Kategória: MTA200

A Magyar Tudományos Akadémia elnöksége 1960 februárjában döntött arról, hogy ösztöndíjat létesít tehetséges fiatal kutatók részére. A kezdeményezés egyik elsődleges célja ekkor – az 1956-os forradalmat követő kádári konszolidáció időszakában – a rendszerhez hű tudósok kinevelése volt. Ezt támasztja alá az ösztöndíj alapítását elrendelő elnöki utasítás bevezető része is: „A tudományos káderképzés elősegítése, politikailag és szakmailag megfelelő, elsősorban munkás- és parasztszármazású kutatók nevelése, valamint a szocialista rendszert támogató fiatal tudósréteg kialakításának érdekében a Magyar Tudományos Akadémián […] ösztöndíjas tudományos gyakornoki rendszert kell bevezetni.”

A támogatás célja az volt, hogy a kutatónak készülő friss diplomás fiatalok kellő elméleti és gyakorlati tudást szerezhessenek a jövőbeli kutatómunkájukhoz. A főbb feltételek közé tartozott az egyetemi vagy főiskolai végzettség, a megfelelő szakismeret és a rendszerhűség, és elsősorban a munkás- és parasztszármazású fiatalokra számítottak. Az ösztöndíj két évre szólt, és a támogatás feltételeként valamelyik akadémiai kutatóintézet vagy akadémiai tanszéki kutatócsoport munkájába kellett bekapcsolódni. Az ösztöndíj összege havi 1400–1600 forint között mozgott. Az ösztöndíjasok személyéről a szakterület szerinti tudományos osztály, illetve az Akadémia Személyzeti Osztályának javaslata alapján az Akadémia elnöke döntött. Az ösztöndíjasok egy része pályázat, másik része különböző – intézményvezetői, minisztériumi – ajánlások alapján került be a kutatóhelyekre.

Az 1960-as évek vége változást hozott a Kádár-rendszer politikájában, például a tudomány területén a Tudománypolitikai irányelvek jelentettek bizonyos mértékű enyhülést az autoriter viszonyok között. Ennek folyományaként az Akadémia először 1969-ben módosított az ösztöndíj szabályozásán. Az utasítás bevezetőjében már csak a szakember-utánpótlás biztosítása jelent meg célként. A feltételeknél is történt változás: a szakmai gyakorlattal és a tudományos diákköri tagsággal rendelkezők is előnyt élveztek a felvételnél, majd 1980-tól az idegen nyelvet beszélők is. Az ösztöndíjat ekkortól kezdve csak pályázat útján lehetett elnyerni. Az ösztöndíjról szóló döntésben a meghirdető intézet igazgatója, az illetékes tudományos osztály, illetve a Személyzeti Osztály, valamint az elnök működött közre.

Az Akadémia 1970-es szervezeti reformja után a főtitkár döntött a támogatott kutatók személyéről a Központi Hivatal főosztályaival és a Személyzeti Osztályával együttműködve. Az ösztöndíj havi összege ekkor némileg emelkedett (1400–2000 forint), majd 1980-tól a segédmunkatársi bér 75%-át jelentette (2000–4500 forint). Az utasítás részletezte a további feltételeket is, kitért például a nyelvvizsgapótlékra, a szabadságra, az utazási kedvezményre, a jutalomra, a második évtől engedélyezett külföldi tanulmányútra és a másodállás tiltására. Újdonság volt annak a szabályozása is, hogy ha az ösztöndíjas az intézetbe került segédmunkatársként, akkor – a korábbi a három helyett – egy év után besorolható volt munkatársi pozícióba. Ezek az alapvető irányvonalak az ösztöndíj az 1983-as új kutatóképzési rendszerbe való beolvadásáig fennálltak.

Habár az ösztöndíj indulásakor politikai célokat is szolgált, bő 20 éves fennállása alatt elsősorban a szakmai célok érvényesültek a kutatók számára kedvező feltételekkel, ilyen volt például a versenyképes fizetés. Ebben az időszakban számos olyan kutató nyerte el az ösztöndíjat, akik később szakmájuk jeles képviselői lettek – egyetemi tanárok, az Akadémia tagjai, vagy Nobel-díjas tudósok. Az illusztris névsorból csak néhány kiragadott példát hozunk a későbbi akadémikusok köréből: Csaba László, Csépe Valéria, Daróczy Zoltán, Füredi Zoltán, Hargittai István, Harrach Balázs, Hunyady György, Janszky József, Karikó Katalin, Makara Gábor, Meskó Attila, Ormos Pál, Pálffy Péter Pál, Pálinkás József, Pálné Kovács Ilona, Podani János, Sajó András, Szegedy-Maszák Mihály, Vigh László. A kezdeményezés folytatásának tekinthető az Akadémia által elindított 1992-ben elindított fiatal kutatói ösztöndíjrendszer.

Ajánlott irodalom

• A Magyar Tudományos Akadémia elnökének 7/1960. számú utasítása az ösztöndíjas tudományos gyakornoki rendszer bevezetéséről és szabályozásáról. Akadémiai Közlöny (1960) 9. 49–50. https://real-j.mtak.hu/8354/1/MTA_AkademiaiErtesito_1960_09.pdf
• A Magyar Tudományos Akadémia elnökének 6/1969. számú utasítása az ösztöndíjas tudományos gyakornoki rendszer újabb szabályozásáról Akadémiai Közlöny (1969) 9. 105–107. https://real-j.mtak.hu/8338/1/MTA_AkademiaiErtesito_1969_18.pdf
• A Magyar Tudományos Akadémia főtitkárának 8/1980. számú utasítása az ösztöndíjas tudományos gyakornokok alkalmazásával összefüggő kérdések szabályozásáról. Akadémiai Közlöny (1980) 10. 119–120. https://real-j.mtak.hu/8361/1/MTA_AkademiaiErtesito_1980_29.pdf

Kozma László (1902–1983) nemzetközileg is elismert villamosmérnökként úttörő munkát végzett a távközlésben és a számítástechnikában, felismerve ezen területek szoros kapcsolatát. 1958-ban kollégáival, Vágó Artúrral, Budai Lajossal és Frajka Bélával közösen megtervezte és megépítette az első magyarországi működő, programvezérelt jelfogós számítógépet, amely a Műegyetem Első Digitális Számológépe, vagyis MESz-I nevet kapta. A gép a telefonközpontokból ismert elektromágneses jelfogók segítségével tárolta az adatokat, az eredményt egy írógépből átalakított billentyűzet jelenítette meg. A számítógép elkészítésének ötlete 1955-ben vetődött fel, és az Akadémia, a Műegyetem, valamint a Beloiannisz Híradástechnikai Gyár biztosította a szükséges anyagi és technikai hátteret. Összesen 150.000 forint és 6000 munkaóra kellett a megvalósításhoz, mely teljes egészében hazai alapanyagokból készült. A gép 10 éven átszolgálta a mérnökképzés céljait.

Kozma László Miskolcon született, izraelita családban, az eredeti Kohn családnevet 1912-ben magyarosították. Édesapja cukorgyári répaátvevő volt, édesanyja pedig kis fűszerboltjukban dolgozott. 1921-ben érettségizett Szolnokon. Származása miatt nem vették fel a budapesti Műegyetemre, ezért az Egyesült Izzólámpa és Villamossági Rt-ben kezdett dolgozni: előbb gyakornokként, majd villanyszerelőként és telefongyári karbantartóként. Szorgalma és tehetsége hamar feltűnt a gyárban, ösztöndíjat kapott, majd 1925 és 1930 között a brnói Műszaki Egyetem villamosmérnöki szakára járt, nyaranként pedig továbbra is a gyárban dolgozott. Diplomaszerzését követően az Egyesült Izzó testvérvállalata, az antwerpeni Bell Telephone Company kutatómérnöke lett, itteni munkája során számos szabadalmát jegyezték be. 1938-ban elektromechanikus számítógépet készített, melyet 1940-ben a New York-i Bell anyacégbe menekítettek volna, de a szállítóhajó elsüllyedt. 1942-ben, a német megszállást következtében haza kellett térnie, ezután az Egyesült Izzó műszerészeként dolgozott. 1943-ben munkaszolgálatra küldték, és nem kerülhette el a deportálást sem; a gunskircheni táborban egy újszerű digitális telefonrendszer tervének elkészítéséhez fogott. 1945-től a Standard Villamossági Rt. (később: Beloiannisz Gyár) telefonmérnöki osztályának főmérnöke, 1948-tól műszaki igazgatója volt. 1948-ban Budapest telefonhálózatának újjáépítéséért az elsők között kapott Kossuth-díjat.

1948-tól az Állami Műszaki Főiskola, 1949-től a budapesti Műegyetem – akkor létesített – Vezetékes Híradástechnikai Tanszékének tanszékvezető tanára volt. 1949-ben koncepciós per indult ellene: a szabotázs- és kémtevékenységet „feltáró” úgynevezett Standard-ügyben 15 éves börtönbüntetést kapott. 1952-től a börtönben mérnöki munkát végezhetett, néhány kollégájával pedig „fejben” telefonkapcsolási rajzokat készítettek, hogy ne essenek ki a gyakorlatból. 1954-ben amnesztiával szabadult, 1955-től – hivatalosan 1956 februárjától – oktathatott újra. 1958-ban a számítógép megalkotása hozott számára komoly elismerést. Nevéhez fűződik a MESz-I továbbfejlesztésével készült első magyar nyelvstatisztikai automata elkészítése is (1964). 1960 és 1963 között a Műegyetem Villamoskarának dékánja, a villamosmérnöki képzés korszerűsítésének egyik irányítója.

1960-ben elnyerte a Puskás Tivadar-díjat, 1961-ben az Akadémia levelező, 1976-ban rendes tagjává választották. 1962-ben és 1972-ben a Munka Érdemrend, 1982-ben a Szocialista Magyarországért Érdemrend kitüntetettje. 1996-ban az amerikai IEEE Computer Society posztumusz megítélte neki a Computer Pioneer Award díjat. 2002-ben, születésének századik évfordulójára a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen évente kiadandó emlékérmet hoztak létre a tiszteletére, melyet szakterületeinek kiváló tudósai nyerhetnek el.

Ajánlott irodalom

• Gordos Géza – Horváth Gyula – Zombory László: Kozma László (1902–1983). In: Emlékbeszédek 2002–2005. Szerk.: Bertók Krisztina. Budapest, Magyar Tudományos Akadémia, 2006. 201–218. https://real-eod.mtak.hu/3489/1/MTA_AM_Emlekbeszedek_2002-2005_000812033.pdf#page=203
• Kozma László: Emlékezni csak pontosan…: Az antwerpeni Bell Labortól a gunskircheni lágerig. Budapest, Argumentum, 2015. https://www.szaktars.hu/argumentum/view/kozma-laszlo-emlekezni-csak-pontosan-az-antwerpeni-bell-labortol-a-gunskircheni-lagerig-2015/?pg=0&layout=s

1953-ban jelent meg Turán Pál (1910–1976) könyve Az analízis egy új módszeréről és annak alkalmazásairól címmel a Magyar Tudományos Akadémia kiadásában, míg Rényi Alfréd (1921–1970) On the theory of order statistics című tanulmánya az Acta Mathematica Academiae Scientiarum Hungaricae folyóirat hasábjain látott napvilágot.

Turán fő művének jelentősége, hogy ez az első könyve, amelyben a – ma már Turán-módszernek nevezett – hatványösszeg módszert fejtette ki. Ez a metódus megjelenésekor forradalmi jelentőségűnek bizonyult az analitikus számelméletben, és még ma is széles körben alkalmazzák a számelméleti problémák megoldásához. A kötet horderejét mutatja, hogy már 1953-ban megjelent a magyar mellett német nyelven is, 1956-ban pedig kínai nyelvre is lefordították. Turán egészen haláláig dolgozott az angol nyelvű kiadáson, de azt végül nem érte meg.

Turán Pál az 1930-as években a Magyar Királyi Pázmány Péter Tudományegyetemen szerezte tanári diplomáját matematika–fizika szakon, majd – Fejér Lipót tanítványaként – a bölcsészdoktori oklevelét is ebben az intézményben vette át. Ezután korrepetálásból élt, később pedig helyettes tanárként dolgozott a budapesti izraelita gimnáziumban. A második világháború idején munkaszolgálatra hívták be. A háború után, 1945-ben magántanárrá választották a budapesti egyetemen. Ezt követően egy rövid ideig Koppenhágában, majd az Egyesült Államokban, a Princeton Egyetemen tanított. Hazatérése után 1948-ban és 1952-ben is Kossuth-díjjal jutalmazták és megválasztották az MTA levelező (1948), majd rendes (1953) tagjának. 1949-től haláláig az Eötvös Loránd Tudományegyetem egyetemi tanára volt. Felesége, T. Sós Vera is matematikus volt.

Rényi Alfréd angol nyelven megjelent, ma is hivatkozott tanulmánya alapvetően járult hozzá a statisztika és a valószínűségszámítás területeinek fejlődéséhez, különösen a rendstatisztikák elméletének vonatkozásában. Az általa bevezetett fogalmakat és módszereket a mai kutatásokban is átfogóan használják; a rendstatisztikák fontos szerepet játszanak például a gépi tanulásban, a pénzügyi elemzésekben és a biostatisztikában.

Rényi 1944-ben szerzett matematika–fizika szakos tanári oklevelet a Magyar Királyi Pázmány Péter Tudományegyetemen. 1944-ben munkaszolgálatos volt, ahonnan megszökött és a szovjet csapatok érkezéséig Budapesten bujkált. A háború után Szegedre ment, ahol Riesz Frigyes vezetésével doktorált 1945-ben. 1946-ban – az első szovjet ösztöndíjasok egyikeként – Leningrádba került aspiránsnak, itt J. V. Linnyik és I. M. Vinogradov tanítványa volt. 1947-ben szerezte meg a kandidátusi fokozatot; disszertációjában megoldotta az úgynevezett kvázi Goldbach-sejtést. 1949-re a debreceni tudományegyetem nyilvános rendkívüli tanára, illetve az MTA levelező tagja lett. 1950-ben az MTA akkor alakuló Alkalmazott Matematikai Intézetének igazgatójává nevezték ki, 1952-ben pedig az Eötvös Loránd Tudományegyetem valószínűségszámítási tanszék tanszékvezető egyetemi tanárává. Ezeket a feladatait haláláig ellátta. Az Akadémia 1956-ban választotta meg rendes tagjának. A valószínűségszámítással Leningrádban ismerkedett meg, amely később fő kutatási területei egyike lett az információelmélet, számelmélet, a kombinatorika és gráfelmélet mellett. Az általa vezetett intézetben alakult ki a róla elnevezett Rényi-féle valószínűségszámítási iskola. Anyai nagyapja, Alexander Bernát filozófus volt, valószínűleg ennek köszönhetően foglakozott szívesen a matematikával kapcsolatos filozófiai kérdésekkel. Kutatómunkája mellett tudománynépszerűsítő tevékenysége is kiemelkedő volt. Felesége Rényi Kató matematikus volt.

Ajánlott irodalom

• Császár Ákos: Turán Pál. In: Évfordulóink a műszaki és természettudományokban 1985. Szerk.: Endrei Walter et al. Budapest, Műszaki és Természettudományi Egyesületek Szövetsége, 1984. 80–82. https://real-eod.mtak.hu/6684/1/Evforduloink_1985.pdf
• Turán Pál: Rényi Alfréd. Magyar Tudomány 84. (1977) 3. 579–580. https://real-j.mtak.hu/124/1/MATUD_1970.pdf

Sántha Kálmán (1903–1956) az 1930-as és 1940-es évek nagyhatású ideg- és elmegyógyász professzorának, a magyar idegsebészet egyik alapítójának 1951-es kizárása a Magyar Tudományos Akadémiáról a magyar pszichiátria átpolitizálódásának szimbolikus eseménye volt a Rákosi-korszakban.

Sántha Kálmán orvosi diplomáját 1927-ben a Magyar Királyi Pázmány Péter Tudományegyetemen szerezte, majd az intézmény Elme- és Ideggyógyászati Klinikáján dolgozott. Anatómiai-agyszövettani érdeklődése hamar nyilvánvalóvá vált, kezdetben a vele született idegbetegségekkel, bizonyos kórképek agyi lokalizációjával foglalkozott. Kiterjedt kutatásai eredményeként pályája gyorsan ívelt fel: már 1932-től az agyszövettani osztály vezetője volt, 1934-ben pedig egyetemi magántanár lett, majd 1936–1937-ben a Rockefeller Alapítvány ösztöndíjasként montréali McGill Egyetemen kutatott. Itt érdeklődése fókuszába az agy vérkeringése került, az André Cipriani biofizikussal végzett, a véráramlás termikus mérésére kidolgozott módszerük az epilepszia új megközelítését tette lehetővé. Később az afázia kutatásával foglalkozott. Visszatérése után, mindössze 36 évesen, a debreceni Tisza István Egyetem idegklinikájának igazgatója és idegsebészetének alapítója lett. 1949-ben elnyert Kossuth-díjának pénzjutalmát is ennek fejlesztésére fordította. 1945-ben az MTA levelező, 1946-ban pedig rendes tagjává választották.

Sántha 1944-től egyre nagyobb politikai részvételt vállalt. Először a debreceni Ideiglenes Nemzetgyűlés képviselője és alelnöke, majd a Magyar Szabadságharcos Szövetség megyei elnöke, a Magyar Tudományos Tanács tagja és a Magyar–Szovjet Művelődési Társaság elnöke lett. 1945 júniusában a Szovjet Tudományos Akadémia jubileumi ünnepségén Szent-Györgyi Alberttel közösen képviselte Magyarországot. Az 1940-es évek végre azonban egyre érezhetőbbé vált a formálódó kommunista hatalométól eltérő, a szakmaiságot a politika elé helyező értékrendje: ennek következtében több korábbi pozíciójáról lemondott, majd 1950-ben az egyetemi honvédelem-oktatás bevezetését az egyetemi nyilvánosság előtt nyíltan ellenezte. Politikailag értelmezett szakmai preferenciái megtorlása 1951-ben kezdődött, amikor egy előadásán felvetette, hogy a túlzott munkaterhelés következményeként a sztahanovisták – azaz a kommunista élmunkások – az elmebetegségek nagyobb veszélyének vannak kitéve. Kijelentését követően néhány hallgató feljelentette az egyetemen, és a politikai apparátus különböző szintjeinek bevonódása miatt az ügy az hamar Akadémiáig jutott.

1951 júniusában az MTA Orvosi Osztályának ülésén, korábban egyeztetett forgatókönyv szerint a korszak elme- és ideggyógyász akadémikusai, Ivan Pavlov orosz fiziológus tanainak politikailag torzított elképzelését felhasználva, nyíltan elítélték Sántha kijelentését. Pavlov gondolatai jelentették ebben az időszakban a pszichiátria átpolitizálásának alapját elsősorban a Szovjetunióban, mivel indokolni lehetett vele, hogy a kapitalista társadalmi és termelési struktúrák felszámolása miként vezet egy egészségesebb társadalomhoz, különösen a pszichiátriai betegségek számának csökkenéséhez. Habár a pavlovizálódás a magyar pszichiátriában jóval korlátozottabb volt, mint a szovjetben, a magyar akadémikusok érvelése mégis erre épült. Mivel a sztahanovizmus egy kizsákmányolástól mentes kommunista társadalomban született, így működésében nem lehet negatív következményeket feltételezni. A vádbeszédek után a zárt osztályülésen 14 igen és 5 nem szavazattal, majd az MTA Elnökségének 1951. június 18-i ülésén egyhangúlag kizárták Sántha Kálmánt a Magyar Tudományos Akadémia tagjai közül. Néhány nappal később egyetemi állásából is eltávolították és olyan munkát javasoltak neki, ahol az ifjúságot nem befolyásolja. Így lett élete utolsó éveire a Balassagyarmati Kórház ideg- és elmeosztályának főorvosa, valamint az Ideggyógyászati Szemle főszerkesztője 1954–1956 között.

Már 1953 után elkezdték a kollégák keresni Sántha rehabilitálásának a lehetőségét. Az 1956 májusi közgyűlésen az Elnökség még csak méltányossági alapon, az 1951 óta végzett jó munkájára hivatkozva javasolta a kizáró határozat hatályának megszüntetését. Sántha ezt nem fogadta el. A helyzet rendezésében Környey István neuropatológus és idegsebész közvetített barátja, Sántha és az elnök között. Ennek eredményeként az Elnökség tagjai 1956. augusztus 1-jén aláírásukkal elismerték, hogy Sántha kizárása 1951-ben megalapozatlan volt, és így hatályon kívül helyezték az akkori döntést. Sántha 1956. december 17-én hunyt el. Eredményei és a tudományos tevékenysége elismeréseként 1990-ben Széchenyi-díj első kitüntetettjei között kapott helyet.

Ajánlott irodalom

• Majerszky Klára: A Sántha-ügy. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1997.
• Huszár Tibor:  A ​politikai gépezet 1951 tavaszán Magyarországon. Sántha Kálmán ügye. Budapest, Corvina, 1998.

A paraszti származású Illyés Gyula (1902‒1983) a népi mozgalom kiemelkedő szerzője, a 20. századi magyar irodalom egyik legelismertebb alkotója volt, aki a második világháborút követően egyértelműen a nemzet első költőjének számított. Politikusként 1945‒1946 között a Nemzeti Parasztpárt egyik vezetője volt, 1945-től a nemzetgyűlés tagja, majd 1947‒1948 között országgyűlési képviselő. Illyés az újrainduló Válasz című folyóirat szerkesztői feladatait is ellátta 1946‒1949-ben. A tehetséges szerzőt 1945-ben a Magyar Tudományos Akadémia tagjává választották, a kiépülő kommunista hatalom döntésének alapján 1948-ban és 1953-ban Kossuth-díjat, míg 1950-ben József Attila-díjat kapott. Illyés azonban 1948-at követően már nem vállalt politikai szerepet, és a kiépülő, az élet minden területére egyre inkább ránehezedő diktatúra elől belső emigrációba vonult. 1949-ben az Akadémia tagjaként azonban közvetlenül is szembesült a kommunista hatalom természetével, mely egyet jelentett a testület szovjet típusú átszervezésével és egyes tagok kizárásával. Utóbbinak ő maga is áldozatul esett, hiszen a szervezeti átalakítások során megszüntették az I. Osztály Széptudományi Alosztályát, ezáltal kizárták a szépírókat a testületből. Illyés akadémiai tagságát életében már nem is nyerhette vissza. 1989-ben rehabilitálta az Akadémia közgyűlése.

A költő 1950-ben vagy 1951-ben ebben az élethelyzetben írta az Egy mondat a zsarnokságról című monumentális költeményét, amely az ekkorra már széleskörű társadalmi tapasztalattá vált elnyomás szorongató érzését rögzítette. A magyar társadalom ekkora már egyértelműen megtapasztalta a zsarnokság különböző eszközeit, így a megfigyelést, a megfélemlítést, a koncepciós pereket, a kitelepítéseket vagy a fizikai erőszakot. A költemény gyakorlatilag ellentéte Paul Éluard 1947-es Szabadság című költeményének, hiszen amíg a francia költő a szabadság mindenben megjelenő eszményét hangsúlyozta, addig Illyés a finom, a hétköznapok apró, szürke mozdulataiba és az egyén belső világába is beférkőző, mindent átjáró, mindent szemmel tartó zsarnokságot jelenítette meg. A zsarnokság nemcsak Éluard költeményével állítható párba, hanem a bibliai Jób könyvét is felidézi, azonban értelmezésében az Isten mindent tudó és figyelő tekintetének helyébe a kíméletlen, profán zsarnokság lépett. A költeményt a hatalom természetét feltáró állításai miatt Illyés titokban tartotta, illetve csak legszűkebb baráti körének engedte, hogy elolvassák. Ezen a helyzeten az 1956-os forradalom változtatott, amikor az Irodalmi Újság nevezetes 1956. november 2-án kiadott számában az olvasók elé került. Illyés emlékezetből diktálta le a verset, így az alapvetően eltér a többi szövegváltozattól. Ennek ellenére azonban a forradalom egyik jelentős irodalmi alkotásává vált. A szöveg a forradalom leverését követően csupán a rendszerváltás utáni években jelenhetett meg.

Ajánlott irodalom

• Dávidházi Péter: „Ő les, hiába futnál”: A Levegőt! és az Egy mondat a zsarnokságról ősmintája Jób könyvében. In: Uő: „Vagy jőni fog”: Bibliai minták nemzetiesítése a magyar költészetben. Budapest, Ráció Kiadó, 2017. 360‒394.
• Markó László – Burucs Kornélia – Balogh Margit – Hay Diana: A Magyar Tudományos Akadémia tagjai 1825‒2002. Budapest, MTA Társadalomkutató Központ, 2006. https://real-eod.mtak.hu/7573/1/AMTATagjai1825-2002.pdf#page=579
• Németh G. Béla: Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról. Alföld 51. (2000) 9. 71‒75. Pomogáts Béla: Egy mondat a zsarnokságról. Korunk 3. (2006) 7. 88‒92