Kategória: MTA200

  • Az Akadémia először választ egyszerre négy új női tagot: Péter Rózsát, Földváriné Vogl Máriát, Garas Klárát és Hollán Zsuzsát

  • Az Akadémiai Ifjúsági Díj megalapítása

  • Az Akadémia megalapítja a Szegedi Biológiai Központot

    Az Akadémia megalapítja a Szegedi Biológiai Központot

    A Magyar Tudományos Akadémia főtitkárának 1/1971. MTA-F. (A. K. 1.) sz. utasításával jött létre az Akadémia Szegedi Biológiai Kutatóközpontja (SZBK), amely alapítása óta világszínvonalú élettudományi kutatásoknak ad otthont. Az intézmény megnyitása óta négy nagyobb, különböző profilú intézetet (biokémiai, biofizikai, genetikai és növénybiológiai) foglal magában; ezek feladata olyan alapkutatások végzése, amelyek lépést tartanak a folyamatosan változó biológiatudománnyal.

    Az intézmény létrehozását politikai motivációk és a tudományterület átalakulása indokolták. A Kádár-rendszer kiemelt célja volt a hidegháborúban egymással szemben álló két világrend közötti, az 1960-as évekre fokozódó tudományos és technikai vetélkedésben való helytállás. Ez mindenekelőtt a természettudományoknak kedvezett: míg az 1950-es években elsősorban a fizikai kutatások fejlesztése volt az elsődleges, az 1960-as évekre az élettudományok kerültek a fókuszba. Ez indokolta mind a Kísérleti Orvostudományi Kutatóközpont, mind pedig az SZBK létrehozását az akadémiai kutatóhálózat keretében. A növekvő politikai érdeklődéssel párhuzamosan a molekuláris biológia és a génállomány megismerése világszerte jelentős kutatási témákká váltak. Ezek vizsgálatára hozta létre az MTA Biológiai Tudományok Osztálya a saját, kísérleti módszerek alkalmazását lehetővé tevő kutatóhelyét. Az intézmény színhelyének megválasztása szintén illeszkedett a Kádár-korszak decentralizáló, a főváros „kulturális vízfej”-jellegét ellensúlyozó törekvéseibe. A kutatóközpont alapkövét 1968-ban tették le, első épületeit 1971-ben adták át, ám teljesen kész csak 1973 októberében lett.

    Az SZBK igazgatói székét először a létrejöttéért sokat lobbizó Szent-Györgyi Albert tanítvány, Straub F. Brunó (1914–1996) töltötte be, aki korábban a Magyar Királyi Pázmány Péter, majd Eötvös Loránd Tudományegyetem Biokémiai Intézetének vezetője volt. Az első időszakban a gének működése, a fotoszintézis során bekövetkező energiaátalakítás, a növények anyagcseréje, valamint a növények, rovarok és emberek genetikája állt a kutatások középpontjában. Az intézmény kezdeti nemzetközi elismertségét jól mutatja, hogy Straub és Szentágothai János (1912–1994) anatómus-orvos, az MTA ekkori alelnöke és későbbi elnöke munkájának köszönhetően 1973 és 1977 között 1,25 millió dollár értékű UNESCO–UNDP támogatást kapott, ami a korszakban kiemelkedő összegnek számított. Ez alapozta meg az intézmény hosszú távú nemzetközi színvonalú kutatásait, ugyanis lehetőséget adott nemzetközi konferenciák szervezésére, a kutatók nyugati tanulmányútjainak finanszírozására, nemzetközi szaktekintélyek meghívására és egy nyugat-európai színvonalú műszerpark létrehozására.

    A 20. század utolsó évtizedeiben az SZBK számos jelentős kutatásnak adott otthont. Ezek közül érdemes kiemelni a mesterséges kromoszómával, a Rhizobium baktérium géntérképével, valamint a génsebészetben használatos enzimeket előállító eljárásokkal kapcsolatos kutatásokat. Emellett az RNS-szekvenálásában és az új típusú növényi hormonok fejlődéstani szerepének vizsgálatában is élen jártak az intézmény kutatói. Itt kezdett el 1978-tól az MTA ösztöndíjasaként vírus-RNS-sel foglalkozni az azóta Nobel-díjas magyar biokémikus Karikó Katalin is.

    Ajánlott irodalom

    • A HUN-REN Szegedi Biológiai Kutatóközpont születése. https://www.brc.hu/hu/rolunk/bemutatkozas-toertenet
    • Chikán Ágnes: Aranycsapat a világkupában. Személyes vallomások a 30 éves szegedi biológiai központról. Budapest, Agroinform Kiadó és Nyomda Kft., 2001.

  • Kerpel-Fronius Ödön gyermekorvost az Akadémia rendes tagjává választják

  • Megjelenik Szabó Árpád fő műve a görög matematika kibontakozásáról

    Megjelenik Szabó Árpád fő műve a görög matematika kibontakozásáról

    1969-ben német nyelven Anfänge der griechischen Mathematik címmel jelentet meg Szabó Árpád (1913–2001) klasszika-filológus, tudománytörténész legfontosabbnak tartott, addigi matematikatörténeti kutatásai összegzésének tekinthető műve. A könyv több mint egy évtizeddel később, rövidített formában magyarul is megjelent. Szabó kötetének fő megállapítása, hogy a deduktív érvelés térnyerése nem magától következett be a görög matematikában, hanem mindezt a görög filozófiában a Kr. e. 6. században végbemenő szellemi átalakulások készítették elő. A kötetben leírt folyamatok jelentősége a jelenben is érzékelhető, ugyanis az általános vagy már bizonyított törvényszerűségekből specifikus állításokra következtető gondolkodás a tudományos igényű érvelési és bizonyítási módok egyik, napjainkban is legismertebb formáját hozta létre.

    Szabó klasszika-filológiai egyetemi tanulmányait a Magyar Királyi Pázmány Péter Tudományegyetemen végezte 1931 és 1935 között, majd Frankfurtban a Johann Wolfgang Goethe egyetemen habilitált 1938-ban. A háború kitörése előtt visszatért Magyarországra, és 1940-től a debreceni Tisza István Tudományegyetem Görög Filológiai Tanszékének professzori állását töltötte be annak 1948-as megszűnéséig. 1948 és 1956 között az ELTE Ókortudományi Intézetének tanszékvezetője volt. Pályájának ezen első időszakában főként a klasszikus görög kor történeti és irodalmi problémái foglalkoztatták, monográfiája jelent meg többek között Periklész kora (1942), Sokrates és Athén (1948) és Homéros (1954) címmel.

    1945-től tagja volt a Magyar Kommunista pártnak, majd a Magyar Dolgozók Pártjának, és az új rendszer politikai ideológiájának megfelelő gimnáziumi tankönyvek megírásában is részt vett, az MDP-ből 1952-ben Sztálin és a szovjet klasszika-filológusok kritizálása miatt kizárták, majd 1957-ben az forradalom alatti tevékenysége miatt eltávolították az egyetemi állásából. Matematikatörténeti kutatásait már ezt megelőzően megkezdte, ez tette számára lehetővé, hogy egy jóval kevésbé átpolitizált tudománnyal foglalkozó, nem oktatási intézményben munkát kaphasson.

    1958-ban Rényi Alfréd, a Magyar Tudományos Akadémia Matematikai Kutatóintézete igazgatója segítségével kaphatott új állást. Rényi szívesen segített a nehéz helyzetbe kerülőkön, és komolyan érdeklődött a görög kultúra iránt. Szabó Árpád ettől kezdve a matematika- és csillagászattörténeti kutatásainak szentelte minden idejét és energiáját.

    Az itt végzett kutatásai és az abból született, elsősorban német nyelvű publikációi szereztek számára széleskörű nemzetközi hírnevet. Meghívásai teljesítésében komoly támogatást kapott a kutatóintézettől. 1961-ben Kelet- és Nyugat-Németországban tartott előadásokat, majd a következő évtől kezdve visszatérő vendég volt többek között Olaszországban, Izraelben, Londonban, Párizsban, Hollandiában és a skandináv államokban is. Főműve 1969-es megjelenése után az Egyesült Államokba – többek között a Stanford és Princeton egyetemre, Chicagóba, New Yorkba, Marylandbe – és Japánba is több alkalommal hívták meg vendégprofesszornak. A görög matematika kibontakozásáról írott kötetét angol (1978), japán (1978), magyar (1978) és görög (1973) nyelvekre is lefordították. Matematikatörténeti munkásságának tárgyalására az UNESCO 1978­ban Pisában önálló konferenciát szervezett, és az 1970-es évek második felétől számos külföldi tudományos intézmény tagjává is választották. 1979-ben az MTA II. Filozófia és Történettudományok Osztályának levelező, majd 1990-ben rendes tagjává választották, 1991-ben pedig rehabilitálása után visszakapta egyetemi tanári címét. 1994-ben Gazda Istvánnal megalapították a Magyar Tudománytörténeti társaságot. Munkásságát Akadémiai Díjjal (1964), Apáczai Csere János-díjjal (1992) és Széchenyi-díjjal (1993) ismerték el.

    Ajánlott irodalom

  • Megjelenik „A magyar nyelvjárások atlasza” első kötete

    Megjelenik „A magyar nyelvjárások atlasza” első kötete

    Az 1968-as év legjelentősebb nyelvtudományi eseményének számított A magyar nyelvjárások atlasza első kötetének megjelenése, amely mind a mai napig a magyar nyelvjáráskutatás megkerülhetetlen adatbázisának számít. A nyelvatlaszok a nyelvjáráskutatás lényeges forráskiadványai, amelyek a nyelvjárási szótárak mellett megalapozzák a dialektológiai kutatásokat. A teljes magyar nemzeti nyelvatlasz elkészítésének gondolatát először Toldy Ferenc titoknok (főtitkár) vetette fel 1843-ban az Akadémián, amikor is azt szorgalmazta, hogy a nyelvtudósok állapítsák meg a magyar nyelvjárások határait és igyekezzenek azt térképen is ábrázolni. A nyelvatlaszkészítés egyik hazai előfutárának a kiemelkedő magyar szlavista, Melich János tekinthető, aki Szláv jövevényszavaink (1903‒1905) című munkájában térképeken ábrázolta az átvett szavaink különböző változatait a szomszédos szláv nyelvekben. Horger Antal 1905-ben a keleti székelység, míg 1929-ben Csűry Bálint a Felső-Tisza és a Túr vidékének nyelvi sajátosságait ábrázolta.

    1941-ben az első magyar népnyelvkutató értekezlet Bárczi Gézát, az MTA levelező tagját kérte fel egy magyar nemzeti nyelvatlasz munkálatainak előkészítésére és megszervezésére. Bárczi állította össze azt a mintakérdőívet, amely a gyűjtést támogató 1500 kérdésből álló ív alapja lett. A munka azonban csak a második világháborút követően indulhatott meg próbagyűjtésekkel, melynek első eredményeit Bárczi 1947-ben Mutatvány a magyar nyelvatlasz próbagyűjtéseiből címmel közölte. A készülő nagyatlasz legegyszerűbb és legpraktikusabb módját a szemléltetés nélküli, adatbeíró módszert választotta. Az adatközlőket pedig szakemberek keresték fel a reprezentatív kutatópontokon, ahol 20‒40 perces magnetofon-felvételeket is készítettek. A kérdőívek és a felvételek elemzésével és az egyes szavak, szócsoportok térképre helyezésével láthatóvá váltak a lexikai, fonetikai, és néhány esetben morfológiai jelenségek is, amelyek alapján fel tudták rajzolni a nyelvjárási régiók határait. A kérdőíves, így formalizált adatgyűjtési módszerrel azonban nem lehetett feltérképezni az esetleges szintaktikai és jelentéstani sajátosságokat. Az 1949‒1964 között zajló anyaggyűjtés során az atlasz munkatársai 395 településen mintegy 12000 adatközlőt kérdeztek meg, és a terepmunka során körülbelül 750000 nyelvjárási adatot jegyeztek fel, a nyelvi anyagot pedig 1162 térképen rögzítették.

    Az atlasz összesen hat kötete 1968 és 1977 között jelent meg, ezt 1980-ban egy mutató is követette. Az atlasz elkészítését a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézetén belül működő Magyar Nyelvatlasz Munkaközösség végezte, amelynek tagjai Bárczin kívül Benkő Loránd, Deme László, Imre Samu, Kálmán Béla, Kázmér Miklós, Keresztes Kálmán, Lőrincze Lajos és Végh József volt. A köteteket Deme és Imre szerkesztette. A nyelvatlasz nemcsak a nyelvészet, hanem az irodalomtudomány, a néprajz, a történelem, a növénytan és az állattan kutatói számára is lényeges forrásokat biztosított. A kötetek magyarul és a franciául is közölték a címszójegyzékeket.

    A címszavak általában a népi tevékenységekhez és életmódhoz, így például a mezőgazdasághoz és a mezőgazdasági munkákhoz, a házhoz és a ház körüli munkákhoz, a népszokásokhoz és a vallásokhoz kötődtek, lefedve a falusi élet mindennapjainak szókészletét. Ezt követte a kutatópontok felsorolása és térképen való ábrázolása. Ezek zöme Magyarország területén volt; a nyelvészek csak kisebb gyűjtéseket tudtak végezni a környező országokban. Csehszlovákiában 26, a Szovjetunióban 4, Romániában 22, Jugoszláviában 12, míg Ausztriában 4 magyarlakta helységben vettek fel adatokat. Az egyes térképeket tematikus csoportokban közölték, amelyek a szóföldrajzi, hangtani vagy az alaktani sajátosságokra mutattak jellemző példákat. A jó ütemben és kiemelkedő minőségben megjelenő köteteket a hazai és a külföldi tudományos élet is elismeréssel fogadta. A nyelvatlasz legnagyobb eredményének az tekinthető, hogy szinte az utolsó pillanatban tudta rögzíteni a 20. század magyar nyelvjárásainak sajátosságait.

    Ajánlott irodalom

    • Bárczi Géza (főszerk.): A magyar nyelvjárások atlasza. 1–6. köt. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1968–1977. https://real-eod.mtak.hu/16772/
    • Kiss Jenő (szerk.): Magyar dialektológia. Budapest, Osiris Kiadó, 2001. (Osiris tankönyvek)
    • Papp László: A Magyar Nyelvjárások Atlasza. Magyar Nyelv 65. (1969) 2. sz. 129‒135.
    • Sebestyén Árpád: A magyar nyelvjárások atlasza. A MTA Nyelv- és Irodalomtudományok Osztályának Közleményei 31. (1979) 1‒2. 215.
  • Megjelenik a „Magyarország Nemzeti Atlasza” első kiadása az Akadémia és a Kartográfiai Vállalat közreműködésével

    Megjelenik a „Magyarország Nemzeti Atlasza” első kiadása az Akadémia és a Kartográfiai Vállalat közreműködésével

    Az MTA Földrajzi Bizottsága és a Kartográfiai Vállalat közreműködésében 1967-ben jelent meg a Magyarország Nemzeti Atlasza. A 112 oldalon, 280 térképet tartalmazó gyűjtemény főszerkesztője Radó Sándor (1899–1981) geográfus, a földrajztudományok doktora (1958) volt. A nyolc évig tartó munka eredményeképpen létrejött első összefoglaló nemzeti térképgyűjtemény alapvető jelentőségű volt a magyar kartográfia történetében. A szocialista tábor országai közül Magyarország nemzeti atlasza elsőként jelent meg. Az ipari adatokat közvetlenül a pártközpont bocsátotta a Kartográfiai Vállalat rendelkezésére. Az atlasz ipari fejezete tartalmában és kivitelében messze meghaladja a kor összes nemzeti atlaszáét.

    A Nemzeti Atlasz közvetlen előzményének tekinthető az 1941-ben, a magyarság és a szomszédos népek történetének, gazdaságának és társadalmának tanulmányozására létrehozott Teleki Pál Tudományos Intézet által kiadott, Rónai András szerkesztette Közép-Európa Atlasz. Az 1945-ös kiadású Atlasz 134 térképen mutatta be a Kárpát-medencét és annak tágabb környezetét. Az angol nyelvű kiadásban 171 térkép kapott helyet. A későbbi kiadáshoz képest ez az atlasz részletes adatokat tartalmazott az etnikai csoportokról, kisebbségekről, valamint a vallási és felekezeti viszonyokról. A II. világháború lezárása és a határok átrajzolása utat nyitott az új nemzeti atlaszok létrejöttének Európában. A Magyar Népköztársaságban az Állami Földmérési és Térképészeti Hivatal kezdeményezésére 1959-ben indult meg a munka.

    Az Atlasz főszerkesztésével Radó Sándort bízták meg. A jómódú fa- és bútorkereskedéssel foglalkozó újpesti családból származó Radó 1918-ban tagja lett a magyar kommunista pártnak, ezért a Tanácsköztársaság bukása után Bécsbe emigrált, és a szovjet távirati iroda vezetője lett. A következő évtizedekben hol Moszkvában, hol Berlinben élt. Berlinben, majd később Genfben földrajzi és térképészeti sajtóügynökséget vezetett. A II. világháború alatt genfi irodája hírszerző központtá alakult. Radó a fasiszta veszély ellen küzdelemben a szövetségesek mindkét oldalát, a szovjet és a francia hadvezetést is tájékoztatta. Hírszerző munkáját utóbb Dóra jelenti c. könyvében írta meg. 1945-ben Moszkvába utazott, ahol a „kettős hírközlés” miatt Sztálin lágerba zárta. 1953-ban, Sztálin halála után rehabilitálták, és 1955-ben hazatérhetett Magyarországra. 1958-ban az Országos Földügyi és Térképészeti Hivatal térképészeti főosztályának vezetőjévé nevezték ki. A geográfus a Nemzetközi Földrajzi Unió Nemzeti Atlaszok Bizottsága tagjaként szoros kapcsolatot tartott fenn más nemzetek atlaszait szerkesztő kollégákkal is, amely segítette a hazai kiadvány koncepciójának kidolgozását. A munkálatokat az Akadémia Földrajztudományi Bizottságának elnökeként irányította. A térképeket a Kartográfiai Vállalat munkatársai készítették, köztük Bereczky Ödön, Sziládi József, Földi Ervin és Sz. Ajtay Ágnes térképészek. A térkép elkészítésében a legjobb szakemberek működtek közre, köztük néhány régebbi, akkori vagy későbbi akadémikus: Borhidi Attila, Enyedi György, Mendöl Tibor, Pécsi Márton, Soó Rezső, Stefanovits Pál és Zólyomi Bálint. A forrásanyagot 17 intézmény bocsátotta a szerkesztőbizottság rendelkezésére, többek között például az MTA Agrárgazdasági, Földrajztudományi és Szőlészeti Kutatóintézete, a Központi Statisztikai Hivatal, az Országos Tervhivatal, a Külügyminisztérium, valamint az Országos Meteorológiai Intézet.

    Az 1960-as népszámlálás adatait alapul vevő Atlasz a természeti viszonyok, a népesség, a mezőgazdaság, az ipar, a közlekedés, a hírközlés, a kereskedelem, a kultúra és a szociális ellátás témákban közölt térképlapokat. Az adatok területi megoszlását szemléltető térképek nemzetgazdasági és tudományos szempontú felhasználása mellett kiemelkedő jelentőségű az oktatásban betöltött szerepük. A regionális hasonlóságok és különbözőségek feltárása alkalmas, vizuális források olyan alapvető tájékozódási pontként szolgálnak az országra vonatkozóan, amelyek nem csupán kiegészítő adatként, de elsődleges forrásként is használhatók a történettudományi, történeti földrajzi kutatásokban.

    Ajánlott irodalom

  • Dudich Endre zoológust visszaminősítése után másodszor is az Akadémia rendes tagjává választják

    Dudich Endre (1895–1971) zoológus, egyetemi tanár, a 20. századi zoológia kiemelkedő alakja volt, aki a magyar barlangi élettani kutatások és állattársulástan megalapítójaként, valamint több akadémiai kutatóintézet alapító tagjaként írta be magát a magyar tudománytörténetbe. Pályája azért is emlékezetre méltó, mivel a 20. század közepének politikai átrendeződései és ezek következtében az MTA-ból való kizárása, majd újrafelvétele miatt négy alkalommal (1936-ban, 1941-ben, 1951-ben és 1964-ben) tarthatott akadémiai székfoglaló beszédet. Utolsó alkalommal éppen 1965-ben A Duna állatvilága és problémái címmel.

    Dudich egyetemi tanulmányait – frontszolgálat miatti megszakítással – 1913 és 1920 között folytatta Eötvös kollégistaként a Budapesti Tudományegyetem természetrajz–földrajz szakán, de doktorátusát már 1922-ben szerezte Szegeden. 1919 és 1934 között a magyar Nemzeti Múzeum Állattárának munkatársa volt. Először bogarak kutatásával kezdett foglalkozni, majd általánosabban az ízeltlábúak alak- és rendszertanát és az 1930-as évektől az aggteleki és a Baradla-barlang barlangbiológiáját is vizsgálta. Kutatási érdeklődése szerteágazóságát mutatja, hogy a Rockefeller Alapítvány ösztöndíjasaként Nápoly mellett folytatott tengerbiológiai kutatásokat.

    Pályája gyorsan ívelt felfelé, 1932-ben az MTA levelező tagjává választotta, majd 1934-ben kinevezték a Pázmány Péter Tudományegyetemen az állattan professzorának, ahol az Állatrendszertani Tanszék megalapítása után nekilátott a modern állatrendszertan és állatföldrajz oktatásának. 1941-ben az MTA rendes tagjává választották. 1949-ben azonban, az MTA szervezeti átszervezése és tagsága politikai szempontok szerinti megrostálása során a hívő és széleskörű nyugati kapcsolatrendszerrel bíró Dudichot visszaminősítették az MTA tanácskozó tagjává. Ezt a tagsági formát pontosan azon levelező és rendes tagok számára hozták létre az új alapszabály elfogadásakor, akiknek személyes világnézete, vagy korábbi, az új rendszer szempontjából inkrimináló kutatási témái miatt a tudós társaság új vezetése kevésbé tartott igényt a munkájára.

    A tudományos közösség számos – magyar és külföldi – tagja nehezményezte Dudich eltávolítását, ebből és kiemelkedő munkájából adódóan már 1951-ben megkezdődhetett rehabilitációja, amikor a testület levelező tagjai közé választották. Habár már 1958-tól több alkalommal jelölte a biológiai osztály, rendes tagságát csak 1964-ben nyerhette vissza, amikor az elnökség is felvette a jelöltek listájára. Ennek ellenére az ötvenes években is aktívan kutatott, valamint két intézet megszervezése is az ő nevéhez is fűződött. Egyrészt a Duna állatvilágának kutatására létrehozott alsógödi Dunakutató Állomás ötlete is tőle származott, amelynek 1958 és 1970 között vezetője, majd egészen haláláig tanácsadója maradt. Emellett a Baradla-barlangban 1958-ban létrehozott barlangi laboratórium megszervezésében is részt vett és szakmai irányítását is ő látta el élete végéig.

    Pályafutása során nem csak kutatóként tevékenykedett: számos tudományos társaság, többek között a Műszaki és Természettudományi Egyesületek Szövetsége (MTESZ) Karszt- és Barlangkutató Bizottságának és a Magyar Biológiai Társaságnak, az MTA Zoológiai Bizottságának, majd élete végéig az MTA Hidrobiológiai Bizottságának elnöke volt. 1935-ben tagjává választotta az Österreichische Gesellschaft für Höhlenforschung, majd 1961-ben a bécsi Zoologisch-botanische Gesellschaft. Egyetemi munkája során a fiatalabb zoológus generáció kineveléséből is kivette a részét.

    Ajánlott irodalom:

  • Wigner Jenő fizikai Nobel-díjat kap az atommag és az elemi részecskék elméletének kifejlesztéséért

    Wigner Jenő fizikai Nobel-díjat kap az atommag és az elemi részecskék elméletének kifejlesztéséért

    Wigner Jenő (Eugene P. Wigner, 1902–1995) magyar–amerikai matematikus, fizikus az atommagok és az elemi részecskék elméletének továbbfejlesztéséért, különös tekintettel az alapvető szimmetriaelvek felfedezéséért és alkalmazásáért nyerte el a fizikai Nobel-díjat 1963-ban. Wignert a világ első nukleáris mérnökeként tartják számon.

    Terézvárosi zsidó családba született, majd a Fasori Evangélikus Gimnáziumban tanult, amely meghatározta a matematika és a fizika iránti érdeklődését. Könyvei előszavában, interjúkban és a Nobel-díj átadásakor is megemlékezett középiskolai tanárairól, Rátz Lászlóról és Mikola Sándorról, akik elindították a tudományos pályán. Utóbbi 1921-ben az MTA levelező tagja, 1942-ben pedig rendes tagja lett, és ezután is gimnáziumban tanította a fizikát. Wigner az érettségit követően, 1920-ban beiratkozott a budapesti Műegyetemre, azonban tanulmányait 1921-től már a berlin-charlottenburgi Technische Hochschulén folytatta, ahol a korszak legjelentősebb kutatóival, többek között Max Planckkal, Albert Einsteinnel és Szilárd Leóval is találkozott. A vegyészmérnöki doktori értekezését Polányi Mihály témavezetése mellett írta a Molekulák képződése és szétesése címmel 1925-ben. Ebben az időszakban főleg kémiával foglalkozott, mivel a fizikusi pálya akkoriban nem tűnt biztos kenyérkereső foglalkozásnak, ám a későbbi karrierje során nagy hasznát vette a vegyészi ismereteinek. Az egyetem befejezése után édesapja kívánságára hazajött, és rövid ideig az apja bőrgyárában dolgozott. A szakfolyóiratokat olvasva figyelte a kvantummechanika fejlődését, és nem tudott ellenállni annak az állásajánlatnak, amelyet a berlini műegyetem új elméleti fizikai tanszékén ajánlottak neki. Németországban találkozott régi ismerősével, Neumann Jánossal, aki megtanította neki a csoportelméletet. Wigner felismerte a csoportelmélet jelentőségét a természet szimmetriáinak leírásában, és több közös cikket írt Neumann-nal együtt a kvantumelmélet szimmetria-elveiről. 1930-ban mindketten meghívást kaptak Amerikába, a Princeton Egyetemre, amelynek Wigner kisebb megszakításokkal haláláig a tanára volt. Ebben az időszakban Wigner elkezdte kiterjeszteni kutatásait az atommagra is.

    A maghasadás felfedezését (1938) követően megnyílt az út egy korábban nem látott pusztító erejű fegyver létrehozásához, amely a náci Németország kutatásai fényében rendkívül fenyegetőnek bizonyult. Erre a veszélyre hívta fel Roosevelt amerikai elnök figyelmét többek között Wigner Jenő, Teller Ede és Szilárd Leó, akik később mindannyian részt vettek a Manhattan-terv valamely kutatási projektjében. Wigner már a korai negyvenes évektől az atomenergia békés felhasználására törekedett, és 1941-ben megtervezte az első kísérleti atomreaktort, amely vízhűtést alkalmazott. Munkásságát 1963-ban fizikai Nobel-díjjal ismerték el. Abban az évben Wigner Jenő mellett Maria Goeppert Mayer és Hans D. Jensen osztozott a díjon, utóbbiak a nukleáris héj szerkezetére irányuló kutatásaikkal nyerték el azt.

    Bár Wigner élete nagy részét külföldön töltötte, nyilatkozataiban mindig hálával gondolt vissza Magyarországra, elsősorban az itt kapott oktatási élményekre, amelyeket meghatározónak tartott tudományos pályafutása során. Félévszázados távollét után négyszer járt Magyarországon, először 1976-ban az Eötvös Loránd Fizikai Társulat vendégeként, 1977-ben, amikor a Társulat tiszteleti tagjává választotta, majd 1983-ban meglátogatta a Paksi Atomerőművet, 1987-ben pedig az ELTE avatta tiszteletbeli doktorrá és a Parlamentben átvehette Magyar Népköztársaság Zászlórendjét. Az Akadémia 1988-ban választotta tiszteleti taggá, azonban egészségi állapota miatt a székfoglalóját már nem tudta megtartani.

    Ajánlott irodalom

  • Szegeden megalakul az első területi akadémiai bizottság

    Szegeden megalakul az első területi akadémiai bizottság

    1961-ben a Szegedi Akadémiai Bizottság (SZAB) megalakulásával létrejött az első területi akadémiai bizottság, azaz az Akadémia regionális tudományos céljainak megvalósításához hozzájáruló, az egyes régiók tudományos és közéletében kulcsszerepet játszó testület.

    Az államszocialista rendszer kiépülésével a tudományszervezés alapelvei is jelentősen átalakultak. Az új politikai rendszer célja a tudomány demokratizálása volt, amely megvalósításához a tudományos tevékenység földrajzi kiterjesztése és decentralizálása elengedhetetlen volt. Ehhez a fővároson kívüli kutatóbázisokra volt szükség, amely összehangolta és egyúttal az akadémiához is kapcsolta a vidéki kutatók munkáját. A SZAB megalapításáról a Magyar Tudományos Akadémia Elnöksége a 136/1961. számú határozatával döntött. Az elnöki teendőkkel Budó Ágostont fizikust, az MTA rendes tagját bízták meg, a 26 fős alapító testületben pedig olyan ismert akadémikus tudósok kaptak helyet, mint Ábrahám Ambrus zoológus, Szőkefalvi-Nagy Béla matematikus és Kalmár László matematikus. A szervezet működését már megalakulása évében szakbizottságokra tagolták, öt ilyen testület jött létre, amely a legkülönbözőbb kutatási területeket is képes volt lefedni: Társadalomtudományi; Matematika-Fizika-Kémiai; Agrár és Földtudományi; Biológiai, Elméleti Orvostudományi és Gyógyszertudományi, valamint Gyakorlati (Klinikai) Orvostudományi szakbizottság.

    Egy-egy területi bizottság feladata az adott, több megyéből álló régió területén kialakított független, vagy termelőegységekhez kötött kutatási intézmények, akadémiai kutatóintézetek és vidéki egyetemek tudományos munkáját igyekezett koordinálni, tervezhetővé, átláthatóvá és ellenőrizhetővé tenni. A folyamat kezdeti lépéseként Szegeden (1961), majd Pécs (1969), Veszprém (1972) és Debrecen (1976) városaiban hoztak létre területi bizottságokat, amelyeket később Miskolc (1979) követett.

    A területi bizottságok jelentős önállósággal rendelkező tudományos testületekként működnek, saját székházuk révén pedig alkalmas helyszínt biztosítanak tudományos konferenciák, szakmai egyeztetések és közösségi események számára. Lokális beágyazottságuk jelentőségét jól mutatja, hogy a SZAB a rendszerváltást közvetlenül megelőző időszaktól a déli országhatáron átívelő tudományos kapcsolatok működtetésében is kezdeményező, majd vezető szerepet tudott vállalni. A szorosabb lokális tudományos együttműködés lehetősége Jugoszláviával 1988-ban nyílt meg, amikor a Szegedi Akadémiai Bizottság Újvidéken együttműködési megállapodást írt alá a Vajdasági és a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémiával. Noha a délszláv háború ezt hamarosan megszakította, a kezdeményezést mintegy tíz évvel később, az 1990-es évek végén újraélesztették, amikor a SZAB szoros kapcsolatokat alakított ki a Vajdaság, Marosvásárhely és Temesvár kutatóival, mely együttműködés egyik fontos fóruma lett az évente megrendezett Nemzetközi Interdiszciplináris Regionális Konferencia.

    1990-ig a területi akadémiai bizottságok elnökségi bizottságként működtek, így elnökét és tagjait az MTA Elnöksége jelölte ki, de az 1990-es tisztújítás után a tagok egy részét már választás útján delegálták a szakbizottságok. Az 1994-es akadémiai törvény köztestületté nyilvánította az MTA-t, ezzel lehetővé téve, hogy a SZAB és a többi területi bizottság közgyűlésének tagjai között a nem akadémikus, de tudományos minősítéssel rendelkező képviselők is helyet kapjanak.

    Ajánlott irodalom