Kategória: MTA200

  • Az Akadémia vezetői felemelik szavukat a második zsidótörvény rendelkezéseivel szemben

    A Magyarországon 1920-tól kiépülő, Horthy Miklós kormányzó vezette politikai rendszer alapvetően konzervatív, nemzeti és keresztény ideológiát képviselt. Ugyanakkor már a kezdetektől erősen meghatározó eleme volt az ellenforradalmi berendezkedésnek az antikommunizmus és az antiszemitizmus.

    Az antiszemita rendelkezések sorát az 1920. évi XXV. törvénycikk, azaz a numerus clausus nyitotta. Ez a törvény elsődlegesen az izraelita felekezetű egyetemi hallgatók létszámát korlátozta. Az 1930-as évektől, ahogy az Adolf Hitler irányította Németország egyre fontosabb külpolitikai szövetségesévé vált Magyarországnak, a Horthy-rendszer antiszemita vonala is egyre erősödött. Ez tükröződött az 1938. évi XV. törvénycikkben, az ún. első zsidótörvényben, amely vallási alapon korlátozta az üzleti és kereskedelmi alkalmazottak, valamint az újságírói, ügyvédi, mérnöki és orvosi kamarák izraelita vallású tagjainak arányát. 1938 decemberében a második zsidótörvény javaslata már faji alapon határozta meg például az ügyvédi, orvosi, mérnöki, sajtó-, színházi és filmművészeti kamarák zsidó tagjainak maximális létszámát. A faji megkülönböztetést az jelentette, hogy a törvény szerint zsidónak minősült az is, akinek legalább az egyik szülője vagy legalább két nagyszülője zsidó vallású volt.

    Ez a javaslat már érintette az Akadémia tagjait is, emiatt a tudós testület vezetői kezdeményezték a törvényjavaslat megváltoztatását. Voinovich Géza főtitkár 1939 januárjában megírta azt a levelet, amelyet az alelnök, Ravasz László is aláírt. Ebben a következőket olvashatjuk:

    „E törvény súlyos lelki sebet ejt Akadémiánk néhány köztiszteletben álló tagján, akik életüket komoly munkában a haza javára szentelték. […] Vannak közöttük tudósok, írók, művészek, akik nemzeti művelődésünk javára kétségbevonhatatlan sikerrel munkálkodtak egy életen át. Érdemükre nézve mérvadó lehetne: a M. T. Akadémia tagjai (igazgató tanácsi, tiszteleti, rendes vagy levelező tagjai), ha egyetemi tanárok (akár ma, akár nyugdíjasok), ha tagjai a Kisfaludy Társaságnak, ha a Corvin Lánc vagy Koszorú kitüntetettjei. […] A magyar állam, a kormány, az országgyűlés előkelő és hálás gesztust gyakorolna, ha a magyar művelődés ezen munkásait abban a kivételben részesítené, amiben a háborús arany vagy ezüst vitézségi érem kitüntettjei részesülnek.”

    A miniszterelnöknek és az igazságügyi miniszternek átadott levelekben a testület ily módon a törvény alóli mentességet kért például Fejér Lipót nemzetközi hírű matematikus tagja számára. Fejér nem csupán az Akadémia rendes tagja volt, hanem a Horthy rendszer szellemi elitklubjának is részese volt Corvin-koszorúsként, úgy, hogy az izraelita vallását nem hagyta el.

    Az Akadémia szélesebb plénuma előtt Voinovich az 1939. január 30-i összes ülésen számolt be a kezdeményezésről. Mindeközben az Országgyűlésben megkezdődött a zsidótörvény vitája, ahol a bizottsági tárgyalásokon többen is pártfogolták a tudósok mentesítését. A törvénycikk (1939. évi IV. tc.) májusi elfogadása utáni összes ülésen Voinovich tájékoztatta a tagságot az elért eredményekről. A javaslatok közül csupán az egyetemi tanárok mentesítése került be a jogszabályba. Ugyanakkor ez azt jelentette, hogy az Akadémia a törvény alapján zsidónak minősülő tagjai emiatt túlnyomórészt mentességet kaptak a jogszabály rendelkezései alól.

    Ajánlott irodalom

  • Szent-Györgyi Albert, a C-vitamin felfedezője orvosi-élettani Nobel-díjat kap

    Szent-Györgyi Albert, a C-vitamin felfedezője orvosi-élettani Nobel-díjat kap

    Szent-Györgyi Albert (1893–1986) magyar orvos és biokémikus szegedi kutatóként, egyetemi oktatóként kapta 1937-ben az orvosi-élettani terület egyik legfontosabb díját, a Nobel-díjat. Szent-Györgyi 1927-ben, a Cambridge-i Egyetem ösztöndíjasaként a mellékvesében addig ismeretlen anyagot talált, amelynek sikerült megállapítania az összetételét. Két évvel később Szegedre hazatérve olyan növényt keresett, amelyből kinyerhette az addig ismeretlen, először hexuronsavnak elnevezett anyagot. Szegeden a paradicsompaprikák vizsgálata kézenfekvő megoldásként kínálkozott, és egyetemi munkatársai támogató munkájának köszönhetően valóban sikerült bizonyítani, hogy a növény rendkívüli mértékben tartalmazta a hexuronsavat, azaz a C-vitamint, vagy – skorbutellenes hatására utalva – aszkorbinsavat.

    Szent-Györgyi Albert Budapesten született 1893-ban, édesapja földbirtokos volt. Apai ágon nemesi ősöktől származott, előnevük nagyrápolti. Anyai ágon tekintélyes orvoscsaládból származott, dédnagyapja Lenhossék Mihály, a pesti egyetem professzora, nagyapja Lenhossék József anatómus, az MTA rendes tagja volt. A Lónyay utcai református gimnáziumban végezte középfokú tanulmányait, ahol eleinte szerény eredményeket ért el, a kutatómunkához való affinitása csak később mutatkozott meg. A Budapesti Tudományegyetem orvosi karára iratkozott be, ahol már a kezdetektől foglalkozott különböző kutatásokkal. Az első világháborúban medikusként katonai szolgálatot teljesített. Szolgálatáért vitézségi érmet kapott, háborús diplomáját 1917-ben szerezte meg. 1918 és 1920 között a pozsonyi egyetemen oktatott tanársegédként, azonban a trianoni békeszerződés ellehetetlenítette a család helyzetét. Ezután Prágában, Hamburgban, Leidenben és Groningenben kutatott, sokszor meglehetősen nehéz körülmények között. 1927-ben meghívták a Cambridge-i Egyetemre, ahol 1927-ben védte meg disszertációját a hexuronsavról. Tanulmányutakat tett Amerikában, ahol dolgozott például a neves bostoni Mayo Klinikán, valamint Franciaországban.

    Klebelsberg Kunó kultuszminiszer meghívására, Magyary Zoltán egyetemi professzor ösztökélésére tért haza, hogy 1931-től 1945-iga Szegedi Tudományegyetem Orvosi Vegytani Intézetét vezesse, ahol a Rockefeller Alapítvány támogatásával biokémiai kutatócsoportot hozott létre. Szent-Györgyi valódi iskolateremtő egyéniség volt, tanítási stílusa pedig az újdonság erejével hatott az addig sokkal szigorúbb, „poroszos” módszerekhez szokott diákoknak. 1940/41-ben az egyetem rektori feladatait is ellátta. A második világháborúban részt vett az ellenállási mozgalomban, Kállay Miklós miniszterelnök kérésére tárgyalásokat folytatott a kiugrás lehetőségeiről. A német megszálláskor illegalitásba vonult, a Gestapo kerestette, de nem sikerült a nyomára lelniük. 1945-től 1947-ig a budapesti orvosi egyetem kémiaprofesszoraként dolgozott, ugyanakkor nemzetgyűlési képviselő is volt. Megalapította a Magyar Természettudományos Akadémiát, majd a két Akadémia összevonását követően akadémiai másodelnökké választották. 1947-től az Egyesült Államokban élt, a Massachusetts állambeli Woods Hole kutatóintézetében dolgozott, főként a sejtosztódást vizsgálta, amely a rákkutatás egyik legfontosabb alapját jelenti. 1962-től 1971-ig a Dartmouth College professzora volt. Magyarországgal mindvégig megtartotta kapcsolatait, két alkalommal is hazalátogatott.

    Legismertebb eredménye a C-vitamin Nobel-díjjal is jutalmazott felfedezése, azonban emellett a nevéhez fűződik például a szövetlégzés elmélete is. Ő az első magyar Nobel-díjas, aki Magyarországon végzett kutatásáért nyerte el a rangos elismerést. 1935-ben a Magyar Tudományos Akadémia levelező, 1938-ban rendes tagjai közé választotta, 1945-ben pedig tiszteleti tag lett. 1937-ben Corvin-koszorúval, 1948-ban Kossuth-díjjal ismerték el a munkásságát.

    1986 októberében hunyt el Woods Hole-ban.

    Ajánlott irodalom

  • Selényi Pál akadémikus nemzetközi szabadalma egy új elektrosztatikus képátviteli eljárásról, amely a fénymásolás alapja

    Selényi Pál akadémikus nemzetközi szabadalma egy új elektrosztatikus képátviteli eljárásról, amely a fénymásolás alapja

    Selényi Pál (1884–1954), a magyar kísérleti fizika kiemelkedő alakja, a fénytan és a képátvitel úttörő tudósa matematika–fizika szakos tanárként, Eötvös Loránd tanítványaként kezdte pályáját a villamosmérnök és feltaláló Klupathy Jenő akadémikus által szervezett és igazgatott Gyakorlati Fizikai Intézetben. Kiváló érzéke volt a kísérletezéshez, és már egy évvel doktori fokozata megszerzése után, 1911-ben fénytani kísérletével hívta fel magára a nemzetközi fizikusközösség figyelmét. Kimutatta, hogy a fényt kibocsátó atomok Albert Einstein feltételezésével szemben nem kis térszögben, tűszerű hullámokban terjesztik a fényt, hanem nagylátószögben gömbhullámok formájában. Jóllehet ő ezen korai fénytani eredményére volt a legbüszkébb, nevét az utókor a fénymásolás alapjainak kidolgozásával köti össze.

    A módos, ám később elszegényedő zsidó kereskedőcsaládba Schlesinger vezetéknévvel született Pál kiváló tanár és gyakorlati fizikus volt. A műszaki fizika területén belül optikával, vákuumtechnikával, fotocellák és fényelemek gyártásával, fotometriával és nem utolsósorban elektro-, avagy xerográfiával foglalkozott. Kísérletező kedve tudományfelfogásában is megragadható. Egykori munkatársa, Valkó Iván Péter visszaemlékezése szerint azt vallotta, hogy nincs olyan tudományos téma, amit az érdeklődő laikusnak ne lehetne érthetően elmagyarázni. A Tanácsköztársaság tudományos igazgatási szervezetében vállalt szerepe miatt egyetemi állásától a Horthy-rendszerben megfosztották. Ebben az időszakban, 1921-től az Egyesült Izzólámpa és Villamossági Rt. kutatólaboratóriumában dolgozott. Az 1939. évi IV. törvénycikkre (második zsidótörvény) hivatkozva 1940-ben elbocsátották.

    Egy 1924-es, A varázsló mint fizikus címmel tartott előadását is szélesebb közönség előtt mondta el. Ennek során a súrlódás hatására fellépő elektrosztatikus megosztást mutatta be: a kísérletben egy ebonit nevű keménygumi lemezre karcolt negatív töltésű írás kirajzolódott, amint pozitív töltésű ólom tartamú míniumpor érte a felületét. Ez vezette el a fénymásolás (xerográfia) alapelvének kidolgozásához. Az Egyesült Izzó laboratóriumában az 1920-as években aktívan dolgozott az elektrosztatikus képalkotás módszerén. Ebben az időben terjedt el a katódsugaras oszcilloszkóppal, azaz gyors elektromos jelalakok rögzítésére és vizuális megjelenítésére alkalmas eszközzel való kísérletezés a fizikusok körében. Selényi annyiban módosította ennek a korai képalkotónak a használatát, hogy a jelalakot az elektronsugárral nem a csőben lévő lemezen, hanem az oszcilloszkóp üvegernyőjén hívta elő. Az 1935-ben Magyarországon szabadalmaztatott elektrosztatikus képmásoló készüléke már kiszabadította ebből a vákuumcsőből a töltéseket. Egy átlátszó, diafilmmel beborított adóhengerből és egy szigetelőlappal bevont vevőhengerből álló szerkezetet tervezett, amelyet kézi hajtással lehetett mozgásba hozni. Az adóhenger mozgó felületét egy álló fénypont letapogatta, a másik henger pedig feszültség hatására a keletkező elektrosztatikus töltés képét alkotta meg, amelyet Selényi korpafűporral (likopodium) tett láthatóvá. A kép parafinnal átitatott papíron melegítés után tartósan megmaradt, azaz Selényi valódi fénymásolatot készített. A sikeres eljárásról német nyelven publikált is.

    Mivel az 1930-as években a mérnököket elsősorban a mozgóképalkotás érdekelte, így Selényi is – elektrográfiai találmányát felhasználva – televíziógyártásra próbálta rávenni az Egyesült Izzó vezetését. Ennek kudarca nem szegte kedvét, és eljárása népszerűsítésébe kezdett. Eközben a szintén xerográfiával foglalkozó amerikai fizikus, Chester F. Carlson – merítve a Selényi eljárásáról szóló angol és német nyelvű publikációkból – letapogatás nélküli fotovezető szelénlemezzel működő képmásolást dolgozott ki. Carlson az első xerox-másolatot 1938-ban készítette, és 1942-ben szabadalmaztatta fénymásoló eljárását, így a világ az ő nevéhez köti annak feltalálását, jóllehet az amerikai tudós publikációiban is elismerte a magyar fizikus elsőbbségét. Selényi 1944-ben tér vissza második munkaszolgálatáról, 1945 után Székely Miklós villamossági üzemében dolgozott, majd a Műegyetemen egyetemi tanárként oktatott.

    Az Akadémia 1948-ban választotta levelező tagjává, 1952-ben pedig Kossuth-díjat kapott. Az Akadémiai Kiadó 1969-ben tisztelgett emléke előtt munkáinak különkiadásával.

    Ajánlott irodalom

  • Megjelenik Jávorka Sándor és Csapody Vera „A magyar flóra képekben” című munkája

    Megjelenik Jávorka Sándor és Csapody Vera „A magyar flóra képekben” című munkája

    Jávorka Sándor (1883–1961) és Csapody Vera (1890–1985) több évtizedes munkakapcsolata kiválóan bizonyítja a botanikai tudás vizualitással való szoros kapcsolatát. Az elmélyült természettudományos tudást és a művészi tehetséget ötvöző közös munkájuk legkiemelkedőbb eredménye az 1934-ben megjelent, a Kárpát-medence növényvilágának első teljeskörű, illusztrált és a laikus olvasók számára is befogadható kézikönyve.

    Jávorka Sándor a 20. század első felének nemzetközileg elismert botanikusa, a Magyar Nemzeti Múzeum később Természettudományi Múzeumhoz került Növénytárának munkatársa, majd 1919-től 1940-ig vezetője volt. Pályája során rendkívül nagy, 22.000 lapnyi herbáriumot, azaz szárított növénygyűjteményt állított össze. 120 fajt fedezett fel, 40 növény viseli tudományos latin nevét, a Jávorkát. Kutatási területe a Kárpát-medence, az Alpok és a Balkán növényeinek florisztikai, rendszertani és növényföldrajzi vizsgálata volt.

    Csapody Vera matematika–fizika szakos tanár és gimnáziumi igazgató volt, azonban már az 1910-es években elkezdett növényillusztrálással foglalkozni. Mindezt 1922-től már Jávorka irányítása alatt végezte. A korszak vezető illusztrátoraként a Növénytár munkatársa is volt 1950 és 1966 között, amely összesen 11.000 akvarellrajzát őrzi a mai napig. Tusrajzai és akvarelljei külföldön, például az Egyesült Államokban is kiállításra kerültek. Nevéhez fűződik az első magyar csíranövényhatározó összeállítása.

    Jávorka Csapody személyében magasan képzett, a növényeket jól ismerő alkotótársra lelt. Két évtizedes, terepen végzett gyűjtőmunkája révén véghez vitte a magyar botanikusok 18. századtól dédelgetett álmát, azaz a Magyar Királyság teljes virágos és edényes virágtalan (spórával szaporodó) növényvilágának leírását. Ebbe a hatalmas munkába először a modern, Carl von Linnétől származó rendszertani növénytan első hazai képviselője, a 18–19. század fordulóján működő Kitaibel Pál kezdett bele. Jávorka az ő latin nyelvű Magyarország ritka növényeinek leírása és képei (1799–1812) című határozóját mintegy folytatva, a botanika korabeli állása szerint bővítette ki 1924 és 1925 között megjelenő Magyar Flóra (Flora Hungarica) című művével. Az 1400 oldalas, kétkötetes műben a Kárpát-medence több mint 400 növényfaját mutatta be, amelyekhez Csapody készített 13, a növényfajok külső alaktani jellemzőit bemutató rajzot.

    A páros legnépszerűbb munkája az 1934-ben megjelenő A magyar flóra képekben az 1924–25-ös munka szövegeit veszi át, egészíti ki és társít a leírásokhoz 4017 fekete-fehér és 40 színes botanikai illusztrációt, azaz sematikus, de élethű növényábrázolást. A képes határozó még az 1970-es években is új kiadást kapott, sőt a mai napig alapvető forrás a botanikusok számára, amely jól mutatja a mű korszakalkotó jellegét. Gombocz Endre, a korszak jelentős tudománytörténésze, Sopron flórájának kutatója Csapody rajzait nemzetközi szinten is egyedülálló élethűséggel és botanikai pontossággal kivitelezett alkotásként jellemezte.

    Jávorkát 1936-ban az Akadémia levelező, 1943-ban rendes tagjává választotta. 1952-ben Kossuth-díjat is kapott munkája elismeréseként. Szerkesztette a Botanikai Közleményeket és alapító tagja volt a Magyarország Kultúrflórája sorozatnak. Nagy elődje, Kitaibel Pál herbáriumának kritikai kiadásán és életrajzán is dolgozott. Jávorka és Csapody számos kézikönyvet adott ki közösen, többek között erdei-mezei virágokról, gyógynövényekről és kerti dísznövényekről. Ezeket az illusztrált kézikönyveket lapozva generációk ismerhették meg a magyar táj jellegzetes növényeit.

    Ajánlott irodalom

  • Akadémiai határozat születik Bartók Béla és Kodály Zoltán munkája nyomán a magyar népi dallamok teljes gyűjteményének kiadásáról

    Akadémiai határozat születik Bartók Béla és Kodály Zoltán munkája nyomán a magyar népi dallamok teljes gyűjteményének kiadásáról

    A magyar népzenekincs gyűjtésére már a 18. században is voltak kezdeményezések, hiszen az akkori kéziratos diák-melodiáriumokban (daloskönyvekben) is találhatók népi darabok. A 19. század közepétől jelentek népdalgyűjtemények, bár ezekben – címük ellenére – általában viszonylag nagy arányban szerepelnek műdalok is. A 20. század első évtizedétől, Bartók Béla (1881–1945) és Kodály Zoltán (1882–1967) fellépésétől számíthatjuk a magyar népzenekutatás mint tudomány kezdeteit. Kodály galántai és nagyszombati diákéveinek, Bartók gyermekkori tapasztalatainak, a család székely cselédlánya által énekelt daloknak köszönhetően kezdett el szisztematikusan érdeklődni az autentikus népdal iránt.

    Kodály a Nyitra megyei Zobor-vidéken a magyar–szlovák nyelvhatárt követve, Bartók pedig különböző dunántúli és alföldi gyűjtések után 1910-ben Csík megyében jegyzett fel népdalokat. Kodály is követte őt Csíkba, majd Bukovinába: ezeknek az utaknak köszönhető a magyar népzenében annyira fontos pentatónia felfedezése, amelyről Kodály Ötfokú hangsor a magyar népzenében című 1917-ben tanulmányában értekezett.

    A zenefolklór-kutatás célját Bartók két pontban foglalta össze: „1. parasztdallamoknak minél gazdagabb, tudományos zenei rendszerbe foglalt gyűjteményét létesíteni, elsősorban egymással szomszédos és egymással sűrűn érintkezésben levő parasztosztályok zenei anyagából; 2. az így kapott anyagban gondos összehasonlítás alapján megállapítani az egyes zenei stílusokat, és azoknak eredetére, amennyire lehetséges, reávilágítani”. A gazdagodó gyűjtés eredményeként tehát a lejegyzés, rendszerezés, tipológia és az összehasonlító vizsgálatok is lehetségessé váltak. Az 1920-as évek közepén mindketten publikálták gyűjtéseiket saját zenei rendszerükben, Kodály kadenciák (a zenei periódusok specifikus befejezése, zárlat), Bartók ezenkívül szótagszám- és strófarendszer szerint.

    Bartók és Kodály már 1913-ban írásbeli javaslatot terjesztettek a Kisfaludy Társaság elé Az új egyetemes népdalgyűjtemény tervezete címmel, melyben mintegy 3400 népi dallam (3300 szöveges és 100 hangszeres darab) szigorúan pontos, kritikai kiadását tűzték ki célul. A javaslatot húsz évvel később elevenítette fel a Magyar Tudományos Akadémia, 1933-ban ugyanis határozatban kötelezte el magát a magyar népi dallamok minél teljesebb gyűjteményének kiadására, részben az 1928-ban az MTA-ra szállt Vigyázó-vagyonnak köszönhetően. 1934-ben Bartókot a Zeneakadémiáról áthelyezték az Akadémiára, ott folytatta a rendszerezést; 1936-ban levelező taggá választották. 1940-ben, Bartók Amerikába való távozását követően, Kodály vette át a feldolgozómunka irányítását, és két év múlva őt is megválasztották az Akadémia levelező tagjának. A második világháború egy időre megakasztotta a munkát. A koalíciós időszakban Kodály a magyar zenei élet összes fontos tisztségét megkapta: a Zeneművészeti Főiskola Igazgató Tanácsa, a Magyar Művészeti Tanácsa és a Zeneművészek Szabad Szervezete elnöksége mellett vállalta el az akadémia elnöki tisztét, így új lendülettel folytatódott a gyűjteményezés.

    A magyar népdalkincs sajtó alá rendezésének gigászi munkája a Magyar Népzene Tára (MNT) címen valósult meg. Az I–V. kötetet 1951–1966 között, Kodály Zoltán irányításával jelentették meg, ezzel együtt megkezdődött Bartók 14.000 és Kodály új gyűjtésű 8000 dalának feldolgozása, a különböző intézményekben (akadémiai intézetek, Rádió, Televízió, Népművészeti Intézet, zeneiskolák stb.), magángyűjteményekben tárolt és nyomtatásban megjelent dalok összegyűjtése. A munka ebben az időben az Akadémia székházában azokban a szobákban folyt, ahol Bartók elkezdte a gyűjtemény feldolgozását. 1953-ban ebből a csoportból alakult meg az MTA Népzenekutató Csoportja. A teljes MNT 12 kötetes, rendszerezett gyűjtemény formájában valósult meg, amely összesen 10.356 dallamot tartalmaz.

    Ajánlott irodalom

  • Megkezdődik a Magyar Rádió 6-os stúdiójának akusztikai tervezése (Békésy György és Dohnányi Ernő munkája)

    Megkezdődik a Magyar Rádió 6-os stúdiójának akusztikai tervezése (Békésy György és Dohnányi Ernő munkája)

    „Rádiózásunk ugyanolyan jelképe, mint a lakihegyi szivarantenna. Míg azonban az antenna inkább magához a műsorszóráshoz kötődik, addig a hatos a magyar zenekultúra egyik felbecsülhetetlen eszmei értékű szentélye” – írta a Magyar Rádió 6-os stúdiójáról Ujházy László, a Rádió volt műszaki igazgatóhelyettese. Bár nem a 6-os volt a Rádió első zenei stúdiója, mert korábban az univerzális felhasználású stúdiókban is rögzítettek zenét, de számos alapvető, a klasszikus zene rögzítésével kapcsolatos technikai problémára kínált megoldást, így valóban úttörő jelentőségű volt. Lehetővé tette például az ún. karmester-fülke kiküszöbölését, amely a köznyelvben Hatosként elhíresült stúdió megépüléséig a még nem létező zenei rendezői, hangmérnöki funkciók ellátásában segítette a karmestert azzal, hogy egy akusztikailag szigetelt teret biztosított neki. Így a karmester nem közvetlenül, hanem hangszóróról hallgatta vezénylés közben az adásba (vagy felvételre) szánt műsort, tehát a dinamikaszinteket már a hallgató fülével állította be.

    A Hatos építésztervezője Münnich Aladár (1890–1975), akusztikai tervezője pedig Békésy György (1899–1972) akadémikus, később Nobel-díjjal elismert (1961) biofizikus volt. 1925-ben létrejött az elektromos hangfelvétel, és a korábbi, a megfelelő hangerősségre koncentráló hangrögzítési szemlélet helyett lassan kialakult az esztétikus hangzás ideálja. Így Békésy számos új dilemmával találta szemben magát: a koncerttermeknél jóval kisebb méretű stúdiókban a leghasznosabb alaphang-tartományban egyes frekvenciák hajlamosak aránytalanul kiemelkedni, így az ún. utózengés hangszínezetének beállítása elengedhetetlen, komplex feladatnak bizonyult. „Rendkívül hosszú és körülményes kísérletsorozatot kellett elvégeznünk ahhoz, hogy olyan anyagcsoportosítást találjunk, amely a magas frekvenciákat a kívánt kisebb mértékben nyeli el, mint a mély frekvenciás hangokat. […] A legapróbb részletekre is kiterjedő munkát minden esetben akkor fejeztük be, ha akusztikai méréseink eredménye és a zenei szakértők érzékelése teljesen azonos volt” – számolt be Békésy a küzdelmes folyamatról. Az akusztikai burkolatok kiválasztásában kulcsszerep jutott Dohnányi Ernő (1877–1960) zeneszerzőnek, a Rádió zeneigazgatójának és zenekara alapítójának, aki a kiválasztott zeneszeretőkkel együtt végigülte, majd értékelte az összes kísérletet. 1935 május 6-án adták át a 19×16,2×7,2 m-es, 2160 m3 térfogatú, természetes fénnyel megvilágított stúdiót. Akusztikája olyan időtállónak bizonyult, hogy amikor az 1960-as években felújították, csupán egy akusztikai szempontból nagyrészt áteresztő burkolattal fedték le a még akkor is kifogástalanul működő Békésy-félét.

    Békésy akusztikai tervezői tevékenysége csak másodlagos volt biofizikai kutatásai mellett. 1933-ban a Pesti Tudományegyetem magántanárává, 1940-ben ugyanitt a Gyakorlati Fizikai Intézet professzorává nevezték ki. 1939-től a Magyar Tudományos Akadémia levelező, 1946-tól rendes tagja volt. Budapest ostroma idején laboratóriuma elpusztult, így 1946-ban Svédországban, 1947-ben pedig az amerikai Harvard Egyetemen folytatta kutatásait, és többé nem tért haza. 1961-ben elnyerte az orvostudományi Nobel-díjat a belső fül, a csiga ingerlésének fizikai mechanizmusával kapcsolatos felfedezéseiért. Élete utolsó évtizedét a Hawaii Egyetem kutatójaként Honoluluban töltötte.

    Az egykor a budapesti palotanegyedben, a Bródy Sándor utcában található 6-os stúdiót 2024-ben lebontották, hogy helyén a Pázmány Péter Katolikus Egyetem új campusa épüljön fel.

    Ajánlott irodalom

  • Megjelenik báró Nopcsa Ferenc, a „Magyarosaurus” leírója közleménysorozatának zárókötete Erdély dinoszauruszleleteiről

    Megjelenik báró Nopcsa Ferenc, a „Magyarosaurus” leírója közleménysorozatának zárókötete Erdély dinoszauruszleleteiről

    Báró Nopcsa Ferenc (1877–1933) a 20. század egyik legkiválóbb magyar paleontológusa volt: az egyedi pályát befutó tudós Albánia földrajzának és kultúrájának kutatója, az albán trón aspiránsa is volt. Neve egybefonódik a magyar dinoszaurusz, a Magyarosaurus dacus felfedezésével.

    Nopcsa a dél-erdélyi Hátszegvidék ősi nemesi családjának utolsó férfitagjaként a még Mária Terézia által a 18. században a magyar nemesifjak képzésére alapított bécsi Collegium Theresianumban tanult. Itt a híres paleontológus, a bioszféra fogalmát bevezető és a mai déli félteke kontinenseinek ősét magába foglaló szuperkontinenst Gondvánának elnevező Eduard Seuss, valamint tanársegédje, a paleobiológia egyik alapítója, Othenio Abel tanították és formálták érdeklődését.

    Őslénytani munkássága 1899 és 1929 közé tehető. Pályájára kerülését és hírnevét felfedezéseinek és Ilona nevű húgának köszönheti. A testvére által 1895-ben, a család szentpéterfalvai birtokán talált fosszíliák anatómiai és rendszertani leírásával debütált ugyanis a tudományos közösség előtt 1899-ben az Osztrák Tudományos Akadémia Matematikai és Természettudományi Osztályának ülésén. Az 1900-ban hat grafit rajzolattal illusztrált Dinosaurierreste aus Siebenbürgen című írásban az általa még Limnosaurus transsylvanicusnak nevezett, a sauropodák méretéhez képest kistestűnek mondható, hatméteres növényevőt mutatta be. Mivel egy őskrokodil nemzetség már hasonló nevet viselt, így később a ma ismert nevet adta a hosszú nyakú, hosszú farkú, oszlopos lábú erdélyi dinoszaurusznak. A fajról szóló közleménysorozatában, amely 1929-ben zárult, megállapította, hogy a hátszegi krétakori őshüllők földrajzilag elszigetelt fejlődése állhat méretbeli zsugorodásuk hátterében.

    Miután 1904-ben befejezte bécsi tanulmányait, végigjárta Európa paleontológiai gyűjteményeit, és rendkívüli leletismeretre tett szert. Eközben megismerkedett a brüsszeli múzeum őslénytani kurátorával, Louis Dollóval, akit Abel mellett a paleobiológia megteremtőjének tartanak. Munkásságára a leíró és az elméleti őslénytan ötvözése volt jellemző; külföldön szerzett tapasztalatait kamatoztatva vizsgálta szülőföldje, a Hátszegvidék krétakori állat- és növényvilágát. Elsősorban a már említett Magyarosaurushoz hasonló nagytestű növényevők álltak érdeklődésének középpontjában.

    Az ősélettan (paleofiziológia) és az őskórtan (paleopatológia) hazai képviselőjének tekinthető Nopcsa elsőként publikált írásaiban a dinoszauruszok méretének evolúciós magyarázatáról: egy hormontermelő mirigy túlműködésével hozta összefüggésbe, amely kóros jelenséget az állatok továbbörökítettek. Ezenkívül a dinoszauruszok szexuális kétalakiságáról (dimorfizmusáról) és a madarak szárnyának kifejlődéséről is közzétett írásokat. Összesen 101 tanulmányt és könyvet írt az őslénytan területén, a legjelentősebb az ősgyíkok madárrá fejlődéséről szóló evolúcióelméleti 1907-es munkája.

    A kutatásait saját jövedelmeiből finanszírozó Nopcsát nemzetközileg elismert szaktudása és széles látóköre miatt 1925-ben kinevezték a magyar királyi Földtani Intézet igazgatójának, állásáról azonban 1928-ban lemondott, mert a vezetéssel járó feszültségeket nem bírta. Az Akadémiának 1917-ben lett levelező, 1928-ban pedig rendes tagja, de erről 1930-ban indoklás nélkül lemondott. A gazdasági válság alatt vagyona megcsappant, betegség gyötörte. 1933-ban öngyilkos lett.

    Ajánlott irodalom

  • Gróf Vigyázó Sándor (†1921) és Ferenc (†1928) hagyatéka rendezi az Akadémia anyagi helyzetét

    Gróf Vigyázó Sándor (†1921) és Ferenc (†1928) hagyatéka rendezi az Akadémia anyagi helyzetét

    Az első világháború vége nemcsak Magyarország történelmének legnagyobb lakosság- és területveszteségét, hanem egyre mélyülő gazdasági válságot is hozott magával. 1919 júliusa és 1924 decembere között az árszint 1183-szorosára, a forgalomban levő bankjegymennyiség 668-szorosára nőtt. A hiperinfláció nemcsak a gazdasági szereplők és a lakosság számára jelentett egyre nehezebben elviselhető terhet, de a Magyar Tudományos Akadémia költségvetését is megroppantotta az adományok és alapítványok elértéktelenedése. A Klebelsberg Kunó által vezetett Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium az 1923–1924-es költségvetési évtől átvállalta a bérköltségeket, továbbá rendszeres évi államsegélyt biztosított az intézménynek, amelynek ezért szorosan vett tudományos programján túl a kulturális revízió programját is szolgálnia kellett. A könyvkiadásra, folyóiratok fenntartására, tudományos pályadíjakra és tudományos megbízásokra költhető évi 12 millió korona azonban ahhoz csekélynek bizonyult, hogy önmagában jelentősen előrelendítse a tudományos munkát.

    A bojári Vigyázó-család már 1895-től az MTA jelentős támogatója volt: Vigyázó Sándor (1825–1921) korán elhunyt idősebb fia, ifjabb bojári Vigyázó Sándor (1975–1894) emlékére 20 ezer aranykoronás alapítványt tett, melynek kamataiból pályadíjjal jutalmazhatták az arra érdemes magyar művelődéstörténeti és jogtudományi dolgozatokat. A jutalmat 10 alkalommal adták ki, többek között Manninger Vilmos orvosnak a Semmelweis-életrajzáért és Gombocz Endre botanikusnak és tudománytörténésznek, az MTA levelező tagjának egy botanikatörténeti munkáért.

    1895-ben Vigyázó Sándor grófi címet kapott gazdasági téren kifejtett munkásságáért. A grófi rangot az ekkor életben levő gyermekei (Ferenc és Jozefa) is megkapták. Mivel az Akadémia az első világháború alatt vagyonának jelentős részén – így a Vigyázó-féle alapítvány tőkéjén – is hadikölcsönt jegyzett, az összeget a háborút követő infláció felemésztette. Az idős gróf 1919-ben úgy rendelkezett, hogy amennyiben második fia, Ferenc nem nősül meg, az egész Vigyázó-vagyont az Akadémiára hagyja. Apja 1921-es halálakor ezt a rendelkezést Ferenc is megerősítette, majd 1923-ban, amikor az édesanyja, Podmaniczky Zsuzsanna hunyt el, újabb végrendelettel az egész vagyonát a Magyar Tudományos Akadémiára hagyta. Ferenc 1928-as elhunytával a kihalt főnemesi ág vagyona valóban a tudós társaságra szállt annak legnagyobb szüksége idején. Az MTA-ra hagyott örökség (sok kikötéssel terhelten) 25 ezer kataszteri hold földből, két pesti bérházból (Nádor u. 20., Károly krt. 1.), vidéki kastélyokból (Abony, Nagyberki, Rákoskeresztúr, Vácrátót), egymillió pengő készpénzből, másfél millió pengő értékpapírból, értékes bútorokból, műkincsekből és egy 17 ezer darabos könyvtárból állt. A Pesti Hírlap némileg szenzációhajhász korabeli beszámolója szerint 100 millió pengőt tett ki, de a legvisszafogottabb becslések szerint is elérte a 25 millió pengőt.

    A Vigyázó-vagyonhoz való hozzáférés, majd kezelése is nagy gonddal járt az Akadémia számára: már az utolsó grófot, Ferencet is perbe fogták jussukért az örökösök, köztük Ferenc testvérének, Jozefának a leánya, Bolza Marietta, és a pereskedést az ő halála után az MTA-val is folytatták. Bár a Vigyázó-könyvtár már 1929-ben az Akadémiai Könyvtárba került, a bíróság csak 1930. június 2-án mondta ki az MTA öröklését, ám még utána is éveken keresztül folyt a vagyoni ügyek rendezése. A rokonok, ügyvédek, szakértők és hitelezők kielégítése fejében hat év alatt 10 millió pengőt fizetett ki az MTA az örökölt tőkéből.

    Bár a birtokok jövedelmének jelentős részét felemésztette azok gondozása, de így is számos fontos tudományos kezdeményezés megvalósulását tette lehetővé a Vigyázó-vagyon. Az 1930-ben lezárult pereskedések után csupán az első öt évben 671 ezer pengőt, a neki járó államsegély másfélszeresét költötte a hagyaték jövedelméből az MTA tudományos célokra. Ebből az összegből fedezték például bizonyos akadémiai folyóiratok kiadását, a Gombocz Zoltán és Melich János által régóta megkezdett, de megfelelő finanszírozás hiányában félbemaradt Magyar Etymológiai Szótár sajtó alá rendezését, a tudományos társaságoknak (például a Kisfaludy-, Petőfi-, Néprajzi, Közgazdasági, Történelmi, Filozófiai és más társaságok) juttatott segélyeket és természettudományi kutatásokat is. 1935-ben pedig megnyílt a Rákoskeresztúri Vigyázó–Podmaniczky Múzeum.

    Ajánlott irodalom

  • A tihanyi Biológiai Kutatóintézet megalapítása Verzár Frigyes fiziológus és Hankó Béla zoológus vezetésével

    A tihanyi Biológiai Kutatóintézet megalapítása Verzár Frigyes fiziológus és Hankó Béla zoológus vezetésével

    1927. szeptember 5-én megnyílt a tihanyi Biológiai Kutatóintézet, amely 1951-től az MTA kutatóhálózatának részeként működött. Az intézmény az elmúlt kilencven évben alapvetően meghatározta a biológiai alapkutatásokat és a Balaton élővilágának kutatását.

    A kutatóintézet létrehozásában két, a korszakban a magyar tudományos életet befolyásoló tényező játszott szerepet. Egyrészt, a Lóczy Lajos vezetésével és az MTA támogatásával 1891-től a Balatont és környezetét számos tudományterület (geológia, geográfia, biológia, néprajz, régészet) szempontjából feltárni igyekvő kutatás rávilágított az ott található élővilág jelentőségére, amely megismerésére nem voltak elégségesek az eseti kutatások. Másrészt Klebelsberg Kunó Vallás- és Közoktatásügyi Miniszter közbenjárása, aki az 1920-as évek elején felismerte, hogy mindamellett, hogy a korszerű biológiai kutatások, különösen az élettan és a limnológia egyre gyorsabban fejlődő és nagyobb jelentőséget nyerő tudományágak, azt is helyesen feltételezte, hogy a modern kutatások egyre inkább egyetemektől független kutatóintézetekben fognak megvalósulni. A kutatóintézet a megnyitását követő években két osztályból állt, amelyek vezetését a társigazgatók töltötték be. Az 1936-ig itt dolgozó Verzár Frigyes (1888–1963) orvos az Általános Biológiai osztályt, míg Hankó Béla (1886–1959) zoológus-ichtyológus (halkutató) a Balatoni Osztályt irányította. Ez a struktúra már rámutatott az intézmény kettős kutatási fókuszára is, amely egyrészt az általánosabb biológiai kutatások és a specifikusan a tó élővilágát megismerő vizsgálódások együttes művelése volt. Az intézményt 1936-tól ifj. Entz Géza, az MTA rendes tagja vezette. A 20. század közepéig elsősorban ingerületátvitellel foglalkozó, algológiai, a tavi élővilág taxonómiájával és életközösségeivel kapcsolatos kutatások álltak az itt dolgozó kutatók vizsgálatainak középpontjában.

    1951-ben az akadémiai kutatóhálózat létrehozásával a tihanyi Biológiai Kutatóintézet is az akadémiai irányítása alá került és az MTA Biológiai Kutatóintézeteként (MTA BKI) folytatta a működését. Az 1960-as évek elejétől, mivel egyre jelentősebbé vált a biokémiai és genetikai kutatási irány a biológiában, az MTA BKI egy Kísérletes Állattani osztállyal bővült, amely ezeknek az új kutatási irányoknak is teret engedett.

    Az intézmény specializálódását az 1965-ös és 1975-ös balatoni halpusztulás, valamint a fokozódó algásodás tette szükségessé. A kutatóintézet 1976-tól az Országos Környezet- és Természetvédelmi Tanács által megindított komplex természetvédelmi programjának megvalósításában, az azt megalapozó kutatások elvégzésében vett főként részt, ami az általánosabb biológiai alapkutatások csökkenéséhez vezetett. Az MTA főtitkárának 8/1982-es utasítását követően az intézményt Balatoni Limnológiai Kutatóintézetté (BLKI) nevezték át, amely szimbolikusan is megerősítette a korábbiaknál is jelentősebb regionális fókuszú feladatkört és az ehhez kapcsolóló alkalmazott kutatások szerepét. A BLKI az elmúlt évtizedekben széles körben vizsgálta a tó vízminőségének természetes és emberi eredetű folyamatait – beleértve a fitoplankton nitrogén- és foszforforgalmát, a zooplankton- és gerinctelen populációk változásait –, valamint aktívan foglalkozott az invazív fajok térhódításával és a halállomány dinamikájának ökológiai és környezeti feltárásával. Emellett az intézet kezdetektől fogadott külföldi vendégkutatókat, amely biztosította a nemzetközi tudományos élettel való szoros kapcsolatot. Az MTA BKI így többek között számos olyan projektben is részt vett, amelyek térinformatikai és több évszázados rekonstruáláson alapuló kutatásokkal elemezték a Balaton vízgyűjtőjének tájhasználati változásait, elősegítve a fenntartható vízgazdálkodási és természetvédelmi döntéshozatalt.

    Ajánlott irodalom

  • Megjelenik Schaffer Károly orvos, akadémikus összefoglaló műve az idegkórszövettanról

    Megjelenik Schaffer Károly orvos, akadémikus összefoglaló műve az idegkórszövettanról

    1926-ban publikálta Schaffer Károly (1864–1939) ideg-elmegyógyász Uber das morphologische Wesen und die Histopathologie der hereditär-systematischen Nervenkrankheiten című munkáját. A kötet Schaffer a korszak tudományos kontextusába és korszellemébe illeszkedő, elsősorban az ideg- és elmebetegségek örökletességét megállapító idegkórszövettani vizsgálatainak eredményeit foglalta össze.

    Schaffer a Budapesti Tudományegyetem orvosi karán végezte egyetemi tanulmányait 1882 és 1888 között. Az idegrendszer ép és kóros szövettanával kapcsolatos érdeklődését már itt felkeltették Laufenauer Károly előadásai, akinek tanítványa lett. Egyetemi évei alatt a veszettséggel kapcsolatos idegrendszeri elváltozások foglalkoztatták, vizsgálatait később az idegrendszert támadó más vírusokra (például a szifiliszre) is kiterjesztette. Veszettséggel kapcsolatos vizsgálataira hamar felfigyelt Hőgyes Endre orvos akadémikus, aki a fertőzéssel kapcsolatos immunitással foglalkozott és amellett, hogy bemutatta Schaffer kutatásait az Akadémián, közös munkát kezdeményezett vele.

    1893-ban Schaffer az idegkór- és gyógytan magántanára lett a budapesti orvoskaron, majd 1895-től az Erzsébet Szegénykórház rendelőorvosaként tevékenykedett. A váltás lehetővé tette számára, hogy a klinikainál változatosabb mintán alkalmazza a korszak legmodernebb metszetkészítési eljárásait. Ennek köszönhetően még a neurontan széleskörű elterjedése előtt a rájött arra, hogy az idegsejt és nyúlványa egységet alkot. A nagyagyi kéregben található rövid axonú sejtek észlelése, a nyúltvelő és az izomtónusszabályzás kapcsolatának leírása is a nevéhez fűződik, valamint az idegrendszer zsíranyagcsere zavarából adódó Tay–Sachs szindróma okait is vizsgálta. Emellett, a korszak eugenikai szemléletébe illeszkedve, számos pszichiáterhez hasonlóan kutatta mind az idegrendszeri betegségekkel, gyengeelméjűséggel mind pedig lángésszel bíró egyének, történelmi szereplők agyának morfológiai sajátosságait, különös figyelmet fordítva annak mérete helyett barázdáltságára, valamint ezen sajátosságok örökletességének feltételeire. A kórházban saját költségén létrehozott laboratóriumában olyan, a későbbiekben szintén az Akadémia tagjává választott orvosok tanultak, mint Miskolczy Dezső, Környey István és Sántha Kálmán. 1912-ben ebből a kis laboratóriumból hozták létre Lieberman Leó állatorvos és Pertik Ottó patológus, az Akadémia levelező tagjának javaslatára az Agyszövettani Intézetet, amely Schaffer irányítása alatt megkapta az International Brain Commission-től az Interakadémiai Agykutató Intézet címet.

    Schaffert korábbi kutatási elismeréseként 1912-ben az MTA levelező, 1926-ban rendes tagjává választották az idegkórtan és az öröklődés összefüggéseit vizsgáló kutatásai elismeréseként. Ezzel közel egy időben, 1925-ben a budapesti orvosi kar elme- és idegkórtani tanszékének a vezetője lett. Akadémiai működése során előadásokat tartott többek között az agyi barázdaképződésről, a Tay–Sachs betegség kórszövettanáról, az átöröklődő elmebajokról és az agydaganatokról. 1938-ban a tudós társaság tiszteleti tagjainak sorába emelte.

    Ajánlott irodalom