarkártevőinek nemzetközileg elismert szakértője vezetésével. A téli hónapokban, a budapesti Növényvédelmi Kutató Intézetben dolgozták fel a nyáron elért kísérleti eredményeket. 1958-ban megnyílt Keszthelyen a Jermy Tibor elképzelése szerint épült új laboratórium, melynek 1957 és 1961 között ő volt a vezetője.

    Jermy bogár- és lepkekutatókkal, mikrobiológusokkal és erdészekkel együttműködve vizsgálta a kártevők okozta növénybetegségeket, valamint a rovarok és környezetük közti kapcsolatot, különösen a rovarok nyugalmi állapotát. A laborban megfigyelték a Jermy által kidolgozott tömeges tenyésztési eljárással nevelt rovarok táplálkozási szokásainak változását különféle éghajlati körülmények és más-más tápnövényközeg hatására. Ezenkívül rovarirtószerek hatására vonatkozó, illetve növényvirológiai kísérleteket is végeztek. 

    A különféle iparnövények és gyümölcskártevők kutatása mellett Jermy keszthelyi éveiben (1952–1967) tervezett kollégáival különféle rovarcsapdákat. A fényt sugárzó izzó hőjétől kisülő rovarok elkapására már az 1920-as és 1930-as években is készítettek szerkezeteket angol és orosz kutatók. Hozzájuk hasonlóan Jermy is a fényre repülő fajok begyűjtésére fejlesztette ki csapdáját, amelyet 1952-ben állított fel először a Georgikon kertjében. A begyűjtött rovarokat a budapesti Természettudományi Múzeum állattárába küldte el feldolgozásra. 1961-es tanulmányában kifejtette, hogy az eljárással megállapíthatók a kártevők rajzási időpontjai, azok időjárással való összefüggései, sőt a fajgazdagságot és az egyes fajok fényforrásra adott reakcióját is fel lehet tárni. A fénycsapdák alkalmazását igen korán, már 1961-ben átvették az erdészek is. Ők az erdők és a rovarok, főleg lepkeközösségek közti kapcsolat kutatására használták és használják a mai napig. Az elhullott példányokat rendszeresen gyűjtik, katalogizálják és preparálják, mert ezáltal nyomon követhető a növénytermesztés és az erdőgazdálkodás szempontjából kártékony fajok népességdinamikája. Az 1960-as években kiépülő hálózat megyei állomásait ma is használják, az 1990-es évek óta a kártevőkről készített listák alapján határozzák meg a növénytermesztés szempontjából legveszélyesebb rovarfajokat.

    Jermy nem csak a gyakorlati rovartan területén alkotott jelentőset. A rovarviselkedéstan (rovaretológia) területén elsők között cáfolta a biológiai egyensúly, azaz a koevolúció elméletét. Jermy szekvenciális evolúció hipotézise szerint a növényevő rovarok nem kölcsönösen egymásra utalt viszonyban fejlődnek, és a rovarok csupán a tápnövényeik megváltozásához alkalmazkodnak. Jermy Tibor munkásságát az Akadémia 1976-ban levelező, 1985-ben rendes tagsággal ismerte el. Az intézmény életében fontos szervező szerepet is vállalt a Biológiai Tudományok Osztálya elnökhelyetteseként 1980–1987, majd 1987–1990 között annak elnökeként.

    Ajánlott irodalom

  • Sántha Kálmán orvos, akadémikus kizárása, 1956-ban rehabilitálta az Akadémia

    Sántha Kálmán orvos, akadémikus kizárása, 1956-ban rehabilitálta az Akadémia

    Sántha Kálmán (1903–1956) az 1930-as és 1940-es évek nagyhatású ideg- és elmegyógyász professzorának, a magyar idegsebészet egyik alapítójának 1951-es kizárása a Magyar Tudományos Akadémiáról a magyar pszichiátria átpolitizálódásának szimbolikus eseménye volt a Rákosi-korszakban.

    Sántha Kálmán orvosi diplomáját 1927-ben a Magyar Királyi Pázmány Péter Tudományegyetemen szerezte, majd az intézmény Elme- és Ideggyógyászati Klinikáján dolgozott. Anatómiai-agyszövettani érdeklődése hamar nyilvánvalóvá vált, kezdetben a vele született idegbetegségekkel, bizonyos kórképek agyi lokalizációjával foglalkozott. Kiterjedt kutatásai eredményeként pályája gyorsan ívelt fel: már 1932-től az agyszövettani osztály vezetője volt, 1934-ben pedig egyetemi magántanár lett, majd 1936–1937-ben a Rockefeller Alapítvány ösztöndíjasként montréali McGill Egyetemen kutatott. Itt érdeklődése fókuszába az agy vérkeringése került, az André Cipriani biofizikussal végzett, a véráramlás termikus mérésére kidolgozott módszerük az epilepszia új megközelítését tette lehetővé. Később az afázia kutatásával foglalkozott. Visszatérése után, mindössze 36 évesen, a debreceni Tisza István Egyetem idegklinikájának igazgatója és idegsebészetének alapítója lett. 1949-ben elnyert Kossuth-díjának pénzjutalmát is ennek fejlesztésére fordította. 1945-ben az MTA levelező, 1946-ban pedig rendes tagjává választották.

    Sántha 1944-től egyre nagyobb politikai részvételt vállalt. Először a debreceni Ideiglenes Nemzetgyűlés képviselője és alelnöke, majd a Magyar Szabadságharcos Szövetség megyei elnöke, a Magyar Tudományos Tanács tagja és a Magyar–Szovjet Művelődési Társaság elnöke lett. 1945 júniusában a Szovjet Tudományos Akadémia jubileumi ünnepségén Szent-Györgyi Alberttel közösen képviselte Magyarországot. Az 1940-es évek végre azonban egyre érezhetőbbé vált a formálódó kommunista hatalométól eltérő, a szakmaiságot a politika elé helyező értékrendje: ennek következtében több korábbi pozíciójáról lemondott, majd 1950-ben az egyetemi honvédelem-oktatás bevezetését az egyetemi nyilvánosság előtt nyíltan ellenezte. Politikailag értelmezett szakmai preferenciái megtorlása 1951-ben kezdődött, amikor egy előadásán felvetette, hogy a túlzott munkaterhelés következményeként a sztahanovisták – azaz a kommunista élmunkások – az elmebetegségek nagyobb veszélyének vannak kitéve. Kijelentését követően néhány hallgató feljelentette az egyetemen, és a politikai apparátus különböző szintjeinek bevonódása miatt az ügy az hamar Akadémiáig jutott.

    1951 júniusában az MTA Orvosi Osztályának ülésén, korábban egyeztetett forgatókönyv szerint a korszak elme- és ideggyógyász akadémikusai, Ivan Pavlov orosz fiziológus tanainak politikailag torzított elképzelését felhasználva, nyíltan elítélték Sántha kijelentését. Pavlov gondolatai jelentették ebben az időszakban a pszichiátria átpolitizálásának alapját elsősorban a Szovjetunióban, mivel indokolni lehetett vele, hogy a kapitalista társadalmi és termelési struktúrák felszámolása miként vezet egy egészségesebb társadalomhoz, különösen a pszichiátriai betegségek számának csökkenéséhez. Habár a pavlovizálódás a magyar pszichiátriában jóval korlátozottabb volt, mint a szovjetben, a magyar akadémikusok érvelése mégis erre épült. Mivel a sztahanovizmus egy kizsákmányolástól mentes kommunista társadalomban született, így működésében nem lehet negatív következményeket feltételezni. A vádbeszédek után a zárt osztályülésen 14 igen és 5 nem szavazattal, majd az MTA Elnökségének 1951. június 18-i ülésén egyhangúlag kizárták Sántha Kálmánt a Magyar Tudományos Akadémia tagjai közül. Néhány nappal később egyetemi állásából is eltávolították és olyan munkát javasoltak neki, ahol az ifjúságot nem befolyásolja. Így lett élete utolsó éveire a Balassagyarmati Kórház ideg- és elmeosztályának főorvosa, valamint az Ideggyógyászati Szemle főszerkesztője 1954–1956 között.

    Már 1953 után elkezdték a kollégák keresni Sántha rehabilitálásának a lehetőségét. Az 1956 májusi közgyűlésen az Elnökség még csak méltányossági alapon, az 1951 óta végzett jó munkájára hivatkozva javasolta a kizáró határozat hatályának megszüntetését. Sántha ezt nem fogadta el. A helyzet rendezésében Környey István neuropatológus és idegsebész közvetített barátja, Sántha és az elnök között. Ennek eredményeként az Elnökség tagjai 1956. augusztus 1-jén aláírásukkal elismerték, hogy Sántha kizárása 1951-ben megalapozatlan volt, és így hatályon kívül helyezték az akkori döntést. Sántha 1956. december 17-én hunyt el. Eredményei és a tudományos tevékenysége elismeréseként 1990-ben Széchenyi-díj első kitüntetettjei között kapott helyet.

    Ajánlott irodalom

    • Majerszky Klára: A Sántha-ügy. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1997.
    • Huszár Tibor:  A ​politikai gépezet 1951 tavaszán Magyarországon. Sántha Kálmán ügye. Budapest, Corvina, 1998.