Kertész Imre irodalmi Nobel-díjat kap

2002. október 10-én Kertész Imre (1929–2016) az első magyar íróként vehette át az egyik legrangosabbnak tartott elismerést, az irodalmi Nobel-díjat. A Svéd Királyi Akadémia a díjat „egy írói munkásságért, amely az egyén sérülékeny tapasztalatának szószólója a történelem barbár önkényével szemben” ítélte oda neki. A kitüntetés különös jelentőséggel bírt, hiszen a Sorstalanság című regény, amely világhírűvé tette, itthon évtizedekig nem kapta meg a neki járó figyelmet.

Kertész Imre 1929. november 9-én született Budapesten, nem vallásos, kispolgári zsidó családba. Apja, Kertész László bútorkereskedő volt, anyja, Jakab Aranka tisztviselőként dolgozott. Gyermekéveit a Tömő utcában töltötte, a Füvészkert szomszédságában. 1940-től a Madách Imre Gimnázium zsidó osztályában tanult.

1944 nyarán, mindössze 14 évesen deportálták Auschwitzba, majd Zeitz és Buchenwald koncentrációs táboraiba került. 1945-ben, a lágerek felszabadítása után tért vissza Budapestre. 1948-ban érettségizett, ezt követően nem tanult tovább. Az érettségi után a Világosság, majd az Esti Budapest című lapok munkatársaként kezdett dolgozni. 1951-ben behívták katonai szolgálatra, majd rövid ideig gyári munkásként, később minisztériumi sajtóreferensként dolgozott. 1953-tól szabadfoglalkozású íróként és műfordítóként élt. A megélhetés érdekében a hatvanas évek elején zenés vígjátékokhoz írt szövegeket, ám naplóiban erről később mint megalázó, a valódi alkotástól időt elvonó munkáról számolt be.

Első regényét, a Sorstalanságot 1960-tól 1973-ig írta. A Magvető Kiadó esztétikai okokra hivatkozva elutasította a kéziratot, így a regény csak 1975-ben jelenhetett meg a Szépirodalmi Könyvkiadónál, csekély kritikai visszhanggal. A regény a magyarországi rendszerváltásig marginális pozícióban maradt, ám a kilencvenes évektől egyre nagyobb nemzetközi és hazai elismerést aratott. A Sorstalanság tárgyilagos, már-már dokumentarista stílusban számol be a holokausztról egy kamasz fiú nézőpontján keresztül, aki a tábori tapasztalatok hatására elveszíti a gyermeki ártatlanságát, és többé nem képes visszatérni korábbi életéhez. A regény stiláris világát Camus Közöny című regénye és a „funkcionális ember” egzisztencialista fogalma formálta, amely később Kertész egész írói életművének vezérmotívuma lett. Második regénye, A kudarc (1988) az írói lét paradoxonait elemzi, míg A Kaddis a meg nem született gyermekért (1990) a holokauszt utáni életet és a szülői felelősség kérdéseit helyezi élőtérbe. Negyedik, Felszámolás (2003) című regénye, amelyen tizenhárom évig dolgozott, egy írói hagyaték feldolgozása köré szerveződik.

Kertész jelentős esszéíró is volt. Esszéi a totalitárius társadalmak működését, az egyéni szabadság határait és az európai kultúra holokauszt utáni állapotát vizsgálják. Naplóiban – melyek 1997-től haláláig folyamatosan jelentek meg – egyre inkább megjelenik a testi leépülés, a kirekesztő gondolatok és a környezettel való kritikus viszony is, így ezek a szövegek egyfajta késői önportréként is olvashatók. Írói munkássága mellett jelentős volt fordítói tevékenysége is; német nyelvből ültette át többek között Sigmund Freud, Friedrich Nietzsche, Ludwig Wittgenstein, Arthur Schnitzler és Friedrich Dürrenmatt műveit. 

Az 1990-es évektől kezdve sorra kapta a hazai és nemzetközi elismeréseket: a Nobel-díj mellett elnyerte a Brandenburgi Irodalmi Díjat (1995), a Márai Sándor-díjat (1996), a Kossuth-díjat (1997), a Herder-díjat és a Die Welt irodalmi díját (2000). 2005-ben a Sorbonne díszdoktora lett, 2014-ben pedig megkapta a legmagasabb magyar állami kitüntetést, a Szent István-rendet. 2007-ben a Magyar Kultúra Nagykövetévé választották. Tagja volt több írókat és művészeket tömörítő szervezetnek is (Deutsche Akademie für Sprache und Dichtung, Digitális Irodalmi Akadémia, Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia). 2016. március 31-én hunyt el budapesti otthonában.

Ajánlott irodalom