Sántha Kálmán (1903–1956) az 1930-as és 1940-es évek nagyhatású ideg- és elmegyógyász professzorának, a magyar idegsebészet egyik alapítójának 1951-es kizárása a Magyar Tudományos Akadémiáról a magyar pszichiátria átpolitizálódásának szimbolikus eseménye volt a Rákosi-korszakban.
Sántha Kálmán orvosi diplomáját 1927-ben a Magyar Királyi Pázmány Péter Tudományegyetemen szerezte, majd az intézmény Elme- és Ideggyógyászati Klinikáján dolgozott. Anatómiai-agyszövettani érdeklődése hamar nyilvánvalóvá vált, kezdetben a vele született idegbetegségekkel, bizonyos kórképek agyi lokalizációjával foglalkozott. Kiterjedt kutatásai eredményeként pályája gyorsan ívelt fel: már 1932-től az agyszövettani osztály vezetője volt, 1934-ben pedig egyetemi magántanár lett, majd 1936–1937-ben a Rockefeller Alapítvány ösztöndíjasként montréali McGill Egyetemen kutatott. Itt érdeklődése fókuszába az agy vérkeringése került, az André Cipriani biofizikussal végzett, a véráramlás termikus mérésére kidolgozott módszerük az epilepszia új megközelítését tette lehetővé. Később az afázia kutatásával foglalkozott. Visszatérése után, mindössze 36 évesen, a debreceni Tisza István Egyetem idegklinikájának igazgatója és idegsebészetének alapítója lett. 1949-ben elnyert Kossuth-díjának pénzjutalmát is ennek fejlesztésére fordította. 1945-ben az MTA levelező, 1946-ban pedig rendes tagjává választották.
Sántha 1944-től egyre nagyobb politikai részvételt vállalt. Először a debreceni Ideiglenes Nemzetgyűlés képviselője és alelnöke, majd a Magyar Szabadságharcos Szövetség megyei elnöke, a Magyar Tudományos Tanács tagja és a Magyar–Szovjet Művelődési Társaság elnöke lett. 1945 júniusában a Szovjet Tudományos Akadémia jubileumi ünnepségén Szent-Györgyi Alberttel közösen képviselte Magyarországot. Az 1940-es évek végre azonban egyre érezhetőbbé vált a formálódó kommunista hatalométól eltérő, a szakmaiságot a politika elé helyező értékrendje: ennek következtében több korábbi pozíciójáról lemondott, majd 1950-ben az egyetemi honvédelem-oktatás bevezetését az egyetemi nyilvánosság előtt nyíltan ellenezte. Politikailag értelmezett szakmai preferenciái megtorlása 1951-ben kezdődött, amikor egy előadásán felvetette, hogy a túlzott munkaterhelés következményeként a sztahanovisták – azaz a kommunista élmunkások – az elmebetegségek nagyobb veszélyének vannak kitéve. Kijelentését követően néhány hallgató feljelentette az egyetemen, és a politikai apparátus különböző szintjeinek bevonódása miatt az ügy az hamar Akadémiáig jutott.
1951 júniusában az MTA Orvosi Osztályának ülésén, korábban egyeztetett forgatókönyv szerint a korszak elme- és ideggyógyász akadémikusai, Ivan Pavlov orosz fiziológus tanainak politikailag torzított elképzelését felhasználva, nyíltan elítélték Sántha kijelentését. Pavlov gondolatai jelentették ebben az időszakban a pszichiátria átpolitizálásának alapját elsősorban a Szovjetunióban, mivel indokolni lehetett vele, hogy a kapitalista társadalmi és termelési struktúrák felszámolása miként vezet egy egészségesebb társadalomhoz, különösen a pszichiátriai betegségek számának csökkenéséhez. Habár a pavlovizálódás a magyar pszichiátriában jóval korlátozottabb volt, mint a szovjetben, a magyar akadémikusok érvelése mégis erre épült. Mivel a sztahanovizmus egy kizsákmányolástól mentes kommunista társadalomban született, így működésében nem lehet negatív következményeket feltételezni. A vádbeszédek után a zárt osztályülésen 14 igen és 5 nem szavazattal, majd az MTA Elnökségének 1951. június 18-i ülésén egyhangúlag kizárták Sántha Kálmánt a Magyar Tudományos Akadémia tagjai közül. Néhány nappal később egyetemi állásából is eltávolították és olyan munkát javasoltak neki, ahol az ifjúságot nem befolyásolja. Így lett élete utolsó éveire a Balassagyarmati Kórház ideg- és elmeosztályának főorvosa, valamint az Ideggyógyászati Szemle főszerkesztője 1954–1956 között.
Már 1953 után elkezdték a kollégák keresni Sántha rehabilitálásának a lehetőségét. Az 1956 májusi közgyűlésen az Elnökség még csak méltányossági alapon, az 1951 óta végzett jó munkájára hivatkozva javasolta a kizáró határozat hatályának megszüntetését. Sántha ezt nem fogadta el. A helyzet rendezésében Környey István neuropatológus és idegsebész közvetített barátja, Sántha és az elnök között. Ennek eredményeként az Elnökség tagjai 1956. augusztus 1-jén aláírásukkal elismerték, hogy Sántha kizárása 1951-ben megalapozatlan volt, és így hatályon kívül helyezték az akkori döntést. Sántha 1956. december 17-én hunyt el. Eredményei és a tudományos tevékenysége elismeréseként 1990-ben Széchenyi-díj első kitüntetettjei között kapott helyet.
Ajánlott irodalom
- Majerszky Klára: A Sántha-ügy. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1997.
- Huszár Tibor: A politikai gépezet 1951 tavaszán Magyarországon. Sántha Kálmán ügye. Budapest, Corvina, 1998.