Kategória: MTA200

  • Az Akadémia kiadásában megjelenik Habsburg József Károly főherceg „Cigány nyelvtan” című munkája

    Az Akadémia kiadásában megjelenik Habsburg József Károly főherceg „Cigány nyelvtan” című munkája

    Habsburg József Károly főherceg (1833‒1905) az uralkodóház tagjaként sokoldalú közéleti és tudományos tevékenységet folytatott, annak ellenére, hogy a dinasztia hagyományaihoz híven elsődlegesen katonai neveltetésben részesült. 1868-ban a Magyar Királyi Honvédség főparancsnokává nevezte ki az uralkodó, Ferenc József. A katonáskodás mellett azonban számos társadalmi kezdeményezés fővédnöke volt, például az Országos Iparegyesületé vagy a Magyar Gazdasági Egyesületé, és több kulturális törekvés, például a Jókai jubileum vagy a Margit-sziget kiépítésének is a kezdeményezője volt. Részt vett a hazai tűzoltóság megszervezésében, illetve a kisjenői és az alcsúti birtokain mintagazdaságokat hozott létre. A tudományos kutatómunka sem állt tőle távol: elsősorban a növénytan és a nyelvészet érdekelte.

    Az életrajzi anekdoták szerint az 1850-es években Lombardiában, a Wasa-gyalogezrednél töltött szolgálata során találkozott olyan felvidéki vármegyékből származó katonáskodó cigányokkal, akik csak a saját nyelvüket beszélték, és ezért nem tudták teljesíteni a parancsokat. A főherceg ekkor döntötte el, hogy megtanulja a nyelvüket, melyhez segítséget jelentett számára Richard Liebich német nyelvű cigány nyelvtana. A romani nyelvet elsajátító főherceg rendkívül népszerű lett a cigányok körében, és ezt fokozta, hogy komoly erőfeszítéseket tett a kulturális elfogadottságuk növelése és a szociális helyzetük javítása érdekében: birtokain telepítéseket végzett, méghozzá a korabeli állami, erőszakos eszközrendszer használata nélkül. A tartós letelepedés a vándorló életmódot folytató romák számára azonban nem volt elfogadható. Ez egyrészt ellenkezett a kulturális hagyományaikkal, másrészt a helyi lakosság úgy érezte, hogy az újonnan érkezők kiváltságokban részesülnek. Mindez a főherceg törekvéseinek kudarcához vezetett.

    A cigányság kulturális elfogadottságáért tett lépései azonban sokkal tartósabb eredményeket hoztak, hiszen hozzájárultak kultúrájuk értékeinek felismeréséhez és a magyarországi romológia megteremtéséhez. A főherceg kapcsolatokat létesített a nemzetközi romológia jeles képviselőivel, például a Gypsy Lore Society alapítójával, Charles Godfrey Lelanddal és David MacRitchie-vel, ugyanakkor támogatta a Herrmann Antal néprajzkutató szerkesztette Ethnologische Mittheilungen aus Ungarn című folyóiratot, amelyben ő maga koordinálta a cigányokkal kapcsolatos ismereteket közvetítő rovatot. Az 1890-ben alapított Ethnographiában rendszeresen közölte néprajzi és nyelvészeti cikkeit. Az Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képben című reprezentatív kötetsorozat romákról szóló fejezetét is ő jegyzi. Az 1896-os millenniumi kiállítás keretében az ő ösztönzésére, azzal a céllal, hogy a magyarországi nemzetiségek között a romák életkörülményei is megjelenítésre kerüljenek, cigány sátrakat és egy vályogházat is felállítottak. Utóbbiakat maga a főherceg rendezte be. A romákat ismertető tudományos munkái az Akadémia figyelmét is felkeltették: 1881-ben előbb az igazgatótanács tagjává, majd 1888-ban tiszteleti taggá választották.

    József főherceg legjelentősebb alkotása az 1888-ban megjelent Czigány nyelvtan: Románo Csibákero Sziklaribe volt. A munka nem csupán a főherceg nyelvészeti érdeklődésének kiemelkedő darabja, de egyben kulturális missziójának terméke is, melynek segítségével hozzá kívánt járulni a romani nyelv megmentéséhez és megismertetéséhez. A Czigány nyelvtanban nagy hangsúlyt fektetett a hazai és a külföldi szakirodalom feldolgozására, ezt egészítette ki saját, terepen szerzett tapasztalataival. A kötetben József főherceg a romani nyelv különböző dialektusainak és grammatikájának (morfológiai, lexikai és mondattani) vizsgálatára vállalkozott. A nyelvtani részt egy, a romológiai kutatásokat végzőket segítő bibliográfia egészít ki, amelyet Ponori Thewrewk Emil akadémikus klasszika-filológus állított össze.

    Ajánlott irodalom

  • Kelet-afrikai expedíció indul gróf Teleki Sámuel vezetésével

    Kelet-afrikai expedíció indul gróf Teleki Sámuel vezetésével

    A Habsburg Monarchia a törökkel való hosszú harcai és Európa többi nagyhatalmának tevékenysége miatt sem tudott gyarmatokat szerezni. Ugyan a 18. században államilag támogatott (az Ostende Társaság délkelet-indiai működése) és egyéni kezdeményezések (Benyovszky Móric terve Madagaszkár megszerzésére) is voltak Ázsiában és Afrikában a területszerzésre, azonban ezek mind kudarcot vallottak. A 19. század második felében, a gyarmatosítás utolsó hullámában sem jutott a Magyarországot is magába foglaló közép-európai monarchiának szerep. Ennek ellenére a tudományos expedíciók támogatásával és konzulátusok kiépítésével a bécsi udvar igyekezett befolyást szerezni Európán kívül is, például Dél-Szudánban és Borneón.

    Rudolf trónörökös és a nagymúltú erdélyi Teleki család sarja, a Göttingenben és Berlinben ásványtant, földrajzot és geológiát is hallgató Sámuel (1845–1916) egy közös vadászat alkalmával határozta el, hogy expedíciót terveznek Kelet-Afrikába. Az Egyenlítőhöz közeli afrikai régió ugyanis ismeretlen volt még az 1880-as években is, annak ellenére, hogy a britek protektorátusa alatt állt Kenya, a németek pedig 1884 és 1918 között bírták Német Kelet-Afrika néven a mai Ruanda, Burundi, illetve a Tanganyika és Zanzibár egyesülésével létrejött Tanzánia területét. Az 1887-ben indult szárazföldi vadásztúra azonban 1888-ban úttörő tudományos expedícióként zárult, köszönhetően Teleki gróf és osztrák sorhajóhadnagy útitársa, Ludwig von Höhnel természettudományokban és térképészetben való jártasságának. Az út tudományos jelentőségét mutatja az is, hogy 1894-ben Telekit a geológia és a néprajz területén elért eredményeiért az Akadémia tiszteleti tagjává választotta.

    A Teleki magánvagyonából finanszírozott expedíció fő célja a Kilimandzsáró, Afrika legmagasabb hegyének megmászása volt. A tulajdonképpen 1886-ban Zanzibár szigetéről indult, ám a számottevő felfedezéseket rejtő és ezért kiemelten jelentős 1887-es szárazföldi út első felében a hegy hóhatárát 5310 méteres magasságban első európaiként elérő Teleki útja a kontinens második legmagasabb rétegvulkánja, a Kenya-hegy felé vezetett. Itt szintén elsőként érte el a hóhatárt 4680 méteren. Az expedíció mottója a „Baringó-tóhoz és valamivel tovább” volt. Ezzel a mondattal foglalta össze Teleki még Zanzibáron szuahéli nyelven egyik teherhordójának az expedíció irányát. A Baringó-tótól északra haladva a sivatagon át 1888-ban első európaiként érte el az osztrák–magyar páros Afrika ötödik és a világ legnagyobb állandó sivatagi tavát, a Turkana-tavat, amelyet Rudolf-tónak neveztek el a trónörökös Afrika iránti érdeklődése előtt tisztelegve. Ezután pedig a sós vizű Csev-Bahirra, a Rudolf feleségéről, Stefániáról elnevezett tóra találtak rá. Kenya forgalmas kikötővárosából, Mombasából hazafelé tartva az Ádeni öblöt és a Vörös-tengert összekötő Báb el-Mandeb szorosnál, a Szomáliföldön található Zeila (Sylac) városában és tőle délre fekvő etióp kereskedővárosban, Hararban is megálltak.

    Teleki és Höhnel több mint háromezer kilométert tett meg Afrika javarészt felderítetlen vidékén. Nem csak a két rétegvulkán megmászására tett kísérletük (a csúcsot Teleki egyik esetben sem érte el) miatt lett híres expedíciójuk. Tanzánia és Kenya népeinek (vameruk, maszájok, kikujuk) szokásait, tárgyi kultúrájukat is megfigyelték, továbbá száz új növény- és állatfajt azonosítottak. A 78 növényfaj közül a Kilimandzsáró és a Kenya-hegy alhavasi zónájában élő fajok (Senecio telekii, Lobelia telekii) ma is Teleki Sámuel nevét viselik. Höhnel továbbá Telekiről nevezte el a Turkana-tónál felfedezett, akkor még aktív vulkánt. A felfedezőút tehát geológiai, földrajzi, növény- és állattani eredményekkel zárult. A gyűjtésből származó tizenkét ládányi tárgy mellett Teleki fényképekkel is gazdagon dokumentálta utazását, így az expedíció a tudományos fényképezésben is élen járt. Az erdélyi gróf felfedezéseiről keveset publikált, afrikai eredményeiről bővebb leírást Höhnel adott. Teleki Sámuel neve nem csak növénynevekben maradt fent, ugyanis ma a Kenya-hegy 4200 méteres magasságában Teleki menedékház várja a gleccser vájta Teleki-völgyben a hegymászókat.

    Ajánlott irodalom

  • A tudós főpap, Ipolyi Arnold jelentős végrendeleti alapítványa az Akadémia javára

    A tudós főpap, Ipolyi Arnold jelentős végrendeleti alapítványa az Akadémia javára

    1886 decemberében elhunyt Ipolyi Arnold (1823–1886) katolikus püspök, aki nemcsak az egyházi élet, hanem a magyar tudományosság és művelődés történetének is meghatározó alakja volt. Érdemei elismeréseként az Akadémia rendkívüli ülést tartott tiszteletére, küldöttséget menesztett temetésére, és határozott arcképének elhelyezéséről a képtárában. Halála után röviddel ismertté végrendeletének tartalma, amelyben jelentős összeget hagyott a Magyar Tudományos Akadémia javára, amelyhez azonban az állam nehezítette a hozzáférést. Több évig tartó pereskedés után végül az uralkodó, Ferenc József 1891-ben külön jóváhagyással erősítette meg, hogy az örökség átadása az Akadémia részére jogszerűen megtörténhessen. Ipolyi végakarata egyértelműen jelezte elkötelezettségét a tudomány és a nemzeti művelődés támogatása iránt.

    Ipolyi Arnold a gimnázium alsóbb osztályait magántanulóként, a felsőbb osztályokat pedig Korponán és Selmecbányán végezte. Itt szerzett német és szlovák nyelvismerete fontos alapot jelentettek későbbi filológiai és néprajzi munkássága számára. 13 évesen döntött az egyházi pálya mellett; tanulmányait Pozsonyban, Nagyszombatban, majd a bécsi Pázmáneumban és a bécsi egyetemen folytatta. Itt a teológia mellett a történettudomány, a paleográfia, az archeológia és az ókeresztény művészet került érdeklődésének középpontjába.

    Ipolyit 1847-ben szentelték pappá, és a következő években egyházi feladatai mellett intenzív tudományos gyűjtőmunkát is végzett. Ezekben az években kezdett bele egyik fő műve, a Magyar mythologia (1854) anyagának rendszerezésébe, amelynek megírására a Kisfaludy Társaság 1846-os pályázati felhívása ösztönözte. Ezzel a művével Ipolyi 1858-ban elnyerte az Akadémia Marczibányi-jutalmát.

    Ipolyi sokrétű tudományos munkásságát intézményi elismerések is követték. 1858-ban a Magyar Tudományos Akadémia levelező, majd 1861-ben rendes tagja lett. 1874-től igazgatósági tagként, 1881-től haláláig az MTA II. osztályának elnökeként tevékenykedett, és egyúttal a történelmi bizottságot is vezette. Akadémiai székfoglalói is az egyházi és régészeti emlékek feltárását szolgálták: A deákmonostori XIII. századi román basilika és Magyar ereklyék című előadásai új utakat nyitottak a tárgyi források történeti értelmezésében. A Magyar Történelmi Társulat egyik alapítója, 1878 és1886 között pedig elnöke volt.

    Szoros kapcsolata az Akadémiával nem csupán formális pozícióira korlátozódott. Aktív részvételével és irányításával új szempontok kerültek be a történetírásba: hangsúlyozta a tárgyi források (építészeti emlékek, régészeti leletek, népművészeti tárgyak) szerepét a történeti kutatásban. 1886-ban az Akadémia megbízásából készült el utolsó nagyobb munkája, A magyar szent korona és koronázási jelvények története és műleírása, amely nemcsak leíró, de elemző módon is vizsgálta a tárgyi emlékek történeti szerepét.

    Ipolyi munkásságát nehéz egyetlen diszciplínához kötni: a művelődéstörténet, a néprajztudomány, a vallástörténet, a filológia, a művészettörténet, a régészet, sőt az irodalomtörténet is joggal vallhatja magáénak. Az 1860-as évektől aktív szerepet vállalt a műemlékvédelem intézményes kiépítésében is. Az állami műemlékvédelmi gyakorlat alapjait ő teremtette meg, például a topografikus műemlék-nyilvántartások elindításával és vidéki múzeumok alapításának szorgalmazásával.

    Ipolyi nemcsak tudományos írásokat, hanem értékes műtárgyakat is hátrahagyott. Magángyűjteménye – amely középkori festményeket, ötvösműveket, néprajzi tárgyakat és szőnyegeket tartalmazott – végrendeletének értelmében az esztergomi Keresztény Múzeumba, valamint az Országos Képtárba és a Nemzeti Múzeumba került.

    Ajánlott irodalom

  • Bláthy Ottó Titusz, Déri Miksa és Zipernowsky Károly szabadalmaztatják a zárt vasmagú transzformátort

    Bláthy Ottó Titusz, Déri Miksa és Zipernowsky Károly szabadalmaztatják a zárt vasmagú transzformátort

    Hosszú út vezetett a pusztán világításra használt kisfeszültségű egyenáramtól a jól szállítható, bármilyen ipari tevékenységhez megfelelő, multifunkcionális erősáram széleskörű használatának elterjedéséig. Ehhez pedig elengedhetetlen volt a Ganz gyár három fiatal mérnökének innovációja, a villamosteljesítmény átalakítását biztosító szerkezet, amely forradalmasította az elektrotechnikát.

    „A transzformátor olyan készülék, mely a nagyfeszültségű, kiserősségű elektromos áramot kisfeszültségűvé és nagy áramerősségűvé alakítja át. Jelentősége abban áll, hogy ezt az átalakított áramot kis átmérőjű, tehát olcsó vezetéken szállítja az elektromos telepről a villanyfogyasztóhoz. A budapesti Váci úti elektromos telepen például 3000 voltos áramot gyártanak, a villamoslámpák azonban többnyire 105 voltos áramot fogyasztanak. A transzformátor tehát a 3000 voltos váltakozó áramot kis energia-veszteséggel olyan áramra alakítja el, mely a villanylámpáknak legjobban megfelel” – magyarázta a Magyar Hírlap 1935-ben a laikus közönségnek egy könnyen értelmezhető, helyi példán keresztül, hogy az akkor ötvenéves találmány miként tette lehetővé a fogyasztóhelyek egymástól való függetlenítését.

    A trafó szabadalma a Ganz-Villamossági Művek 1878-ban létesített Elektrotechnikai Osztályáról származik. Az osztályvezető, Zipernowsky Károly (1853–1942) a frissen a gyár szolgálatába lépett Déri Miksával (1854–1938) már 1882-ben öngerjesztésű váltakozó áramú generátort szabadalmaztatott a Nemzeti Színház ezer izzólámpából álló világításának táplálására. A teátrum így a világon az elsők között használt elektromos áramot a világításhoz. Bláthy Ottó Titusz (1860–1839) 1883-ban lépett be az Elektrotechnikai Osztályra, és már az 1884-es torinói világkiállításon ő képviselhette a gyárat. Olaszországban figyelt fel az indukció jelenségét felhasználó, a tekercsek között a mágnesességet hatékonyan közvetítő vasgyűrűkre épülő kezdetleges transzformátorokra. Ezt kollégáival továbbfejlesztve létrehozták az első energiaátvitelre stabilan alkalmas, zárt vasmagú transzformátort. A találmány premierje az 1885. május 2-án megnyílt Magyar Országos Kiállításon volt: az expo teljes világítása az új elosztási rendszerrel készült, így egyúttal a fejlesztés reklámjaként szolgált. A világszinten ZBD (Zipernowszky–Bláthy–Déri) néven elterjedt szerkezet óriási bevételt hozott a Ganznak: a Bécs világításának koncesszióját és a Rómát ellátó tivoli vízierőműnek a várossal való összeköttetését biztosító távvezeték kiépítését is ennek az áttörésnek köszönhette a cég.

    Mindhárom mérnök hosszú és tevékeny életet élt. Zipernowszkyt 1893-ban kinevezték a Műegyetemen újonnan megalakított Elektrotechnika Tanszék tanszékvezető egyetemi tanárának, és elnyerte a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagságát. Bláthy Kandó Kálmán 1931-es halála után átdolgozta a Kandó-mozdonyok fázisváltójának konstrukcióját, de mérnöki munkája mellett időt szentelt hobbijainak: a Magyar Sakkszövetség elnöki és a Magyar Autóklub alelnöki tisztségét is betöltötte, német nyelven pedig sakkfeladványokat publikált. Déri is számos további szabadalom tulajdonosa volt, többek között a róla elnevezett motorénak. A Ganz gyár pedig a magyar ipar történetének egyik legsikeresebb cégeként vonult be a kollektív emlékezetbe.

    Ajánlott irodalom

  • Trefort Ágoston akadémikus, közoktatásügyi miniszter törvénye a középiskolai oktatásról

    Trefort Ágoston akadémikus, közoktatásügyi miniszter törvénye a középiskolai oktatásról

    Trefort Ágoston (1817–1888) bölcseleti és jogi tanulmányai után hosszabb európai utazást tett, majd hivatalnoki pályára lépett és a Magyar Udvari Kamaránál lett fogalmazógyakornok. Tagja lett a Nemzeti Casinónak, ismeretséget kötött Szalay László publicistával és Eötvös József íróval, és hamarosan az alkotó értelmiségi pálya irányába fordult. Első publikációit európai utazásai ihlették, a szépirodalom és képzőművészet mellett érdeklődött a történelem és közgazdaságtan iránt. 1841-ben lett a Magyar Tudós Társaság történettudományi osztályának levelező tagja, székfoglaló előadását A nemzeti gazdaságnak rendszerei címmel tartotta meg. Részt vett a Társaság munkájában, nemcsak az üléseken volt jelen, hanem pályaművek bírálatát is végezte. Eközben a politikai közéletben is aktívan jelen volt, a centralisták között találta meg a helyét. 1848-ban a földművelés-, ipar- és kereskedelemügyi minisztérium államtitkára lett, majd Klauzál Gábor miniszter lemondása után vezetője is. A szabadságharc bukása után egy évet emigrációban töltött, majd Békés vármegyei birtokain telepedett le.

    1867-ben lett az Akadémia tiszteleti tagja, székfoglaló beszédének címe: Az 1848-diki törvények közgazdasági momentumai. 1874-ben az igazgatótanács tagjává választották, majd az 1885. május 28-án tartott közgyűlésen az Akadémia elnökévé.

    Trefort Ágoston figyelmét elvonta a tudományos pályától, hogy 1872. szeptember 4-én vallás- és közoktatásügyi miniszterré nevezték ki, 1876. augusztus 21. és 1878. december 5. között pedig a földművelés-, ipar- és kereskedelemügyi miniszteri tárcát is betöltötte. „Barátom, e két ajtó mögött fekszik Magyarország jövője. Iskolák és vasutak! – íme jövőnk programja, íme haladásunk két mozdonya.” – mondta Szász Károly akadémikusnak. Fő érdeme miniszterként a hazai közoktatás és művelődés fejlesztése, különösen a közép- és felsőoktatás terén. Minisztersége alatt több száz iskola épült, nőtt az iskolába járók száma, csökkent az analfabetizmus, európai színvonalú lett a felsőoktatás, az ő nevéhez fűződik az első felsőbb leányiskola létrehozása. A pesti egyetem után 1872-ben Kolozsváron megnyílt az ország második tudományegyeteme, 1881-től pedig egy harmadik megnyitásán dolgozott. Az ő jóvoltából jött létre 1872-ben az Iparművészeti Múzeum, 1875-ben az Országos Magyar Királyi Zeneakadémia és 1885-ben az Iparművészeti Társulat.

    Miniszterségének fontos alkotása volt a középiskolákról szóló 1883. évi 30. törvénycikk, amely meghatározta a középfokú oktatás szervezetét, és bevezette az érettségi vizsgát a reáliskolákban is. A törvény kiterjesztette az állami felügyeletet: 12 középiskolai tankerületet állítottak fel, amelyek élén állami alkalmazottak álltak, ezzel pedig csökkent a felekezeti és egyéb fenntartású gimnáziumok önállósága. Továbbá rendelkezett a tanárképzésről, részletesen szabályozta a tanári kar összetételét, valamint a tanári alkalmazás és a tanárokat érintő fegyelmezési eljárás rendjét is. A törvény jelentőségét mutatja, hogy negyven évig hatályban volt, és ez idő alatt jelentős mértékben nőtt a középiskolák száma, valamint a képesítéssel rendelkező tanárok aránya is.         

    Ajánlott irodalom

  • Louis Pasteur mikrobiológust az Akadémia külső tagjává választják. Hatására Hőgyes Endre 1890-ben megalapítja a budapesti Pasteur Intézetet

    Louis Pasteur mikrobiológust az Akadémia külső tagjává választják. Hatására Hőgyes Endre 1890-ben megalapítja a budapesti Pasteur Intézetet

    Louis Pasteur (1822–1895) francia mikrobiológust és kémikust 1881. május 6-án választotta külső tagjává a Magyar Tudományos Akadémia. A modern mikrobiológia és immunológia úttörőjeként számon tartott tudós nem csupán absztrakt tudományos felfedezései révén vált nemzetközileg elismertté, hanem azzal is, hogy kutatásaival közvetlenül hozzájárult az orvosi gyakorlat átalakulásához.

    Pasteur már a 19. század közepén elismert kutatóként dolgozott Franciaországban, amikor kémiai és mikrobiológiai vizsgálatai révén felfedezte a mikroorganizmusok szerepét az erjedésben és a fertőzések kialakulásában. A veszettség elleni vakcina kidolgozása mellett számos fontos elmélet és azok gyakorlati megvalósítása fűződik nevéhez, többek között például a róla elnevezett pasztörizálási eljárás vagy az anaerob (oxigén nélkül szaporodni képes) mikrobák kimutatása. Több évtizedes munkássága során elért eredményei elismeréseként választotta 1881-ben az Akadémia külső tagjává – ez a gesztus egyúttal a magyar tudományos közösség új eredmények iránti nyitottságát és nemzetközi tájékozottságát is jelezte.

    A Pasteur-féle immunológiai kutatások különösen nagy hatással voltak Hőgyes Endrére (1847–1906), a kísérleti orvostudomány egyik legfontosabb hazai képviselőjére. Hőgyes a pesti egyetemen szerzett orvosi diplomát, majd előbb Kolozsváron, később pedig a Budapesti Tudományegyetemen oktatott és kutatott. Szintén 1881-ben Hőgyest levelező taggá választották (1889-től rendes tag). A Pasteur által kifejlesztett veszettség elleni vakcina hatékonyságát látva 1887-ben a magyar kormány Hőgyest bízta meg a módszer tanulmányozásával. A francia példát követve ő kezdeményezte, hogy Budapesten is létrejöjjön egy olyan intézet, amely a veszettség megelőzésére szolgáló oltásokat biztosítja a lakosság számára.

    A budapesti Pasteur Intézetet 1890. április 15-én avatták fel Hőgyes vezetésével. Az intézet egyaránt foglalkozott az oltások beadásával, a veszettség tanulmányozásával, valamint a fertőző betegségek elleni védekezés tudományos megalapozásával. Az Akadémia nemcsak szimbolikus, hanem anyagi támogatással is hozzájárult a működéshez. A budapesti intézet az első olyan komplex intézmény volt a Monarchia területén, amely ilyen jellegű specializált közegészségügyi feladatokat látott el, különös figyelemmel a kutyaharapásos esetek követésére, az érintettek megfigyelésére és a vakcinálás lebonyolítására. Az intézet napi működéséhez hozzátartozott az oltóanyag előállítása, tárolása és beadása. A Hőgyes-féle, az eredetihez képest továbbfejlesztett és először Budapesten használt ún. „hígításos” eljárást az 1900-es évek elejétől a legtöbb külföldi intézet átvette.

    1891 és 1896 között évente átlagosan 1500–2000 személy kapott veszettség elleni kezelést. Az intézet működése során fokozatosan bővítette tevékenységi körét: idővel a diftéria, a himlő és más fertőző betegségek ellen is végeztek kutatásokat, illetve megelőző programokban is részt vettek.

    A Pasteur Intézet nem csupán klinikai és laboratóriumi munkát végzett, hanem oktatási szerepet is betöltött: orvostanhallgatók és fiatal orvosok tanultak itt az új immunológiai módszerekről, fertőzéselméletekről és a védőoltási gyakorlatról. Ezzel az intézet hozzájárult a modern bakteriológiai szemlélet hazai terjesztéséhez. Hőgyes több magyar és külföldi szaklapban is publikálta eredményeit, ezzel biztosítva, hogy az intézet munkája nemzetközileg is ismertté váljon. Az intézet folyamatos működését biztosította, hogy a városi hatóságok, az egészségügyi kormányzat és a Magyar Tudományos Akadémia is rendszeresen támogatta – részben pénzügyi eszközökkel, részben szakmai fórumokon keresztül.

    Ajánlott irodalom

  • Jendrassik Jenőt, az orvosi fizika első hazai művelőjét az Akadémia rendes tagjává választják

    Jendrassik Jenőt, az orvosi fizika első hazai művelőjét az Akadémia rendes tagjává választják

    1880-ban a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagjai közé választotta Jendrassik Jenő (1824–1891) orvost, izomfiziológiai kutatásai révén az orvosi fizika (biofizika) első hazai képviselőjét. Jendrassik 1863 óta volt az Akadémia levelező tagja; rendes taggá választását elsősorban az izomélettan terén elért eredményei, valamint a Budapesti Tudományegyetem Élettani Intézetének létrehozásában és vezetésében játszott szerepe indokolták. 1881-ben A magától sorakoztató eső-myographium és alkalmazásának vázlata címmel tartott székfoglaló előadásában egy új típusú miográfot, azaz sorozatméréseket végző, izommozgásokat rögzítő műszert mutatott be. Az eszköz képes volt automatikusan sorozatba rendezni az izomösszehúzódásokat, ami jelentős előrelépést jelentett a korabeli élettani kutatásokban.

    Jendrassik Jenő 1824-ben született az erdélyi Kapnikbányán, bányamester apja révén morva származású családban. Középiskolai tanulmányait a nagybányai minorita gimnáziumban végezte, majd a pesti egyetemen tanult matematikát, természettudományokat és filozófiát. 1843-ban bölcsészdoktori címet szerzett, majd tanulmányait a jogi karon folytatta, ezt azonban két év után félbehagyta, mert érdeklődése egyre inkább az orvostudomány felé fordult. 1847-től a bécsi egyetem orvosi karára járt, ahol 1853-ban fejezte be a tanulmányait, ezt követően sebészdoktori végzettséget is szerzett. Az egyetemi évek során neves fiziológusok – Ernst Wilhelm von Brücke Bécsben és Carl Ludwig Lipcsében – vezették be a kísérleti élettan világába. 1855-ben, a kolerajárvány kitörésekor rövid ideig Erdélyben szolgált orvosként.

    1857-től a kolozsvári orvos-sebészeti tanintézet tanárává nevezték ki, ahol az élettant, gyógyszertant, kórtant, törvényszéki orvostant és bonctant oktatta. Eredményes kolozsvári működése elismeréseként 1860-ban kapott meghívást a pesti egyetem élettani tanszékére, amelyet haláláig vezetett. Tanári működésének egyik legnagyobb vívmánya volt az Élettani Intézet létrehozása; amely 1876-os megnyitását követően a kor egyik legmodernebb laboratóriuma lett Európában. Jendrassik izomélettani kutatásai során az elektromos és mágneses jelenségek szerepét vizsgálta az izomműködésben, kiemelten a bordaközi izmok összehangolt aktivitását és az izomelektromosságot. Ezzel párhuzamosan a látás és hallás élettanával, valamint szemmozgás-méréssel is foglalkozott.

    Jendrassik elsőként tartott előadásokat Magyarországon orvosi fizikából, és ő fordította magyarra 1874-ben Eötvös Loránddal közösen Hermann Ludwig von Helmholtz német orvos és fizikus előadásait összefoglaló művét Népszerű tudományos előadások címmel. A fordítás jelentős mértékben hozzájárult a magyar fizikai nyelv megteremtéséhez, Jendrassik számos új magyar szakkifejezést alkotott (például „sugárizom” vagy „ingerületi állapot”). Az 1870-es években vezető szerepet játszott az Országos Közegészségügyi Tanács létrehozásában is. Oktatói és intézményalapítói tevékenysége hosszú távon is éreztette hatását: tanítványai közé tartoztak olyan akadémikus orvosok, mint Balogh Kálmán, Hőgyes Endre, Tangl Ferenc és fia, Jendrassik Ernő, aki az idegélettani kutatásokat nemzetközileg elismert szintre emelte.

    Jendrassik nemcsak tudományos, hanem intézményi szinten is jelentős szerepet játszott: kétszer volt a budapesti orvosi kar dékánja és egy alkalommal az egyetem rektorává választották.

    Ajánlott irodalom

  • Budenz József Akadémiai Nagyjutalmat kap a „Magyar–Ugor összehasonlító szótár”-ért, az uráli nyelvrokonság kutatásáért

    Budenz József Akadémiai Nagyjutalmat kap a „Magyar–Ugor összehasonlító szótár”-ért, az uráli nyelvrokonság kutatásáért

    A Magyar Tudományos Akadémia döntésének értelmében az 1872‒1878-as időszakban megjelent nyelvtudományi munkák közül Budenz József (1836‒1892) Magyar–ugor összehasonlító szótára nyerte el a testület legreprezentatívabb díját, a nagyjutalmat. A tudós testület ezzel a nyelvész legjelentősebb művét jutalmazta, amely fontos mérföldkőnek tekinthető a magyar nyelvrokonság finnugor eredetének vizsgálatában. A finnugor eredet elmélete már a 18. század végén megjelent, és több magyar szerző is aktív kutatásokat folytatott bizonyítására. 1771-ben Sajnovics János a Demonstratio című munkájában a magyar és a számi (lapp) nyelv rokonságát hangsúlyozta, míg Gyarmathy Sámuel 1799-ben kiadott Affinitas című művében a többi finnugor nyelvvel való rokonságot emelte ki. A 19. században Hunfalvy Pál akadémiai főkönyvtárnok karolta fel a finnugor eredet vizsgálatát, illetve gondoskodott a Reguly Antal által Oroszországban és Finnországban végzett gyűjtések kiadásáról. A finnugor eredettel ellentétben azonban erőteljesebben tartotta magát az a hagyomány, amely szerint nyelvünk török eredetű, ez ugyanis szorosan kapcsolódott a magyar nemesi társadalom által fenntartott hun‒magyar eredetmítoszhoz.

    A hesseni német családból származó Budenz ebben a tudományos és társadalmi közegben kezdett el foglalkozni a magyar nyelv eredetével. 1855-ben kezdte meg tanulmányait a finnugor kutatásokat ösztönző göttingeni egyetemen, ahol eleinte a klasszika-filológia, az összehasonlító indogermán nyelvtudomány és az orientalisztika iránt érdeklődött, figyelme csak később fordult magyar nyelvtudományi kérdések felé.

    Budenzet Magyarországra érkezését követően, 1861-ben az Akadémia levelező tagjává választották, majd 1868-ban a pesti egyetemen az altaji nyelvek magántanára, később professzora lett. Az MTA rendes tagságát 1872-ben nyerte el. Tudományterülete nemzetközi szinten elismert művelőjévé vált, és aktív orosz és finn tudományos kapcsolatokat épített ki.

    Kutatásainak fő célja az összehasonlító nyelvészeti módszer alkalmazásával a magyar nyelv korábbi állapotának megismerése volt. Munkásságára elsősorban olyan indoeurópai nyelvekkel foglalkozó nyelvészek munkái hatottak, mint Theodor Benfey, akitől elsősorban a kombinációs megközelítést vette át, vagy Franz Bopp, aki az alaktani kutatásokra irányította a figyelmét. August Schleicher a darwini evolúciós elméleten alapuló nyelvrokonság-fogalma és organikus nyelvszemlélete szintén hatott rá. Budenz ezeket az elméleti-módszertani megfontolásokat a szótár készítésekor is eredményesen használta. Ugyanakkor ismerte a megelőző magyar, valamint az uráli és az altaji nyelvek rokonságáról szóló korabeli főbb műveket is.

    A finnugor nyelvrokonság megismerése szempontjából nagy hatást gyakorolt Budenzre Reguly Antal és Hunfalvy Pál munkássága is. Komoly vitája volt azonban a török nyelvrokonságot propagáló Vámbéry Árminnal, amelyet polemikus hangvétele miatt a korban ugor‒török háborúnak is neveztek. Kezdetben Budenz is elfogadta a magyar‒török rokonságot, így 1862-es akadémiai székfoglalójában még ő is hangsúlyozta ezt a lehetőséget. A Reguly-iratok kutatása során azonban egyre inkább meggyőződött a finnugor nyelvrokonság tényéről.

    Az évtizedes előtanulmányokat követően 1873‒1881 között megjelenő szótárának öt kötetében Budenz 996 szócikkben mutatta be kutatási eredményeit. A szócikkekben nemcsak a rokon nyelvi megfelelőket mutatta ki, hanem a címszavakhoz kapcsolódó, különböző módokon (például szóhasadással, szóösszetétellel) keletkező magyar szavak eredetét is. Munkájával sikeresen térképezte fel az alapnyelvi szókészletet, amelyhez elsődlegesen a névmások, a testrészek nevei, a rokonságnevek, a természeti jelenségek, az állatok, a növények, az ásványok és az egyszerű számnevek tartoznak. Budenz szótára mintegy fél évszázadra meghatározta a hazai és nemzetközi finnugrisztikai kutatásokat, és mindmáig megkerülhetetlen alapműnek számít.

    Ajánlott irodalom

    • Budenz József: Magyar–ugor összehasonlító szótár. Budapest, Magyar Tudományos Akadémia, 1873–1881. https://real-eod.mtak.hu/4192/
    • Fekete Gézáné: Az Akadémia 1831–1858 között alapított jutalomtételei és előzményei. Budapest, Magyar Tudományos Akadémia Könyvtára, 1988. 165‒165. https://real-eod.mtak.hu/331/1/KOZLEM_021.pdf
    • Lakó György: Budenz József. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1980. (A múlt magyar tudósai) https://real-eod.mtak.hu/6728/
    • Sándor Klára: Budenz Józsefet és Vámbéry Ármint egyetemi tanárrá nevezik ki Pesten: A magyar nyelvről szóló gondolkodás nemzetközi összefüggései. In: Magyarország globális története a kezdetektől 1868-ig. Szerk.: Laczó Ferenc – Vadas András – Varga Bálint. Budapest, Corvina Kiadó, 2023. 537–541.
  • Fodor Józsefet, a magyar közegészségügy megalapítóját és a bakteriológia szaktekintélyét az Akadémia tagjává választják

    Fodor Józsefet, a magyar közegészségügy megalapítóját és a bakteriológia szaktekintélyét az Akadémia tagjává választják

    Fodor József (1843–1901) orvost, higiénikust, a magyarországi közegészségtan megalapítóját 1878 januárjában magas szavazataránnyal választotta levelező tagjai közé a Magyar Tudományos Akadémia. Fodor e megtiszteltetéshez méltó módon egy jelentős közegészségügyi, szociálhigiénés kérdést tárgyaló székfoglaló előadással nyitotta meg akadémiai munkásságát, amelyet A lakásviszonyok befolyásáról a typhus- és cholerára címmel tartott 1883 februárjában. Két évvel később, 1885-ben Fodort rendes taggá választották, ami tudományos és közéleti szerepének jelentőségét egyaránt tükrözte.

    Fodor József 1843-ban született a Somogy megyei Lakócsán, tehetős földbirtokos családban. A pécsi gimnáziumi éveket követően a bécsi, majd a pesti egyetemen folytatta orvosi tanulmányait, ahol 1865-ben orvosdoktori oklevelet szerzett, amelyet később sebészi, szemészeti és szülészmesteri képesítéssel egészített ki. Pályája gyorsan ívelt felfelé: már 1866-ban tanársegédi állást nyert a pesti egyetem államorvostani tanszékén, majd 1868–69-ben a pesti Rókus kórház boncoló főorvosaként dolgozott. 1869-ben egyetemi magántanári habilitációt szerzett. Ezekben az években kezdődött barátsága Markusovszky Lajos orvos akadémikussal, aki nemcsak szakmai mentora, de közegészségügyi tevékenységének egyik legjelentősebb támogatója is lett.

    Markusovszky közbenjárására Fodor kétéves állami ösztöndíjat kapott, amelynek során bejárta Nyugat-Európa egészségügyi intézményeit. Münchenben tanult Max von Pettenkofernél, a közegészségtan első egyetemi tanszékének alapítójánál. Angliai megfigyeléseit 1873-ban 500 oldalas kötetben foglalta össze Közegészségügy Angolországban, tekintettel a hazai viszonyokra címmel, amelyért az Akadémia nagydíját is elnyerte.

    1872-ben nevezték ki a kolozsvári egyetem államorvostani tanszékének rendes tanárává, ahol bevezette a közegészségtan oktatását is. Két évvel később megalapíthatta a budapesti Királyi Magyar Tudományegyetemen a Közegészségtani Tanszéket, amely később Intézetté alakult – ez a Pettenkoffer-féle müncheni intézet után a világon másodikként jött létre. Fodor nemcsak a tanszéki struktúrát és kutatási rendet dolgozta ki, hanem intenzív laboratóriumi és terepkutatásokat is végzett, különösen a budapesti víz- és levegőminőség, illetve az epidemiológiai viszonyok feltérképezése érdekében.

    Közegészségügyi munkássága a gyakorlatban is jelentős hatással bírt: közreműködött az 1876-os közegészségügyi törvény megalkotásában, amely Európa egyik legkorszerűbb jogszabálya volt ezen a területen. Fontos szerepet játszott az iskolaorvosi hálózat megteremtésében, valamint az egészségügyi ismeretterjesztés rendszerének kiépítésében. 1885-ben Markusovszky Lajossal közösen megalapította az Országos Közegészségi Egyesületet, amelynek főtitkára, majd elnöke lett. Emellett aktívan részt vett tudományos folyóiratok szerkesztésében is, többek között az Egészség, a Természettudományi Közlöny és az Orvosi Hetilap közegészségügyi mellékletének munkatársaként tevékenykedett, és rendszeresen publikált referátumokat, bírálatokat, népszerűsítő cikkeket.

    Munkásságával nem csupán hazai, de nemzetközi elismertségre is szert tett: díszdoktorává avatta a cambridge-i egyetem, és számos külföldi orvosi és higiénikus társaság választotta rendes vagy tiszteleti tagjává. Érdemei közé tartozik, hogy 1894-ben Budapesten rendezhették meg a VIII. Nemzetközi Közegészségügyi és Demográfiai Kongresszust, amelynek alelnöke volt. Ugyanebben az évben miniszteri tanácsosi címet, az Osztrák Császári Vaskorona-rendet, majd a Szent Száva-rendet is megkapta.

    Fodor József több ízben volt a budapesti orvosi kar dékánja, és 1894–1895-ben a Budapesti Tudományegyetem rektora is lett. 1901-ben, nem sokkal halála előtt, a világ első orvosi Nobel-díjára is felterjesztették, azonban március 20-án elhunyt, így a jelölési folyamatban már nem vehetett részt.

    Ajánlott irodalom

  • A Zsigmondy Vilmos akadémikus, bányamérnök által fúrt városligeti artézi kút máig a Széchenyi Gyógyfürdőt táplálja

    A Zsigmondy Vilmos akadémikus, bányamérnök által fúrt városligeti artézi kút máig a Széchenyi Gyógyfürdőt táplálja

    A Vasárnapi Újság 1878. október 13-i száma szenzációról értesítette Budapest és az ország polgárait: „Magyarország fővárosa ez idén egy világnevezetességgel lett gazdagabb: neki van a legmélyebb kútja a földkerekségen.” A rekordernek számító, a Városligetben található 970,48 méter mély artézi kút a Széchenyi Gyógyfürdő vizét tápláló termálforrás, amelyet a selmecbányai bányászati akadémián végzett akadémikus bányászmérnök, Zsigmondy Vilmos (1821–1888), a magyar mélyfúrás úttörője tervezett.

    A pozsonyi születésű Zsigmondy kőszénbányák igazgatásával kezdte karrierjét. A mai Románia területén fekvő bánsági Resicabánya és a magyarországi Dorogi-medencében lévő Anna-völgy kőszéntelepeinek kifejtését felügyelő bányagondnokként szerzett tapasztalatait az 1865-ben megjelent Bányatan című munkájában foglalta össze, megteremtve a hazai bányamérnöki szaknyelvet. Könyvében behatóan foglalkozott a felszín alatti rétegvizekkel és a kútfúrással, kiemelve a hőfok, a víztisztaság és a fúrásminták szerepét a mélyfúrástanban. Az eszközök működéséről a Harkányban végzett első fúrásának tanulságai alapján számolt be. Módszere sikeresnek bizonyult, mert az itteni apadozó termálvíz folyamatos ellátását nemcsak biztosítani, de mennyiségét növelni is tudta.

    Magyarországon a 18. században, a kémia tudományának fejlődésével párhuzamosan egyre pontosabb képet kaptak a tudományág iránt érdeklődő természettudósok a termál- vagy hévíznek nevezett, ásványi anyagokban gazdag, gyógyító hatású föld alatti vizekről. Torkos Justus János század közepi és Kitaibel Pál század végi gyógyfürdőtani (balneológiai) felmérései, valamint Török József kémikus 1848-as összefoglaló tankönyve egyaránt tekinthetők előzményeknek. Zsigmondy ezen örökséget alapul véve saját földtani kutatásokat végzett az 1860-as évektől kezdve a fővárosban, ugyanis úgy vélte, hogy nemcsak Budán, hanem Pesten is található mélyrétegi vízkészlet, azaz a tudósok által az észak-franciaországi Artois tartományról elnevezett artézi vizek, és a 20 Celsius-foknál melegebb felszín alatti gyógyhatású termálvizek. A kőzet- és talajviszonyok feltérképezéséhez, valamint a fúrás helyszínének megállapításához azonban nemcsak a földfelszín alatti vizek mozgásával és feltárásával foglalkozó hidrogeológia területén szerzett tapasztalatára, hanem bányamérnöki, földtani és kémiai tudására is szüksége volt.

    Eredményes harkányi munkája után először József nádort győzte meg, arról, hogy a Margit-szigeten sikeresen tud hévizes kutat fúrni. Ezután már Pest város tanácsa is engedély adott 1868-ban a városligeti fúrásra. Zsigmondy célja a városligeti tó feltöltése és a park öntözése volt, a város pedig gyógyfürdő létesítésében bizakodott. A majdnem egy kilométeres mélységben található 74 Celsius-fokos artézi forrásig végül 1877-ben jutottak el, így a munka csak kilenc évvel később váltotta be ezen reményeket. A fúrás mélysége lehetőséget teremtett geológiai és őslénytani vizsgálatokra is. Ezek során huszonöt új likacsos ősegysejtű (foraminifera) fajt azonosítottak a paleontológusok. Zsigmondy pedig Budapest részletes földtani leírását készítette el. Tudományos munkássága mellett mindeközben 1875 és 1888 között műszaki értelmiségiként szokatlan módon a közéletben is aktívan részt vett kormánypárti parlamenti képviselőként.

    Az Akadémia már a kutatás megkezdésekor, 1868-ban levelező tagjává választotta a kútfúrások terén végzett eredményei elismeréseként. Az artézi kút felett fúróház állt egészen 1884-ig, majd Ybl Miklós tervei alapján egy díszkutat építettek Gloriette néven, amely a millenniumi emlékmű elkészültéig állt a Városligetben, ahonnan a Széchenyi-hegyre telepítették át. Itt a mai napig megtekinthető a magyar gyógyfürdőtan, geológia és bányamérnöktudomány kiemelkedő alakjának és az ország gazdag termálvízkészletének emléket állító építmény.

    Ajánlott irodalom