Kategória: MTA200

  • „hol zsarnokság van, / mindenki szem a láncban” – Illyés Gyula megírja „Egy mondat a zsarnokságról” című versét

    „hol zsarnokság van, / mindenki szem a láncban” – Illyés Gyula megírja „Egy mondat a zsarnokságról” című versét

    A paraszti származású Illyés Gyula (1902‒1983) a népi mozgalom kiemelkedő szerzője, a 20. századi magyar irodalom egyik legelismertebb alkotója volt, aki a második világháborút követően egyértelműen a nemzet első költőjének számított. Politikusként 1945‒1946 között a Nemzeti Parasztpárt egyik vezetője volt, 1945-től a nemzetgyűlés tagja, majd 1947‒1948 között országgyűlési képviselő. Illyés az újrainduló Válasz című folyóirat szerkesztői feladatait is ellátta 1946‒1949-ben. A tehetséges szerzőt 1945-ben a Magyar Tudományos Akadémia tagjává választották, a kiépülő kommunista hatalom döntésének alapján 1948-ban és 1953-ban Kossuth-díjat, míg 1950-ben József Attila-díjat kapott. Illyés azonban 1948-at követően már nem vállalt politikai szerepet, és a kiépülő, az élet minden területére egyre inkább ránehezedő diktatúra elől belső emigrációba vonult. 1949-ben az Akadémia tagjaként azonban közvetlenül is szembesült a kommunista hatalom természetével, mely egyet jelentett a testület szovjet típusú átszervezésével és egyes tagok kizárásával. Utóbbinak ő maga is áldozatul esett, hiszen a szervezeti átalakítások során megszüntették az I. Osztály Széptudományi Alosztályát, ezáltal kizárták a szépírókat a testületből. Illyés akadémiai tagságát életében már nem is nyerhette vissza. 1989-ben rehabilitálta az Akadémia közgyűlése.

    A költő 1950-ben vagy 1951-ben ebben az élethelyzetben írta az Egy mondat a zsarnokságról című monumentális költeményét, amely az ekkorra már széleskörű társadalmi tapasztalattá vált elnyomás szorongató érzését rögzítette. A magyar társadalom ekkora már egyértelműen megtapasztalta a zsarnokság különböző eszközeit, így a megfigyelést, a megfélemlítést, a koncepciós pereket, a kitelepítéseket vagy a fizikai erőszakot. A költemény gyakorlatilag ellentéte Paul Éluard 1947-es Szabadság című költeményének, hiszen amíg a francia költő a szabadság mindenben megjelenő eszményét hangsúlyozta, addig Illyés a finom, a hétköznapok apró, szürke mozdulataiba és az egyén belső világába is beférkőző, mindent átjáró, mindent szemmel tartó zsarnokságot jelenítette meg. A zsarnokság nemcsak Éluard költeményével állítható párba, hanem a bibliai Jób könyvét is felidézi, azonban értelmezésében az Isten mindent tudó és figyelő tekintetének helyébe a kíméletlen, profán zsarnokság lépett. A költeményt a hatalom természetét feltáró állításai miatt Illyés titokban tartotta, illetve csak legszűkebb baráti körének engedte, hogy elolvassák. Ezen a helyzeten az 1956-os forradalom változtatott, amikor az Irodalmi Újság nevezetes 1956. november 2-án kiadott számában az olvasók elé került. Illyés emlékezetből diktálta le a verset, így az alapvetően eltér a többi szövegváltozattól. Ennek ellenére azonban a forradalom egyik jelentős irodalmi alkotásává vált. A szöveg a forradalom leverését követően csupán a rendszerváltás utáni években jelenhetett meg.

    Ajánlott irodalom

    • Dávidházi Péter: „Ő les, hiába futnál”: A Levegőt! és az Egy mondat a zsarnokságról ősmintája Jób könyvében. In: Uő: „Vagy jőni fog”: Bibliai minták nemzetiesítése a magyar költészetben. Budapest, Ráció Kiadó, 2017. 360‒394.
    • Markó László – Burucs Kornélia – Balogh Margit – Hay Diana: A Magyar Tudományos Akadémia tagjai 1825‒2002. Budapest, MTA Társadalomkutató Központ, 2006. https://real-eod.mtak.hu/7573/1/AMTATagjai1825-2002.pdf#page=579
    • Németh G. Béla: Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról. Alföld 51. (2000) 9. 71‒75. Pomogáts Béla: Egy mondat a zsarnokságról. Korunk 3. (2006) 7. 88‒92
  • Az Akadémia kommunista átszervezése miatt addigi tagságuktól megfosztott akadémikusok emlékére

    Az Akadémia kommunista átszervezése miatt addigi tagságuktól megfosztott akadémikusok emlékére

    Magyarország a második világháborúból vesztes félként került ki 1945-ben. Az ország a kialakulóban lévő kétpólusú világrendben a szovjet érdekszférába került. Ennek megfelelően már korán megkezdődött a Szovjetunióban működő kommunista totális diktatúra magyarországi változatának fokozatos kiépítése.

    A magyar kommunisták 1949-re vették át teljes mértékben a hatalmat. Eddigre megszüntették a többpártrendszert, a médiában kiépült a cenzúra, a gazdaságban bevezették a tervutasításos rendszert és megtörtént a társadalom autonómiájának felszámolása is többek között például az egyházak üldözésével vagy az egyesületek betiltásával.

    A szovjet típusú átalakítást a Magyar Tudományos Akadémia sem kerülhette el. 1948 augusztusában létrehozták a Magyar Tudományos Tanácsot, amelynek a feladata a tudományos élet szocialista átszervezése volt. Itt készítették elő az akadémia átszervezését is, és ezzel szoros összefüggésben az akadémikusok átvilágítását is. (Ugyanakkor 1945 után az Akadémián belül is felmerült az a gondolat, hogy szükséges lenne a testület tagjait politikai szempontból átvilágítani – és az így nyert üres helyekre haladó szellemű új tudósokat beválasztani.) A Tudományos Tanács javaslatai alapján az Akadémia október 31-i összes ülésén elfogadták az új alapszabályokat, amelyben megjelent egy új tagsági forma is, a jogfosztó tanácskozó tagság.

    Az addigi levelező, rendes vagy tiszteleti tagok közül azok váltak tanácskozó taggá, akikről tudni lehetett, hogy koruk, vagy politikai nézeteik miatt nem válnak a kommunista rendszer híveivé. A tanácskozó tagok ugyan részt vehettek egyes osztályüléseken és bizonyos kérdésekben is felszólhattak, de az akadémiai életben mellékszereplővé váltak. Az Akadémia korábbi 258 fős tagságából nagyjából 50%, vagyis 122 fő vált tanácskozó taggá. Az ötvenes évek során egy részük kandidátusi és/vagy tudományok doktora fokozatot kapott, míg néhányukat újra a tudós testület levelező vagy rendes tagjává választották, köztük például Baló Józsefet, Bulla Bélát, Dudich Endrét vagy Pattantyús Á. Gézát.

    A testület tagságának további szűrését jelentette 17 illegálisan külföldön tartózkodó akadémikus tagságának felfüggesztése. Ezek mellett a Széptudományi Alosztályt is megszüntette az újjáalakult Akadémia; emiatt 13-an veszítették el tagságukat. További egy főt politikai okok miatt, míg másik két főt azért zártak ki, mert koncepciós perekben elítélte őket a bíróság. Így gyakorlatilag összesen 155 tudós akadémikus tagsága szűnt meg.

    Az Akadémia által elfogadott új, 1949. októberi alapszabály 131 főben rögzítette az intézmény összlétszámát. A bent maradó 103 régi tag mellé 27 újat választott a közgyűlés, akik többsége kommunista elkötelezettségű volt, illetve néhányan az MDP politikai vonaláról kerültek be, például Révai József, Gerő Ernő vagy Andics Erzsébet.

    Az új alapszabály után 1949 decemberében megjelent az Akadémiáról szóló 1949. XXVII. törvény is, és ezzel az új összetételű tudós testület az ország egész tudományos életének irányítójává vált. Ennek keretében feladatul kapta az ország tudományos tervének kidolgozását, a saját kutatóhálózat, illetve a tudományos minősítés új rendszerének kiépítését a kandidátusi és tudományok doktora fokozatok bevezetésével.

    Az 1949-ben tagságuktól megfosztott vagy visszaminősített tagokat az 1989. májusi akadémiai közgyűlés rehabilitálta.

    Ajánlott irodalom

  • Fülep Lajos művészettörténészt és Szentágothai János orvost az Akadémia tagjává választják

    Fülep Lajos művészettörténészt és Szentágothai János orvost az Akadémia tagjává választják

    1948-ban Fülep Lajost (1885–1970) művészettörténészt, filozófust és művészetfilozófust levelező tagjává választotta a Magyar Tudományos Akadémia. Szakmai titulusai jelzik az életműve körüli dilemmákat, ahogy az a tény is, hogy az 1923-ban, 25 évvel korábban jelent meg első és egyetlen, Magyar művészet című 192 oldalas könyve. A teljes életmű tükrében ez a kiadvány meglehetősen kis terjedelmű. Alkalmi cikkeinek, kritikáinak, tanulmányainak, esszéinek összegyűjtött kiadása majdnem 2500 oldalt tesz ki, a töredékben, kéziratban maradt összegző műve, a Művészetfilozófia hozzávetőleg 6000 kéziratoldal. Fülep értékelése meglehetősen ellentmondásos az utókor művészettörténészei között. Ennek oka lehet az általa létrehozott hatalmas szövegegyüttes széttartó műfaji és elméleti sokszínűsége, illetve az a tény, hogy az utókornak a műkritika, a művészetfilozófia, az esztétika, az irodalom- és művészettörténet eltérő forrásaira és módszertanaira vonatkozó elvárásai nem alkalmazhatók következetesen a műfaji és diszciplináris határokat áthágó írásaira. Ráadásul legkiválóbb szövegeinek fő elméleti kérdései – a világnézet mint tartalom és az azt kifejező művészi forma összhangja, illetve a magyar művészettörténetnek mint a magyar szellemiség autentikus művészi kifejezéséről szóló történetírásnak a megvalósíthatósága – mélyen gyökereznek történelmi korának politikai valóságában.

    Fülep életútját és megítélését, a még a 19. században született, 1919-ben már nagykorú, új utakat kereső művészek és művészettörténészek jó részéhez hasonlóan, alapjaiban határozta neveltetésük, majd a Tanácsköztársaság forradalmi időszaka és az azt követő Horthy-korszak konzervatív fordulata.

    Tanulmányait a nagybecskereki gimnázium után a budapesti tudományegyetemen folytatta, ahol 1912-ben doktorált filozófiából, valamint olasz nyelv és irodalomból. Szemléletét egy párizsi tanulmányút és 1907–1913 közötti firenzei tartózkodása formálták. 1914-ben a főváros szociálpolitikai ügyosztályán vállalt állást mint művészeti referens.

     A mélyen vallásos, de a konzervatív szemléletű művészeti akadémiák ellen mélységes ellenérzést tápláló Fülep szellemi szocializációját az ún. Vasárnapi Kör jelentette az 1910-es években, amelynek legfontosabb alakja a még a marxista fordulata előtt álló Lukács György volt. A társaság Szellem című, csupán két számot megélt folyóiratát Lukáccsal együtt szerkesztette, és elsősorban a társadalmi jelenségekben, így a művészetekben kifejeződő transzcendens megmutatkozásai foglalkoztatták őket. Alkotó érdeklődésük filozófiai jellege a társadalmi forradalom szükségességébe vetett hittel párosult, így, ki elméletben, ki gyakorlatban, de a körhöz tartozók mindannyian elköteleződtek a Tanácsköztársaság mellett. Fülepet, aki 1918-ban lelkészi képesítést szerzett a Budapesti Református Teológiai Akadémián – élete során első ízben – a forradalmi rendszer nevezte ki a Budapesti Tudományegyetem olasz tanszékére. Az 1920-as években különböző kistelepüléseken szolgált református lelkészként. 1932-ben a pécsi egyetemen habilitált művészetfilozófiából, ettől fogva az egyetemen is tanított, ám 1947-ig a lelkészi szolgálat mellett is kitartott.

    Hivatalos elismerése a koalíciós időszakban kezdődött el. 1946-ban ismét kinevezték az ekkor már Magyar Királyi Pázmány Péter Tudományegyetemként működő budapesti intézmény olasz tanszékére, immár rendes egyetemi tanárnak. 1947-től az Eötvös Collegium oktatója lett. 1951-ben főként oktatás- és tudományszervezési okokból átkerült az akkorra már Eötvös Loránd nevét viselő egyetem művészettörténet tanszékére, amelyet tíz éven át vezetett. A kommunista hatalomátvétel után, bár történészként nem ment át marxista fordulaton, Vasárnapi körös múltja védettséget jelentett számára. Élete utolsó évtizedében visszavonultan dolgozott befejezetlenül maradt művészetfilozófiáján.

    Számos tanítvány és művészettörténész kísérelte meg megragadni tudományos karakterét, míg Lesznai Anna Kezdetben volt a kert című regénye a tartózkodó, ám konfliktusokkal teli hétköznapi ember és elvtárs figuráját örökíti meg.

    Szentágothai János (1912–1994) orvost 1948-ban választotta az Akadémia az Orvosi Tudományok Osztályának levelező tagjává három akadémikus orvos, a belgyógyász Haynal Imre, Entz Béla patológus és Környey István neurológus ajánlásával, akik a jelöltnek a vegetatív idegrendszer tárgyában végzett kutatásait méltatták. Még ugyanebben az évben Szentágothai Mozgató és vegetatív idegmagvak funkcionális tagozódásának általános törvényszerűségei címmel tartotta meg székfoglaló előadását.

    Szentágothai (1940-ig Schimert) János protestáns családba született Pestújhelyen, ahol nagyon komolyan vették a vallásos nevelést. Édesapja erdélyi szász, evangélikus orvosdinasztiából, édesanyja református székely és magyar nemesi családból származott, öt fiuk az orvosi hivatást választotta. Szentágothai a budapesti, akkor humanista elitiskolában, a Németbirodalmi Iskolában érettségizett, diplomáját a Magyar Királyi Pázmány Péter Tudományegyetem Orvoskarán szerezte 1936-ban, melynek később oktatója és kutatója lett. Már medikus korában kitűnt tehetségével; felolvasást tarthatott az Akadémia III. Osztályában és sikeresen szerepelt a königsbergi anatómiai kongresszuson. Tudását Svájcban, a bázeli Anatómiai Intézetben, illetve a Roche-gyárban tökéletesítette. 1943-ban elnyerte az Akadémia jutalmát a Vizsgálatok a központi agyidegpályák mozgatásáról című művével. A háború alatt számos üldözöttnek segített a menekülésben, 1944-től katonai szolgálatot teljesített a nagyváradi hadikórházban.A hadifogságból 1946-ban tért haza. Ekkoriban jelent meg a Kiss Ferenccel közösen jegyzett Az ember anatómiájának atlasza című kézikönyv, amelyet nagy hazai és nemzetközi siker követett, több mint 30 nyelvre fordították le. 1946-ban a pécsi egyetem Anatómiai Intézetének vezetőjévé nevezték ki, ahol nemzetközi hírű neurobiológiai műhelyt hozott létre.  1950-ben Kossuth-díjat kapott a szemmozgások és a belső fül (egyensúlyrendszer) összefüggéseinek vizsgálatáért.

    1956-os forradalmi szerepvállalása miatt (Baranya Vármegye Értelmisége Forradalmi Tanácsának tagja volt) elmarasztalták az egyetemen és az Akadémián, bár enyhítő körülményként értékelték, hogy az egyetemi pártbizottsági tagoknak menedéket ajánlott. 1963-tól 1976-ig a Budapesti Orvostudományi Egyetem Anatómia Intézetének egyetemi tanára, intézetigazgatója volt. Főképp a kisagy- és nagyagykéreg működésével, gerincvelői és agytörzsi pályákkal, a reflexmechanizmusokkal foglalkozott, emellett rendkívül élvezetes egyetemi előadásokat tartott. 1967-től az Akadémia rendes tagja, 1967-től 1973-ig a Biológiai Tudományok Osztályának osztályelnöke. 1973-tól 1976-ig az Akadémia alelnöke, 1976-tól 1977-ig ideiglenes elnöke, 1977-től 1985-ig elnöke, 1985-től országgyűlési képviselő. Az oktatás és kutatás mellett a tudományos ismeretterjesztés elkötelezettje, tudománynépszerűsítő tévéelőadások szereplője, számos társadalmi szervezet tagja (Magyar–Osztrák Baráti Kör, Magyar Protestáns Közművelődési Egyesület, a Páneurópai Unió magyar tagozata, Magyar Keresztény–Zsidó Társaság, Keresztény–Zsidó Baráti Kör, Tényeket Tisztelők Társasága), humanista és hívő keresztény volt.

    Ajánlott irodalom

    • F. Csanak Dóra: Fülep Lajos kéziratos hagyatéka. Budapest, Magyar Tudományos Akadémia Könyvtára, 1984. https://real-eod.mtak.hu/94
    • Fülep Lajos: Magyar művészet. Budapest, Athenaeum, 1923.
    • Lesznai Anna: Kezdetben volt a kert I–II. Budapest, Múlt és Jövő, 2019.
    • Marosi Ernő: Fülep Lajos írásai. A magyar művészettörténet forrásai és annak koncepciója. Enigma 26. (2019) 100. 50–60. https://enigma-online.hu/wp-content/uploads/2023/04/FulepLajosirasai.pdf
    • Tímár Árpád (szerk): Fülep Lajos emlékkönyv. Cikkek, tanulmányok, Fülep Lajos életéről és munkásságáról. Budapest, Magvető, 1985.
    • Flerkó Béla: Szentágothai János. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1998. (A múlt magyar tudósai) https://real-eod.mtak.hu/6537
    • Papp Barbara: Szentágothai János: A hit(el)es elnök. In: Szilágyi Adrienn (szerk.): A Magyar Tudományos Akadémia elnökei és főtitkárai. Budapest, Magyar Tudományos Akadémia – HUN-REN Bölcsészettudományi Kutatóközpont, 2023. 159–169. https://real.mtak.hu/196415
  • Gábor Dénes feltalálja a holografikus módszert, amelyért 1971-ben fizikai Nobel-díjat kap

    Gábor Dénes feltalálja a holografikus módszert, amelyért 1971-ben fizikai Nobel-díjat kap

    Gábor Dénes (1900–1979) magyar–brit fizikus, villamos- és gépészmérnök, az MTA későbbi tiszteleti tagja 1947-ben találta fel a holografikus módszert, amelyért 1971-ben fizikai Nobel-díjjal jutalmazták. A holográfia egy olyan képrögzítő eljárás, amely a fény hullámait használva készít térhatású képet egy tárgyról. Számtalan felhasználási módja közül a hétköznapokban leginkább biztonsági azonosító jelként ismerjük. Gábor munkássága azonban ennél jóval sokrétűbb, több mint száz szabadalom fűződik a nevéhez.

    Gábor Dénes fővárosi zsidó polgári családban született. Apja Günszberg Bernát a Magyar Általános Kőszénbánya Részvénytársulat cégvezetője volt, aki 1902-ben engedélyt kapott arra, hogy családi nevüket Gáborra változtassák. A fizikai kísérletezés gyerekkorától része volt az életének, felmenői között több feltaláló is volt, így középiskolai tanulmányait a V. kerületi Állami Főreáliskolában (Markó utca) végezte, amely ebben az időben Budapest legjobb iskolái közé tartozott. Tanárai között három későbbi akadémikus is volt: Galamb Sándor, Földessy Gyula és Szemere Samu. Sok más kortársához hasonlóan a numerus clausus és az erősödő antiszemitizmus hatására a szülei Berlinbe küldték tanulni, ahol 1920-tól a charlottenburgi Technische Hochschule elektromérnöki karán tanult, majd 1927-ben műszaki doktori címet szerzett. Itt többek között az emigrációban élő magyar fizikusokkal – Wigner Jenővel, Szilárd Leóval és Neumann Jánossal – került kapcsolatba, de Albert Einsteinnel is találkozott. 1927 és 1933 között a Siemens-Halske laborban dolgozott, majd a náci hatalomátvételt követően hazatért Magyarországra, és az Egyesült Izzó kutatólaborjában folytatta munkáját. Nem sokkal később, 1934-ben Angliába emigrált, majd 1946-ban brit állampolgárságot kapott. A British Thomson-Houston Társaságnál dolgozva, egy gyakorlati probléma, az elektronmikroszkóp képének rossz felbontásával kapcsolatos vizsgálatai vezettek a holografikus módszer kidolgozásához 1947-ben.

    A korábban nem látott mennyiségű információ visszaadására képes eljárást Gábor két görög eredetű szó (holosz, jelentése teljes és grafika, jelentése írás) összevonásával nevezte el. A hologram lényege, hogy a képalkotáshoz a tárgyról érkező hullámokat használja, lencse bevonása nélkül. Az eljárás azonban hosszú ideig nem keltett nagyobb visszhangot, mivel akkoriban használatához még nem állt rendelkezésre a megfelelő technikai háttér. Csak a hatvanas évek elejétől, a lézer felfedezését követően nyílt meg az út a hologram alkalmazása felé.

    Gábor Dénes 1949-től az Imperial College London oktatója volt, innen vonult nyugdíjba professzorként 1967-ben. Több tudományos társaság tagja volt, soraiba választotta többek között a Royal Society, amely munkásságát 1968-ban a rangos Rumford-érmével jutalmazta. A tudományos munkássága mellett a modern társadalom problémái is foglalkoztatták. Tagja volt a globális eszmecsere folytatása érdekében létrehozott Római Klubnak, valamint több könyvet írt a fenntartható fejlődés és jövő témájában. 1964 júniusában Gábor Dénes Magyarországon járt, és személyesen vette át az oklevelet az MTA elnökétől, Rusznyák Istvántól, aki ezután fogadást adott Gábor Dénes tiszteletére. A Nobel-díj elnyerését követően Gábor Dénes ismét Magyarországra látogatott: 1972. április 14-én, az Akadémián tartott előadásában számolt be a felfedezéshez vezető útjáról, a találmány felhasználhatóságáról és jelentőségéről.

    Ajánlott irodalom

  • Bay Zoltán radarkísérlete a Föld és a Hold távolságának meghatározására

    Bay Zoltán radarkísérlete a Föld és a Hold távolságának meghatározására

    Bay Zoltán (1900–1992) fizikus 1946. november 18-án ismertette a Magyar Tudományos Akadémián Hold-rakétakísérletét, melyet 1946. február 6-án hajtott végre. Ez a nap a magyar űrkutatás kezdődátumának számít. A kísérlet előzményei a világháborúhoz köthetők: a Honvédelmi Minisztérium utasítására kezdődtek, az ellenséges repülőgépek helyzetének mikrohullámú meghatározása célból. Ezzel egy időben az amerikaiak – összehasonlíthatatlanul nagyobb finanszírozási háttérrel – szintén hasonló kísérleteket végeztek. 1944-re sikerült kifejleszteni a magyar katonai radart, és ezután kezdődhettek a Holdra irányuló vizsgálatok. 1946 januárjában az amerikaiak sikeres holdradar-kísérletet hajtottak végre, 1946 februárjában pedig Bay és munkatársai 2,5 méteres hullámhosszon radarvisszhangot fogtak a Holdról, és a jelösszegzés módszerének segítségével pótolták az amerikaiak jobb teljesítményű műszereit. A magyar és amerikai kutatások hatására a radarcsillagászat, egy akkor újnak számító tudományterület, hatalmas fejlődésnek indult.

    Bay Zoltán Mikrohullámok visszaverődése a Holdról címmel tartott székfoglaló előadást 1937-ben, akadémiai levelező taggá választásakor. Az MTA 1945-ben rendes taggá választotta, 1946-ban a Matematikai és Természettudományi Osztály elnöke is lett. Neve számos modern eszközzel kapcsolatba hozható: nagy érdemei vannak a mesterséges holdakon alapuló helymeghatározási és navigáció (GPS) kifejlesztésében, Szigeti Györggyel közös elektrolumineszcens fényforrás-szabadalma pedig a mai LED-ek elődjének tekinthető.

    Bay Zoltán Lajos a Békés vármegyei Gyulaváriban született. Édesapját, barczi Bay József református lelkészt fiatalon elveszítette; édesanyja, Böszörményi Julianna szintén lelkészcsaládból származott. Bay Zoltán a Debreceni Református Kollégiumban végezte középiskolai tanulmányait, ahol osztálytársa, barátja lett Szabó Lőrinc. Itt kitűnő tanárok nevelték, irányították tudományos érdeklődését. Az érettségi letétele után a Budapesti Tudományegyetem matematika–fizika szakára iratkozott be, és a tudós tanárokat képző Eötvös Collegium tagja lett. Diplomaszerzését követően az Elméleti Fizika Tanszéken kapott tanársegédi állást, doktori értekezését Az átlátszó közegek magneoptikájának molekuláris elméletéhez címmel írta. 1926 és 1930 között Berlinben kutatott: előbb a Collegium Hungaricum, majd a Notgemeinschaft der Deutschen Wissenschaften támogatásával.

    1930-tól Szegeden folytatta munkáját, ahol az elméleti fizika tanszék tanárává nevezték ki. Elméleti előadásai mellett ekkoriban is rendszeresen foglalkozott kísérleti témákkal, többek között a helyi orvosi kar professzoraival is együttműködött, amelynek eredményeként egy újfajta elektrokardiográf (EKG) készüléket sikerült létrehozniuk. 1936-ban az újpesti Egyesült Izzólámpa és Villamossági Rt. meghívta kutatólaboratóriuma vezetőjének. Emiatt számos kritika érte pályatársai részéről.

    1938-ban Bay rábeszélte az Egyesült Izzó igazgatóját, Aschner Lipótot, hogy létesítsen atomfizika tanszéket a Budapesti Műegyetemen. Aschner kívánságára Bay Zoltánt nevezték ki tanszékvezetőnek, aki magával vihette a gyárból a szükséges eszközöket, és továbbra is együttműködött a vállalattal. Bay Zoltán Szentgyörgyi Alberttel együtt részt vett a háborúból való kiugrási kísérlet előkészítésében, az ő segítségével jöhetett létre a rádiós kommunikáció Budapest és London között. Amikor 1944-ben Aschner Lipótot Mauthausenbe hurcolták, Baynak a minisztérium utasítására át kellett vennie a gyár műszaki igazgatását.

    1948-ban a Washingtoni Egyetem hívta meg professzorának, ahol kezdetben részecskemegfigyeléssel, a fénysebesség mérésével, majd a relativitáselmélettel foglalkozott. 1955 és 1972 között az amerikai Szabványügyi Hivatalnál dolgozott. 1992-ben halt meg Washingtonban, sírhelye Gyulán található.

    Emigrálása miatt 1949-ben magyar állampolgárságától megfosztották, akadémiai tagságát megszűntnek tekintették. 1981-ben az MTA tiszteleti tagjává választották, majd az 1989-es közgyűlésen őt is rehabilitálták, rendes tagságát folyamatosnak nyilvánították.

    Ajánlott irodalom

  • Papp Simon geológust kőolajipari munkásságáért az Akadémia tagjává választják

    Papp Simon geológust kőolajipari munkásságáért az Akadémia tagjává választják

    A magyar kőolajipar megteremtésében játszott szerepe, azon belül is a Zala megyei olajmezők és az észak-erdélyi gázmezők feltárásáért, 1945-ben Papp Simon (1886–1970) olajgeológust az MTA levelező tagjai közé választotta. A Papp által feltárt olajkutak nemcsak ipari-közgazdasági, hanem tudományos szempontból is kiemelkedő jelentőségűek voltak, hiszen az 1930-as évek második feléig nem létező magyar kőolajkitermelést olyan szintre fejlesztette, hogy az ország a 20. század közepére már exportra is termelhetett. 

    Papp geológiai tanulmányait Kolozsvárott végezte, majd 1911–1912-ben részt vett erdélyi gázmezők feltárásában, valamint az évtized végén a Dunántúlon folytatódó horvátországi, a Szávai és Mura-közi redőzések olajmezeinek azonosításában. Szakértelmére hamar felfigyeltek külföldön is, és a trianoni békeszerződés követő területelcsatolások révén ellehetetlenülni látszó hazai olajiparból külföldre szerződhetett. Az 1920-as években kutatott Kanadában, Új-Guineában, Angliában, Kanadában és az Egyesült Államokban, amely technikai tudását is jelentősen fejlesztette. 1932-ben külföldön felhalmozott tudásával együtt tért vissza Magyarországra, és egy évvel később megkezdte a trianoni országhatárokon belüli olajmezők felkutatását. Papp Simon által a budafapusztai boltozaton kitűzött 1. sz. kutatófúrás tárta fel 1937. február 9-én az első jelentős magyar kőolaj-földgázelőfordulást; ezt a napot tekinthetjük a magyar kőolajipar születésének. 

    Papp Simonnak – nemzetközi szaktekintélyének és kapcsolatrendszerének köszönhetően – sikerült meggyőznie az amerikai Standard Oil Company vezetőit, hogy fektessenek be a magyar kőolajkutatásba és -kitermelésbe. Ennek nyomán alakult meg 1938-ban a Magyar–Amerikai Olajipari Rt. (MAORT), amely Papp vezető geológusi irányításával már 1937-ben jelentős földgáz- és kőolajlelőhelyeket tárt fel Zala megyében. Itt nyílt meg az első olajkút a trianoni Magyarország területén, és további kutak is hamar termelésbe álltak. Papp Simon nevéhez fűződik a zalai olajmezőket a fővárossal összekötő kőolajvezeték megépítése is, amely 1941-ben a korabeli Európa leghosszabb ilyen vezetéke volt, és kialakítása technikai bravúrnak számított. 

    Röviddel akadémikussá választása után azonban a politikai viszonyok megváltoztak: a kommunista hatalomátvételt követően a MAORT államosítását kísérő koncepciós perben Pappot ipari szabotázzsal vádolták meg. 1948-ban halálra, majd életfogytig tartó börtönbüntetésre ítélték, és az MTA tagjai közül is kizárták. A per történetét Galgóczi Erzsébet 1984-ben kiadott Vidravas című regénye is feldolgozta. Noha Papp börtönbüntetése alatt is értékes földtani munkát végzett – többek között az 1951-ben feltárt nagylengyeli olajmező helyét is ő jelölte ki –, teljes tudományos rehabilitációjára életében nem került sor. Habár 1957 elején a forradalom után beinduló rehabilitálási folyamat eredményeként megkapta a föld- és ásványtudományok doktora fokozatot, akadémiai tagságát csak 1989-ben, posztumusz állították vissza, egy évvel később pedig Széchenyi-díjjal ismerték el életművét.

    Ajánlott irodalom

  • A zsidó származásuk miatt üldözött magyar tudósok emlékére

    A zsidó származásuk miatt üldözött magyar tudósok emlékére

    A magyarországi zsidóság helyzete az ország német megszállása, 1944. március 19-e után rohamosan romlott. Ettől kezdve a zsidóellenes intézkedések sokasodtak, kötelező lett a sárga csillag viselése, vagyonukat elkobozták és bizonyos foglalkozásokból kizárták őket (orvos, ügyvéd, tanár, újságíró, színész). Ezt követően megindult a zsidóság gettókba gyűjtése és megsemmisítő táborokba küldése. 1944 nyarára a vidéki zsidóság többségét, nagyjából 440 ezer főt deportáltak. A fővárosi zsidóság – Horthy Miklós kormányzó közbelépésének köszönhetően – időlegesen megmenekült, majd 1944 őszétől, Szálasi Ferenc hatalomra kerülésével az ő deportálásuk is megindult. A holokausztban így a magyarországi zsidó honfitársaink közel kétharmada veszítette életét.

    Ezek az események a Magyar Tudományos Akadémia tagjait is érintették: sokan már nem vallásuk miatt, hanem származási (faji) alapon minősültek zsidónak. A zsidónak minősített akadémikusok szerteágazó sorsa alább olvasható.

    A németek bevonulásakor tartóztatták le Fellner Frigyes (1871–1945, 1903 óta református) statisztikust, közgazdászt. Fellner hiába volt 1938 és 1941 között a felsőház tagja, és rendelkezett Horthy Miklós kormányzó által kiadott mentesítő levéllel. Magyarországról a mauthauseni koncentrációs táborba hurcolták, ahol éhen halt.

    Az 1944-es tavaszi események hatására, és a további megaláztatások elől menekülve öngyilkosságot követett el 1944. április 2-án Steiner Lajos (1871–1944) meteorológus, geofizikus a Meteorológiai és Földmágnesességi Magyar Királyi Központi Intézet nyugalmazott igazgatója. Mauthner Nándor (1879–1944, 1928 óta katolikus) kémikus, a pesti egyetem egyetemi tanára szintén a saját kezével vetett véget életének 1944 májusában.

    Hiába mentesült a második zsidótörvény rendelkezéseinek hatálya alól Alföldi András (1895–1981, evangélikus: már a szülei kitértek) régész, hiszen egy 1944. március végén kiadott, új miniszteri rendelet értelmében már nyugdíjazták. Szeptemberben visszanyerte egyetemi állását, de a nyilas uralom alatt megint bizonytalanná vált a helyzete. 1947-ben Svájcba távozott, onnan pedig 1952-ben az Egyesült Államokba.

    Alföldihez hasonlóan Riesz Frigyes (1880–1956, 1906 óta református) nemzetközi hírű matematikaprofesszort is nyugdíjazták 1944. augusztus 1-jével, ám ezt az intézkedést szeptember 13-án hatályon kívül helyezték. A visszaemlékezések szerint Riesz 1944 elején Budapestre utazott és itt vészelte át a vidéki zsidók deportálását. Ezt követően nyáron visszament szegedi lakásába, és ott maradt addig, amíg 1944. október 11-én a szovjet hadsereg el nem foglalta Szegedet.

    1944 augusztusában egy rendelet lehetővé tette, hogy a kormányzó mentességet adjon például zsidó tudósok, művészek számára. A rendelet alapján Vendl Aladár, az Akadémia másodelnöke a kultusz miniszernek írt levelében kérte az akadémikusok mentesítését. A miniszter válaszában további személyes iratok benyújtását kérte.

    A nyilas hatalomátvétel tovább rontott a zsidóság helyzetén 1944 októberében. A Szálasi-kormány felülvizsgálta a mentesítéseket, tovább szűkítve az érintettek körét. Vendl egy második levelében szintén próbálta elérni az akadémikusok mentességét – sikertelenül.  Hiszen ekkor kényszernyugdíjazták, majd hurcolták el otthonából Fejér Lipótot (1880–1959), a nemzetközi hírű matematikaprofesszort, 1944 végén pedig egy Tátra utcai csillagos ház lakóival együtt a Duna-partra induló menetbe terelték. Életét annak köszönhette, hogy egy bátor honvédtiszt kimentette onnan, de a testi és lelki bántalmak miatt féléves kórházi ápolásra szorult, és az átélt gyötrelmektől élete végéig beteg maradt. Szintén ekkor fordult rosszabbra Földes Béla (1848–1945, 1879 óta katolikus) közgazdász, statisztikus, jogász sorsa is. A nyugdíjas egyetemi tanár a budapesti gettóba került, majd felszabadításának napján, 96 éves korában éhen halt.

    Kunos Ignác (1860–1945) turkológus és Mahler Ede (1857–1945) csillagász, orientalista, egyiptológus, régész kormányzói mentességet kapott, így a két idős tudós a lakásában próbálta átvészelni a háború és a holokauszt borzalmait. Kunos Budapest ostromakor hunyt el 1945. január 7-én. Mahlert később egy tanítványa rejtegette, így a háborút túlélte, azonban 1945 júniusában elhunyt.

    Ajánlott irodalom

  • Hevesy György kémiai Nobel-díjat kap a radioaktív izotópos nyomjelzés módszerének kidolgozásáért

    Hevesy György kémiai Nobel-díjat kap a radioaktív izotópos nyomjelzés módszerének kidolgozásáért

    A radioaktív nyomjelzéses technika egy olyan, ma már a legkülönfélébb tudományágakban használt mérési eljárás, mely során egy bizonyos elemhez ugyanannak az elemnek a radioaktív izotópját adják hozzá, és ily módon meghatározhatóvá válik az aktuális pozíciója, legyen az bármilyen nehezen elérhető helyen is. Ez a technika jól alkalmazható az orvostudományi gyakorlatban, a biokémiában, a geológiában, a mezőgazdaságban és az ipar különböző területein: jelentősen megkönnyítheti a munkafolyamatokat, és bizonyos esetekben – például a rákkutatásban – segítségével életeket menthetnek. Az eljárást a később akadémikussá választott Hevesy György (1885–1966) még 1913-ban kidolgozta, ám annak valódi jelentőségét csak három évtizeddel később értették meg és ismerték el Nobel-díjjal. A késlekedés oka az volt, hogy felfedezésekor csak kevés természetben előforduló radioaktív izotóp létezett, az első mesterséges radioaktív izotópokat pedig csak 1934-ben állította elő a – szintén Nobel-díjjal jutalmazott – Joliot–Curie házaspár. A mesterségesen gerjesztett sugárzás Hevesy módszerét is széles körben alkalmazhatóvá tette.

    Hevesy György 1885. augusztus 1-én született, tehetős izraelita családba, Budapesten, éppen szemben az Akadémia épületével (Akadémia u. 3.). Nagyapja, Bischitz Dávid 1848/49-es nemzetőr, később gazdálkodó, kereskedő volt; nagyanyja, Bischitz (szül. Fischer) Johanna jótékonyságáról volt közismert; közreműködött például árvaház, népkonyha és jótékonysági segélyegyesület létesítésében. Apja, Bischitz (Bisicz) Lajos,a Felsőmagyarországi Bánya- és Kohómű Rt. vezérigazgatója, udvari tanácsos volt. A család 1895-ben nemességet nyert, „hevesi” előnévvel, 1906-ban Hevesyre változtathatták vezetéknevüket. Hevesy György édesanyja, báró tornyai Schossberger Eugénia szintén tehetős zsidó család sarja volt, később katolizált.

    Hevesy György a budapesti piaristáknál érettségizett 1903-ban, ezt követően a Budapesti Tudományegyetem kémia szakára iratkozott be, majd Berlinben folytatta tanulmányait, doktorátust pedig Freiburgban szerzett 1908-ban. Ezután a zürichi egyetemen kezdett tanítani, majd Manchesterben folytatta kutatásait Ernest Rutherford, az atommodell kidolgozója mellett. Manchesterben kötött barátságot Niels Bohr dán fizikussal, a később szintén Nobel-díjjal elismert atomszerkezet-kutatóval. Hevesy nem szakadt el a hazai tudományos élettől sem: 1913-ban habilitált Budapesten, előadását az atom felépítéséről tartotta meg.

    Az első világháború alatt besorozták, eleinte a budafoki katonai kórházban, majd a nagytétényi olvasztóban, 1917-től a besztercebányai rézműgyárban teljesített szolgálatot. Eközben folytatta tudományos munkáját is. A háború lezárultával hazai jóakarói mindenképpen meg akarták akadályozni, hogy a tehetséges fiatalember külföldre távozzon: 1918 decemberében a Budapesti Tudományegyetemen az újonnan létrehozandó fizikai kémia tanárává nevezték ki, 1919 januárjában az egyetem II. sz. Fizikai Intézetének vezetőjévé, 1919. május 3-án pedig Kármán Tódor, a felsőoktatásért felelős közoktatásügyi népbiztoshelyettes egyetemi tanárnak nevezte ki.  A Tanácsköztársaság bukását követő igazoló eljárás során bűnösnek találták azzal az indokkal, hogy inkább fizikai kémiai, mint fizikai műszereket vásároltatott a laborba, emellett Kármánnal való jó kapcsolatát is felrótták neki. Az eljárást követően előadói státuszától is megfosztották. Így Hevesy György barátja, a Nobel-díjas dán fizikus, Niels Bohr meghívására Koppenhágába távozott. 1922 decemberében új kémiai elemet fedezett fel: a hafniumot, melynek elnevezése Koppenhága latin nevét (Hafnia) idézi.

    Hevesy 1926-ban átvette a Freiburgi Egyetem fizikai kémiai tanszékének vezetését. Ekkoriban legfőképpen a természetes radioaktív elemeket tanulmányozta. 1934-ben visszatért Koppenhágába. 1943-ban, Dánia megszállását követően Stockholmba költözött és az egyetem Szerves- és Biokémiai Intézetébenfolytatta munkáját; ugyanebben az évben nyerte el a Nobel-díjat. A Dán Tudományos Akadémián már 1925-ben taggá választották, ezt később számos tudományos szervezet tagsága követte, többek között a brit Royal Society is, ahonnan 1949-ben elnyerte az egyik legrangosabb és legrégebbi tudományos elismerést, a Copley-érmet. 1945-ben a Magyar Tudományos Akadémia is tiszteleti tagjává választotta. Hevesy számos elismerése mellett 1959-ben megkapta az Atoms for Peace Award, azaz az Atom Békés Felhasználásáért díjat is. 

    Ajánlott irodalom

  • Márai Sándor írót, költőt az Akadémia tagjává választják

    Márai Sándor írót, költőt az Akadémia tagjává választják

    Az Akadémia 1942. május 15-én tartott nagygyűlésén választotta levelező tagjává a 20. századi magyar irodalom kiemelkedő alkotóját, Márai Sándort (1900‒1989). Márai műveiben a polgári életformát, az erkölcs és az elmúlás kérdéseit járja körül filozófiai és a pszichológiai érzékenységgel. Olyan jelentős irodalmi alkotások fűződnek a nevéhez, mint az önéletrajzi ihletésű, saját társadalmi közegére reflektáló Egy polgár vallomásai, a női lelket finoman ábrázoló Eszter hagyatéka, a barátság és az árulás kérdéskörét taglaló A gyertyák csonkig égnek, a Krúdy Gyulának emléket állító Szindbád hazamegy, vagy a magyarság sorskérdéseit taglaló A kassai polgárok. A magyar memoárirodalom kiemelkedő alkotásai közé tartoznak az 1943-tól haláláig vezetett naplói. Költészetének kimagasló alkotása az 1956-os forradalom leverésére utaló Mennyből az angyal című verse.

    Márait az 1941-ben elhunyt Babits Mihály helyére választották meg az Akadémia I. Nyelv- és Széptudományi Osztályának Széptudományi Alosztályába. Taggá választása mellett több érv is szólt. Egyrészt a felvidéki, kassai polgárcsaládból származó szerző ekkor már az akadémiai tagság előszobájának számító Kisfaludy Társaság tagja volt. Másrészt 1941-ben elnyerte az MTA egyik komoly presztízst jelentő drámai jutalmát, a Vojnits-díjat a Kaland című drámájáért. Márai színdarabját ekkor már három éve sikerrel játszotta a Németh Antal által irányított Nemzeti Színház. Továbbá, nem tartozott egyik irodalmi és kulturális érdekcsoporthoz sem, sőt ezektől igyekezett minél nagyobb távolságot tartani, kiállt a demokratikus és polgári értékek mellett, valamint elutasította a szélsőséges eszméket.

    Megválasztása ellen azonban a szélsőjobboldali sajtó kifejezte a rosszallását, és bírálták Márai a Tanácsköztársaság ideje alatt végezett publicisztikai munkásságát is. Az írót konzervatív meggyőződése arra ösztönözte, hogy elfogadja az akadémiai tagságot, mivel a tudós testület olyan közösségként tekintett önmagára, amely a hagyományos keresztény világképet, a humanista és a klasszikus liberális polgári felfogást képviselte.

    Betegsége miatt akadémiai székfoglalóját 1943. december 6-án tartotta meg az Ihlet és nemzedék című értekezésével, amelyben azt hangsúlyozta, hogy nemcsak a költőknek, hanem időnként egész nemzedékeknek van közös ihletük. Ezt fedezte fel a 19. század nagy magyar íróiban, így Vörösmartyban, Petőfiben és Aranyban is. A nagy generációval szemben saját korát ihlet nélküli korként jellemezte. Márai naplójában a következőképpen emlékezett vissza a székfoglaló előadására: „Székfoglaló az Akadémián. Mikor a pódiumon állok és olvasom a mondókámat, titokban kissé unatkozom is. De titokban kissé megrendült is vagyok. Végre is, nem kis dolog egy magyar író életében: széket foglalni – komikus fogalom! – a Magyar Tudományos Akadémián. De, legőszintébben, szívem mélyén csodálkozom. Tudniillik nem értem, hogyan kerültem ide? Ezt mások sem értik. Amolyan essünk túl-rajta hangulat ez.”

    Márai taggá választását követően csak formális viszonyt ápolt az Akadémiával. A kassai polgárok című darabja esélyes lett volna az MTA több díjára is, azonban, mivel a szerző ezért a művéért korábban már elnyerte a Kisfaludy Társaság Szabó Franciska-díját, az Akadémia nem jutalmazta meg. Az 1946-ban a Kőrössy-díjat odaítélő akadémiai bizottság munkájában is részt vett. Azonban a szovjet megszállás és a kommunisták erősödő befolyása miatt egyre formálisabban és kiszolgáltatottabban működő Akadémia kevésbé tudott az irodalom és a tudomány reprezentatív intézményeként működni. Ennek ellenére a még jelenlévő támogatói szorgalmazták Márai rendes taggá választását, erről 1947. június 6-án egyhangú szavazással döntöttek. Az önkéntes hallgatásba vonuló Márait ismételten célba vette a politikai sajtó. A fokozódó nyomás miatt az író 1948 szeptemberében emigrált. Az egy évvel később, 1949. november 14-én jóváhagyott új akadémiai alapszabály értelmében kizárták az MTA tagjai közül. Márai hátralévő életét emigrációban töltötte, főként Olaszországban és az Egyesült Államokban. 1989-ben az Akadémia közgyűlése rehabilitálta.

    Ajánlott irodalom

  • Megalakul a Teleki Pál Tudományos Intézet, több későbbi akadémiai kutatóintézet jogelődje

    Megalakul a Teleki Pál Tudományos Intézet, több későbbi akadémiai kutatóintézet jogelődje

    Az 1941. december 6-án kelt 8.646/1941. M. E. sz. rendelettel Bárdossy László miniszterelnök létrehozta a Teleki Pál Tudományos Intézetet, amelynek feladata a magyarság és szomszédos népek életének, történetének, állami és társadalmi berendezkedésének, gazdasági és művelődési állapotának módszeres tanulmányozása és ismertetése volt.

    Az egyetemeken kívüli tudományos intézetek alapítása már a 20. század elején elkezdődött. Teleki Pál akkori vallás- és közoktatásügyi miniszter 1938 októberében létrehozta a Táj- és Népkutató Központot, amely Teleki mellett Györffy István néprajzkutató akadémikus és Magyary Zoltán közigazgatásügyi szakember vezetésével lokális felméréseket készített az ország legégetőbb problémáiról, például a földkérdésről. Egy nagy visszhangot kiváltó, a földbirtokrendszer aránytalanságait is tematizáló kiállítást követően ez a kutatóhely Országos Táj- és Népkutató Központ néven szerveződött újjá, és később, a Teleki Intézet létrehozását követően, a Magyar Szociográfiai Intézettel együtt, beolvadt az Államtudományi Intézetbe.

    Az 1941-ben létrehozott Intézet nevét az év első felében elhunyt Teleki Pál (1879–1941), jog- és földrajztudós, politikus, az MTA tagja, Magyarország korábbi miniszterelnöke tiszteletére választották. Az Intézet kötelékébe tartozott a budapesti Államtudományi Intézet, a Magyar Történettudományi Intézet és a kolozsvári székhelyű Erdélyi Tudományos Intézet. Az Intézetet Hóman Bálint vallás- és közoktatásügyi miniszter irányította, az egyes részlegeket Rónai András, Deér József és Tamás Lajos vezették.

    Az intézet fontos szellemi műhely volt, és jelentős szerepet töltött be az ország tudományos életében egy társadalmilag és politikailag is rendkívül eseménydús korszakban. 1944-ben a háború miatt az intézet Balatonfüredre költözött, így részben itt készült a Közép-Európa Atlasz, amely a Magyarország Nemzeti Atlasza előzményének tekinthető. A Történettudományi Intézet munkatársai között a szakma olyan kiemelkedő képviselői dolgoztak az intézményben, mint I. Tóth Zoltán, Csapodi Csaba, Benda Kálmán, Berlász Jenő és a Magyar Tudományos Akadémia későbbi elnöke, Kosáry Domokos (1990–1996). Az Intézet francia nyelvű tudományos folyóiratot is kiadott Revue d’histoire comparée címmel. Az Államtudományi Intézet Táj- és Népkutató Osztályán pedig Tálasi István, Vajkai Aurél, Dégh Linda és Kovács Ágnes dolgozott, az Erdélyi Tudományos Intézetben pedig Szabó T. Attila, Venczel József és Gaál Gábor képviseltek meghatározó erőt.

    A háború lezárását követően a Teleki Intézetnek is meg kellett újulnia: az erdélyi egység megszűnt, a történettudományi részleg vezetését Kosáry Domokos, a néprajztudományiét pedig Györffy György vette át. Az intézet vezetője rövid időre Dabasi-Schweng Lóránd lett, majd egy vizsgálatot követően Bibó István váltotta őt az igazgatói székben. A politikai és szervezeti változások miatt a Teleki Pál Tudományos Intézet addigi formájában 1948. február 14-én megszűnt. Tevékenységét ideiglenesen a Kelet-európai Tudományos Intézet, majd az 1949-ben létrehozott Állam- és Jogtudományi Intézet, a Történettudományi Intézet, a Nyelvtudományi Intézet, valamint a Földrajzi Könyv- és Térképtár vette át. Ezek az intézetek az ötvenes években a Magyar Tudományos Akadémia felügyelete alá kerültek.

    Ajánlott irodalom