Kategória: MTA200

  • Megjelenik Gombocz Zoltán és Melich János munkája, a „Magyar etymologiai szótár” első kötete

    Megjelenik Gombocz Zoltán és Melich János munkája, a „Magyar etymologiai szótár” első kötete

    1904-ben a Magyar Tudományos Akadémia nyílt pályázatot hirdetett, hogy a 19. századi sikeres akadémiai szótárkészítő tevékenységet folytatva egy etimológiai szótár összeállítására ösztönözze a nyelvészeket. Az Akadémia célkitűzése egy olyan szótár létrehozása volt, amely a német nyelvész, Friedrich Kluge munkájához hasonlóan összefoglalja a magyar nyelvtudomány addigi szófejtési eredményeit. Az akadémiai hagyományoknak megfelelően titkos és nyílt pályázatot írtak ki. A résztvevőktől azt kérték, hogy dolgozzák ki a szótár alapelveit, és példaként küldjék be az A-val kezdődő szavak eredetét tárgyaló szócikkeket. 1905-ig összesen két pályamunka érkezett be, melyek közül 1906-ban a bírálóbizottság a Gombocz Zoltán (1877‒1935) és Melich János (1872‒1963) nyelvész akadémikusok által benyújtott munkát ítélték megfelelőnek. Ezt követően felkérték őket a teljes szótár elkészítésére. A bírálók kiemelték, hogy a két nyelvész rendkívül tájékozott a finnugor, a szláv és az újlatin nyelvcsaládok hangtani viszonyaiban, és a szócikkeik alapos, kritikus rövid tanulmányoknak tekinthetők, amelyek messzemenően többet ígérnek, mint amit az Akadémia elvárt volna a pályázóktól. A szerzőpáros az Akadémia felkérését követően nyolc évvel, 1914. február 28-án adta ki a Magyar Etymologiai Szótár első füzetét.

    A nyertes pályamunka szerzői koruk kiemelkedő magyar nyelvészeinek számítottak. A soproni születésű Gombocz Zoltán az Eötvös Collegium egyik első kollégistájaként tanult a Budapesti Tudományegyetemen 1895‒1900 között. 1899-ben magyar‒francia szakos tanári, 1900-ban bölcsészdoktori végzettséget szerzett. Az Eötvös Collegium szellemi műhelye a későbbi években is meghatározó volt számára: előbb tanára, majd 1927-től haláláig igazgatója volt. 1906-tól a budapesti, majd 1914‒1921 között a kolozsvári egyetemen tanított, 1934‒1935 között a budapesti bölcsészkar dékánja volt. 1905-ben az MTA levelező, 1922-ben rendes, majd 1933-tól igazgatósági tagjává választották. Gombocz rendkívül szerteágazó, a nyelvészet számos részterületére kiterjedő, nemzetközi szinten is elismert munkássága alapvetően a történeti-pozitivista és a Ferdinand de Saussure által alapított strukturalista paradigma határán helyezhető el. Meggyőződése az volt, hogy a nyelvészet célja nemcsak az adatok puszta összegyűjtése, hanem az azok közötti viszonyok feltérképezése is.

    Melich János 1891‒1894-ben a kolozsvári egyetem magyar‒német szakán tanult, 1894 és 1896-ban Bécsben szlavisztikát hallgatott, és 1905-ben szerzett Budapesten bölcsészdoktori oklevelet. 1902-től az MTA levelező, 1920-tól rendes, 1933-tól igazgatósági és 1949-től tanácskozó tagja volt. 1949-ben megfosztották rendes tagságától, és csak a rendszerváltáskor, 1989-ben rehabilitálták. A Budapesti Tudományegyetemen 1901-től tanított, 1935/1936-ban a bölcsészkar dékánja volt. Kiemelkedő eredményeket ért el a nyelvtörténet területén, különösen a személy- és helynévkutatásban.

    A két eltérő személyiségű kutató hosszú éveken keresztül hol szorosabban, hol lazábban együttműködve dolgozott a szótáron. A tulajdonneveken kívül vizsgálataikat a teljes magyar szókészletre, így a köznyelven kívül a tájszavakra is kiterjesztették, illetve a címszavak és származékaik hangtani változásaira, jelentésmódosulására és etimológiai kapcsolataira is kitértek. Vizsgálataikat pontosság, megbízhatóság, az ellentmondó vélemények higgadt kezelése, ugyanakkor alapos kritikai attitűd jellemezte. A szócikkek megírását rendszerint Melich végezte, szerkesztésük pedig Gombocz feladata volt. A szerzőpáros utolsóként az 1934-ben megjelent XI. köteten dolgozott együtt. Gombocz halálát követően, 1935-től Melich egyedül vitte tovább a vállalkozást, amelynek utolsó kötete 1944-ben jelent meg, a gyűjtés azonban nem teljes, a szótár a geburnus címszóval ér véget. Ennek ellenére a magyar nyelvtudomány hazai és nemzetközi viszonylatban is kiemelkedő és elismert teljesítményének számít, mely megalapozta a későbbi etimológiai kutatásokat.

    Ajánlott irodalom

  • Mauritz Béla, a kőzettan iskolateremtő tudósa publikálja gyergyóditrói és mecseki kutatási eredményeit

    Mauritz Béla, a kőzettan iskolateremtő tudósa publikálja gyergyóditrói és mecseki kutatási eredményeit

    Mauritz Béla (1881–1971), a magyarországi magmás kőzetek kutatásának úttörő alakja, valamint a magyar geológusképzés iskolateremtő professzora a Budapesti Tudományegyetemen végezte bölcsészeti, majd geológiai tanulmányait. 1902 és 1905 között az egyetem Ásvány- és Kőzettani Tanszékén tanársegédként dolgozott Krenner József, a magyar leíró ásványtan kiemelkedő professzora vezetésével. Az ő hatására fordult a kristályok alaktani (morfológiai) leírása, azaz a petrográfia felé. 1905 és 1910 között Semsey Andor, a magyar természettudományok, s kiváltképp a geológia bőkezű támogatója révén német tanulmányúton vett részt. Heidelbergben Karl Heinrich Rosenbusch neves petrográfustól, Göttingben pedig a modern geokémia atyjától, a norvég Victor Goldschmidttől tanult. Nekik is köszönhető, hogy a magmás kőzetek kutatása felé fordult, amely mindvégig meghatározta pályafutását.
    Mauritz, megismerkedve a legkorszerűbb vizsgálati módszerekkel, a kőzetalkotó ásványok kutatását a Mátra andezitjeinek vizsgálatával kezdte. Eredményeit az Akadémia által kiadott 1909-es monográfiájában foglalta össze. Ezután kezdett a magas nátrium- és káliumtartalommal rendelkező magmás kőzetek, az ún. alkáli kőzetek magyarországi kutatásába. Az alkáli kőzetek keletkezésének és felépítésének vizsgálata a 20. század elején a geológia egyik új kutatási területe volt. A történelmi Magyarországon nagyon ritkának számítottak, csupán a Mecsek és az erdélyi Gyergyó-medence Ditró nevű településéről elnevezett Ditrói-tömzs (tömb) tartalmaz ilyen kőzeteket. Mauritz 1912-ben és 1913-ban publikálta ezen kőzetek optikai és kémiai elemzését. Ezen úttörő munkájáért 1913-ban az Akadémia levelező tagjává választotta. A két terület kőzeteinek rokonságát pedig 1923-as rendes taggá választásakor, akadémiai székfoglalójában ismertette. A ritka ásványokat tartalmazó Ditrói-tömzs, avagy masszívum, a szilárd földi kéreg kialakulásának kezdeti szakaszából származó erodált kéregdarab, valamint a Kárpát-medence belsejében fekvő Mecsek-hegység alkálifémes vulkanikus kőzetei Mauritz szerint rokonságban állnak hasonlóan alacsony magnéziumtartalmuk és hasonló keletkezésük miatt; effúzióval, azaz a vulkáni magma felszínre törésével jöttek létre.
    Mauritz 1914-től egészen 1950-ig vezette a Budapesti Tudományegyetem Ásvány-Kőzettani Intézetét. Pályája során nemcsak a már említett, a Kárpát-medencében található magmás kőzetekkel, de ásványokkal is foglalkozott, számos szakmai kirándulást szervezett. Tanítványaival együtt a szerbiai Fruška Gora, a Mecsek és a Balaton-felvidék kőzeteinek és ásványainak főbb jellemzőit is feltárta. Összefoglalva a 20. század első felének geológia alapvetéseit, 1942-ben tanítványával, Vendl Aladár akadémikussal közösen megírta a Szabó József-féle egyetemi ásványtani tankönyv új változatát. Ebben az évben, pedagógiai, intézetvezetői és kutatói működésének elismeréseképp, az Akadémia tiszteleti tagjává választotta. Továbbá szerkesztette a Matematikai és Természettudományi Értesítőt, a Magyarhoni Földtani Társulatban elnöki pozíciót is viselt, és számos tehetséges fiatalt segített ösztöndíjakkal az Országos Ösztöndíj Tanács vezetőjeként. Az Akadémia szovjet típusú átszervezése során 1949-ben tanácskozó taggá minősítették vissza, a rendszerváltást követően, 1989-ben azonban rehabilitálták.

    Ajánlott irodalom

    • Földvári Aladár: A ditrói nefelinszienit masszívum koráról és kontakt hatásáról. Beszámoló a M. Kir. Földtani Intézet vitaüléseinek munkálatairól 8. (1946) 1–2. 11–20.
      https://epa.oszk.hu/03600/03638/00030/pdf/EPA03638_mafi_beszamolo_1946_01-02_11-20.pdf
    • Nagy, Béla: Mauritz Béla. Budapest, Akadémiai Kiadó, 2008. (A múlt magyar tudósai) https://real-eod.mtak.hu/6718/
    • Vendl Aladár: A Magyar Tudományos Akadémia tagjainak hatása az ásványtan és a kőzettan fejlődésére hazánkban. Budapest, Magyar Tudományos Akadémia, 1926. https://real-eod.mtak.hu/3280/1/MTA_Konyvek_626027_000807795.pdf
  • Megjelenik Kármán Tódor cikke a később róla elnevezett örvénysorról

    Megjelenik Kármán Tódor cikke a később róla elnevezett örvénysorról

    Kármán Tódor (Tivadar) (1881–1963) Budapesten született zsidó értelmiségi családban. Apja, Kármán Mór, filozófia–neveléstan professzor volt a Budapesti Tudományegyetemen és a középiskolai reform kidolgozója. Nevéhez fűződik a tanárjelöltek pedagógiai és módszertani ismereteit vezetőtanárok felügyeletével és irányításával megalapozó, Európában is úttörőnek számító iskola működésének kialakítása, az oktatás részleteinek megtervezése és kidolgozása a Tanárképző Intézeti Gyakorlógimnáziumban.

    Kármán Tódor tehetsége hamar megmutatkozott, 1898-ban elnyerte a matematika és természettudomány terén kiemelkedő tanulóknak kiosztott Eötvös József-díjat. Apja tanácsára – miszerint érdemes a gyakorlatban hasznosítható pályát választania – a Királyi József Műegyetem gépészkarára iratkozott, ahol kitüntetéssel diplomázott 1902-ben, majd ugyanott Bánki Donát tanársegédje, emellett a Ganz gyár mérnök-konzultánsa volt.

    1906-ban, apja biztatására, megpályázott egy akadémiai ösztöndíjat, melyet elnyerve a göttingeni egyetemen Ludwig Prandtl, az áramlástan szaktekintélye mellett dolgozhatott. Az egyetemen egy aerodinamikai vizsgálatokra alkalmas szélcsatornát készítettek, és Kármán ennek kapcsán figyelt fel arra a jelenségre, hogy amikor áramló közegbe nem áramvonalas test kerül, akkor a test szélein, felváltva az egyik, majd a másik oldalon, örvények alakulnak ki, egymással ellentétes forgásiránnyal. Ha nem megfelelő ütemben válnak le ezek az örvények, akkor rezonancia keletkezik, melynek hatására az adott test még inkább kileng. A jelenséget később Kármán-féle örvénysornak nevezték el, matematikai leírása 1911–1912-ben gyors egymásutánban három folyóiratban is megjelent. A Kármán által bevezetett képlet és számítási gyakorlat azóta is meghatározó a repülőgép-tervezésben.

    Kármán Tódor 1908-ban doktorált Göttingenben, majd magántanárként folytatta ottani munkáját. 1912-ben egy rövid időre a Selmecbányai Egyetem alkalmazott mechanika professzora volt, majd 1913-tól Aachenben tanított aerodinamikát. Az első világháború idején katonaként ballisztikai és aerodinamikai fejlesztéseket végzett. A Tanácsköztársaság idején, 1919-ben közoktatási népbiztoshelyettes volt, és a mérnökképzés megújításán dolgozott. A rendszer bukását követően visszament Aachenbe, ahol az ottani egyetem Repüléstani és Mechanika Tanszékét vezette. 1930-ban elfogadta a Kaliforniai Műegyetem meghívását a Guggenheim Repülésirányító Labor irányítására. 1936-ban rakétakutató csoportot alakított, 1939-től már a sugárhajtással segített felszállású gépekkel foglalkoztak, ebben kollégáival 1941-re komoly sikereket értek el. 1942-ben néhány munkatársával rakétaipari vállalkozást alapított, 1944-ben pedig újjászervezte korábbi repüléskutató intézetét, amely az amerikai űrkutatás központi intézményévé vált. Az intézet később a NASA irányítása alá került. 1957-ben vezetésével alakult meg a Nemzetközi Repülésirányító Tanács.

    A halála előtti évben, 1962-ben az Akadémia meghívására Budapestre látogatott, ahol nagy tisztelettel és megbecsüléssel fogadták.

    Ajánlott irodalom

  • Gelei József megkapja az Akadémia Vitéz-jutalmát az örvényférgek szövettanáról szóló munkájáért

    Gelei József megkapja az Akadémia Vitéz-jutalmát az örvényférgek szövettanáról szóló munkájáért

    1910-ben Gelei József (1885–1952) zoológus az örvényférgek szövettani vizsgálatáról szóló munkájáért vehette át a Magyar Tudományos Akadémia Vitéz-jutalmát. A jutalmat először 1834-ben írták ki, elsősorban a pályájuk korai szakaszában, az Akadémia által meghirdetett témákra pályaművel jelentkező fiatal kutatók nyerhették el. A jutalom átvételekor 25 éves Gelei pályaművében az örvényférgek, különösen a Dendrocoelum lacteum (tejfehér planária) szövettani felépítését részletes mikroszkópos elemzéssel mutatta be. A munka legfontosabb eredménye a féreg kromoszómaszámának első pontos meghatározása volt, amely jelentős előrelépést hozott a korabeli sejtbiológiai kutatásokban.

    Gelei József a kolozsvári egyetemen először természetrajz–vegytan tanári diplomát szerzett, ezt követően tanult a grazi, müncheni és würzburgi egyetemeken. Doktori oklevelet 1908-ban szerzett Kolozsváron. 1909-ben tanársegédként kezdett dolgozni a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem Állattani Intézetében Apáthy István akadémikus zoológus professzor mellett. Az intézet Apáthy irányítása alatt a magyar genetikai és sejtbiológiai kutatások egyik központja lett, innen indult Gelei mellett a neves biológus, a szintén akadémikussá választott Entz Géza pályája is.

    Apáthy hatására Gelei érdeklődése hamar a planáriák felé fordult, feltárta az örvényféreg szerveinek, sejtjeinek szerkezetét, hogy jobban megértse életműködéseit. Ezek az apró, vízi laposférgek egyszerű felépítésükről és rendkívüli regenerációs képességükről ismertek, így kutatásuk a századforduló örökléstani vizsgálataiban kiemelt jelentőséggel bírt. Kutatásai nemzetközi szinten is figyelemre méltó eredményeket hoztak a sejtbiológia területén, többek között hozzájárultak ahhoz az akkoriban újnak számító felismeréséhez, miszerint a kromoszómák száma feleződik a csírasejtek képződésekor. Későbbi vizsgálatai azonban inkább az egysejtűekre fókuszáltak. Kutatásai elismeréseként az MTA 1923-ban levelező tagjai közé választotta, 1935-ben Marczibányi-díjjal tüntette ki, majd 1938-ban rendes tagjai közé emelte.

    Geleinek tudományos kutatásai mellett iskolateremtő szerepe is jelentős. 1924-től a szegedi Ferenc József Tudományegyetem tanára, majd 1937/38-ban rektora lett. Szegedi tanítványai közé tartoztak többek között például Párducz Béla, Kormos József, Stiller Jolán és Gellért József biológusok. 1945 és 1952 között, élete utolsó szakaszában az egyetem orvosi karán tanított orvosbiológiát. Szerény körülmények között dolgozott, ám munkáját a Magyar Tudományos Akadémia személyi illetménnyel és kutatási támogatással segítette, ennek köszönhetően publikálhatta protisztológiai (egysejtűekkel foglalkozó) dolgozatait, és munkatársaival együtt kutathatta a hazai vizek mikroszkopikus élővilágát, különösen a Ciliaták (csillósok) korábban nem ismert fajait.

    Ajánlott irodalom

  • Az Akadémia kiadásában megjelenik Vikár Béla etnográfus Kalevala-fordítása

    Az Akadémia kiadásában megjelenik Vikár Béla etnográfus Kalevala-fordítása

    Vikár Béla (1859–1945) etnográfus, műfordító készítette el az első teljes Kalevala-fordítást az eredeti finn szöveg alapján. Vikár a Budapesti Tudományegyetemen töltött éveitől kezdve fordított részleteket a finnek nemzeti eposzából, a Kalevalából, majd a Kisfaludy Társaság 1905-ben kiírt műfordító pályázata indította a teljes szöveg átültetésére. Az öt magyar változat közül az Akadémia kiadásában megjelent Vikár-fordítás a leghíresebb, amelyen a fordító több mint húsz évig dolgozott.

    Vikár Béla a Somogy megyei Hetesen született, református lelkészi családban. Sokrétű munkásságának szerves része volt az édesanyja által inspirált népköltészeti és népzenei gyűjtés, illetve a műfordítás. Az 1870-es évektől gyűjtött szülőföldjén, amely meghatározó helyszíne volt munkásságának. Az egyetemi évei alatt Budenz József nyelvész, az MTA levelező tagja biztatására kezdett finnül tanulni. 1889-ben feleségével, Krekács Júliával az Orosz Birodalomhoz tartozó, finnek által lakott Szortavalába utaztak, hogy megismerjék a Ladoga-tó északi részén élő karjalai énekesek előadásmódját, repertoárját. A közös úton Vikár Béla folklorisztikai adatokat gyűjtött, Krekács Júlia pedig fényképeket készített. Ez a terepmunka alapozta meg a Kalevala fordítását, jelentősen hozzájárulva a szöveg nyelvi és gondolati világának mélyebb megértéséhez.

    A Kalevalát Elias Lönnrot finn orvos, néprajzkutató, botanikus és filológus állította össze karjalai hősi és epikus énekekből. A szövegre erős hatást gyakorolt a 19. századi nacionalizmus és a romantika eszméje, és egyben megalapozója is lett a finn nemzeti identitásnak. A korszakra Európa-szerte jellemző volt az ősi epikus költészet felé fordulás, amelyet a közös nemzeti múlt megteremtésének igénye vezérelt. A 32 rúnót (éneket) tartalmazó Ős-Kalevala első finn kiadása 1835-ben, majd a ma ismert, 50 rúnó terjedelmű változat 1849-ben jelent meg. A Kalevala szövege valós, a szájhagyományban fennmaradt népköltészeti műveken alapul. Ezeket a korszak sajátosságainak megfelelően Lönnrot ültette át irodalmi stílusba. Az első magyar fordítás 1871-ben jelent meg, amelyet Barna Ferdinánd könyvtáros, az MTA levelező tagja készített el egy német nyelvű szövegváltozat alapján.

    Vikár fordítása azért jelentős, mivel nyelvtudása révén eredetiből ültette át a finn szöveget magyarra, illetve a népköltészeti gyűjtései és a finn terepmunkája nyomán jó rálátása volt a folklorisztikai alkotások nyelvi sajátosságaira és társadalmi hátterére. Vagyis nem pusztán egy irodalmi igényű feldolgozást készített és nem csupán a művelt olvasóközönség részére. Vikár számára fontos volt, hogy az akadémiai kiadás mellett egy rövidített, egyszerűsített és hozzáférhető kiadvány is készüljön a Kalevalából, amely az eredeti kiadás centenáriuma alkalmából, 1935-ben jelent meg. Vikár Bélát 1911-ben választották az MTA levelező tagjává. Akadémiai székfoglaló előadását A székely népköltészetről címen tartotta meg 1912. január 8-án.

    Ajánlott irodalom

  • Fejér Lipót matematikust 28 éves korában az Akadémia tagjává választják

    Fejér Lipót matematikust 28 éves korában az Akadémia tagjává választják

    A Francia Tudományos Akadémia folyóiratában, a Comptes Rendus-ben 1900-ban napvilágot látott egy 20 éves magyar egyetemi hallgató dolgozata. A korlátos és integrálható függvényekről című rövid, négyoldalas publikáció nagy feltűnést keltett a nemzetközi matematikai közvéleményben. Ezzel a Fourier-sorok lezártnak hitt elméletének továbbfejlesztéséről, új összegzési eljárásáról szóló tanulmánnyal, az ún. Fejér-tétellel indult el az ifjú szerző, Fejér Lipót (1880–1959) nemzetközi feltűnést keltő pályája.

    Idáig azonban nem vezetett könnyű út. Fejér Pécsett született Weisz Leopold néven. A helyi Magyar Királyi Állami Főreáliskola elhivatott tanára, Maksay Zsigmond fedezte fel diákja vonzódását a matematika iránt. Fejér apja tanácsára, a megélhetés kérdését szem előtt tartva a Műegyetemre iratkozott be, ám hamarosan átjelentkezett az ún. Egyetemes Szakosztályba, matematika–fizika tanári képzésre, majd ezt az intézményt is elhagyta, és a Budapesti Tudományegyetem tanárképzésén folytatta a tanulmányait, ahonnan később Berlinbe ment. Műegyetemi tanárának, König Gyulának mutatta meg először a később a Comptes Rendus-ben megjelent dolgozatát, azonban a bizonyítás jelentőségét a Sorbonne professzora, Émile Picard ismerte fel, aki segített a szöveg a publikálásában. Alpár László matematikus szerint ennek az lehetett az oka, hogy Fejér frappáns és váratlanul egyszerű megoldása annyira kézenfekvőnek látszik, hogy a bravúros és bonyolult levezetéseket preferáló korabeli magyar szakmai közízlés nem tudta komolyan venni. A francia publikáció után azonban a magyar elismerés sem váratott magára sokáig: 1908-ban, 28 éves korában az Akadémia levelező, 1930-ban rendes tagjává választották.

    1902-ben bölcsészdoktori oklevelet szerzett a Fourier-sorok elméletéhez hozzájáruló dolgozatával. Tanítani a Budapesti Tudományegyetemen kezdett gyakorlatvezetőként, majd 1905-ben a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem magántanára, 1906-ban adjunktusa, 1911-ben rendes tanára lett. Ám még ugyanebben az évben hazatért az alma materébe, a Budapesti Tudományegyetem matematika tanszékére, és élete végéig ott tanított. Olyan diákokat nevelt ki, mint Neumann János, Pólya György, Erdős Pál, Turán Pál, Rényi Alfréd és Kalmár László. Tanítványainak sikerei büszkeséggel töltötték el. A Turán Páltól ismert anekdota szerint, amikor diákjai közül Riesz Marcell a lundi, Fekete Mihály a jeruzsálemi egyetemen lettek ugyanazon héten egyetemi tanárok, ő csak annyival kommentálta a hírt: „[d]e ez nem fordult elő minden héten”.

    A hazai közélet fokozatos jobbratolódása és az antiszemitizmus erősödése ellenére sem hagyta el hazáját, pedig külföldi elismerésekben sem szűkölködött: külső tagjává választotta a Göttingeni Tudományos Akadémia matematikai és fizikai osztálya, a bajor és a lengyel Tudományos Akadémia, tiszteleti taggá a calcuttai Matematikai Társulat, és Niels Bohrral egyszerre avatta díszdoktorává a Brown University 1933-ban. Katedrájától a nyilas hatalomátvétel után megfosztották, a gettón kívül, a Vöröskereszt egy védett házában vészelte át az ostromot, 1944 karácsonyán pedig az egyik Duna-parti kivégzésre vezényelt csoportból mentették ki. Nincstelenül, meggyengült egészséggel élte meg a harcok végét, tanítványai támogatásával igyekezett folytatni életét. 1959-ben bekövetkezett halálakor számos tanítványa gyászolta.

    Ajánlott irodalom

  • Kövesligethy Radó igazgatósága alatt az Akadémia támogatásával megkezdi működését a Földrengési Obszervatórium

    Kövesligethy Radó igazgatósága alatt az Akadémia támogatásával megkezdi működését a Földrengési Obszervatórium

    1906-ban, Kövesligethy Radó (1862–1934) csillagász és geofizikus akadémikus vezetésével és a Magyar Tudományos Akadémia támogatásával megkezdte működését a Budapesti Tudományegyetemen a Földrengési Obszervatórium, amely Magyarországon az első, kizárólag földrengések megfigyelésére és elemzésére szakosodott intézmény volt. Az obszervatórium létrehozása alapvető fordulópontot jelentett a magyarországi szeizmológiai kutatások tudományos megalapozásában, amely elősegítette a földrengési jelenségek rendszerszintű vizsgálatát, a szeizmikus aktivitás hazai monitorozását és egy modern szeizmográfokkal felszerelt mérőhálózat kiépítését.

    Kövesligethy Radó Veronában született, családja rövid ideig élt Augsburgban is. Gimnáziumi tanulmányait Pozsonyban végezte, ezt követően került a bécsi egyetemre, ahol többek között elméleti fizikát és asztrofizikát tanult Josef Stefan, Theodor von Oppolzer és Edmund Weiss professzorok irányításával. Tudományos pályafutását Konkoly Thege Miklós ógyallai csillagvizsgálójában kezdte, ahol elsőként alkalmazott spektrálfotometriai (az elektromágneses sugárzás, jellemzően a fény különböző hullámhosszúságú tartományainak intenzitásváltozásait mérő) módszereket, és jelentős eredményeket ért el a Nap és csillagok mozgásának elemzésében.

    1887-ben, Eötvös Loránd javaslatára nevezték ki a Budapesti Tudományegyetem kísérleti fizika tanszékének tanársegédjévé. Eötvös ekkoriban kezdett kísérletezni a gravitációs mérésekkel, amelynek eredményeként 1890-re elkészült a róla elnevezett nagy érzékenységű Eötvös-ingával. Kövesligethy szinte a kezdetektől fogva részt vett az Eötvös-inga próbáin és annak első, nagyszabású terepi alkalmazásában a Vas megyei Ság-hegyen. 1889-ben magántanárrá habilitálták mint a kozmográfia és geofizika előadóját, majd két évvel később, amikor az egyetem földrajzi tanszékén Lóczy Lajos geológus és geográfus, akadémikus megszervezte a földrajzi szemináriumot, a kozmográfiai-geofizikai előadások is ide kerültek. 1894-től a kozmográfia vezető tanára volt, 1904-től pedig nyilvános rendes tanár.

    Az 1890-es évek közepétől Kövesligethy egyre inkább a földrengések fizikai jelenségeinek kutatására összpontosított. 1895-ben Itáliában tett tanulmányútja során megismerkedett a korabeli szeizmológiai műszerekkel és a rengések regisztrálásának módszereivel, amelyeket hazatérve továbbfejlesztett. Kidolgozta a földrengési hullámok fizikai elméletét, amely lehetővé tette a rengések epicentrumának és mélységének pontosabb, matematikai alapokon történő meghatározását.

    Nemzetközi szinten is aktívan képviselte a magyarországi kutatásokat: 1905-ben részt vett a Nemzetközi Szeizmológiai Szövetség megalapításában, amelynek közel tíz éven át töltötte be a főtitkári tisztségét, elősegítve az országok közötti tudományos együttműködést. Tudományos publikációi és előadásai révén jelentősen hozzájárult a magyarországi szeizmológiai kutatások nemzetközi elismertetéséhez.

    Kövesligethyt 1895-ben választotta levelező, 1909-ben pedig rendes tagjává a Magyar Tudományos Akadémia, székfoglaló előadásában a földrengések előrejelzésének lehetőségeit tárgyalta, amely napjainkig is a szeizmológia egyik legnagyobb kihívása maradt. Ma a nevét viseli a földrengések észlelésére és kutatására szakosodott legrangosabb magyarországi intézmény, a Földfizikai és Űrtudományi Kutatóközpont kötelékében működő Kövesligethy Radó Szeizmológiai Obszervatórium.

    Ajánlott irodalom

    • Varga Péter – Gráczer Zoltán: Kövesligethy Radó és a magyar földrengéskutatás. Magyar Tudomány 174. (2013) 1. 29–52.
    • Vargha Magda – Balázs Lajos – Zsoldos, Endre: Kövesligethy Radó és az asztrofizika kezdetei Magyarországon. Budapest, Konkoly Observatory, 2011. (Konkoly Observatory Monographs 8.) https://real-eod.mtak.hu/2920/
  • Gomperz Róza közvetítésével veje, Kaufmann Dávid hebraikagyűjteménye az Akadémia könyvtárába kerül

    Gomperz Róza közvetítésével veje, Kaufmann Dávid hebraikagyűjteménye az Akadémia könyvtárába kerül

    Kaufmann Dávid (1852–1899) vallásfilozófus, a budapesti Országos Rabbiképző Intézet tanára jelentős kézirat- és könyvgyűjteményt hozott létre a 19. század utolsó harmadában, amelyet Kaufmann korai halálát követően felesége édesanyja, Gomperz Róza (1830–1917) adományozott az Akadémiának. A Kaufmann-gyűjtemény a világ egyik legjelentősebb hebraikagyűjteménye, amely főként középkori eredetű iratokat tartalmaz.

    A morvaországi zsidó családból származó Kaufmann Dávid édesanyja biztatására kezdett teológiai tanulmányokba, a Lipcsei Egyetemen szerzett doktori címet, ezt követően pedig az 1877-ben megnyílt budapesti Országos Rabbiképző Intézetben helyezkedett el. 1881-ben feleségül vette a bankár- és kereskedőcsaládból származó Gomperz Irmát (1854–1905), és a feleség családjának anyagi támogatásával középkori héber kódexeket kezdett vásárolni. Közel 20 év alatt egy 1800 tételt számláló gyűjteményt hozott létre, amelyet Kaufmann halálát követően Gomperz Irma gondozott. Gomperz megbízta férje egykori tanítványát, Weisz Miksát, hogy állítsa össze a gyűjtemény katalógusát. A feleség halálát követően annak édesanyja, Gomperz Róza kezelte a hagyatékot, aki jelentős jótékonysági munkát végzett, és aktívan támogatta az izraelita kötődésű egyesületeket. Végrendeletében egymillió koronát hagyott a Gomperz Zsigmond és Róza Országos Izraelita Tanítónőképző Alapítvány megalapítására.

    Az 1905. december 24-én kelt levélben Gomperz Róza az Akadémiának adományozta veje gyűjteményét: „Az elhunytak intentióinak leginkább azon elhatározásommal vélek megfelelni, ha a gyűjteményt […] alapítványi ajándékul ajánlom fel a Magyar Tudományos Akadémiának, azon kéréssel, hogy azt a legelső tudományos intézetünk könyvtárában, […] mint Kaufmann Dávid és Irma alapítványt az Akadémia örök tulajdonaként őriztesse.” A Kaufmann-hagyatékon túl Gomperz Róza saját gyűjteményéből 25 héber nyelvű pergament adományozott az Akadémiának, amelyeket mint Gomperz Róza-alapítványt kért elhelyezni.

    Az 594 kéziratból és 1092 nyomtatott könyvből álló Kaufmann-gyűjteményt az MTA Könyvtárának Keleti Gyűjteménye őrzi. Az iratokat három csoportba sorolták: kódexek és kéziratok, liturgikus használatra már nem alkalmas töredékek és nyomtatott művek. A gazdagon illusztrált, festett kéziratok a zsidó könyvművészet jelentős alkotásai. Nagy részük Itália területéről származik, mivel Kaufmann megvásárolta egy mantovai rabbi teljes kézirat- és könyvgyűjteményét, de Jemenből, Jeruzsálemből és egy egyiptomi genizából, azaz egy már nem használható, de meg nem semmisíthető vallásos iratokat őrző, zsinagógabeli tárolóhelyiségből származó iratokat is tartalmaz a hagyaték. A hebraikagyűjtemény legjelentősebb darabjának egy Misna-kézirat (héber nyelvű, hagyományos törvényirodalom) tekinthető, amely azért egyedülálló, mert a ma ismert három, teljes Misna-kézirat közül ez a legrégebbi: a 11–12. században íródott szöveg a 2. század szerkesztési formáját tükrözi. A másik kiemelkedő darab egy 14. századi Katalóniából származó Haggáda, amely a pészah ünnepéhez kapcsolódó imákat tartalmazza. A Haggádát a családfő olvasta fel a széder-asztal körül összegyűjt családnak. A héber nyelvű, páratlan illusztrációkkal gazdagított kéziratot az Országos Széchényi Könyvtár 2025-ben digitalizálta. Ezen felül jelentős még az Északkelet-Franciaországból származó, a középkori Tóra-tudós, Maimonidész Misné Tóra törvénykódexének summázatát tartalmazó, 13. századi illusztrált kézirata, illetve a 14. századból, Dél-Németországból származó Háromosztatú Mahzór (ünnepi imakönyv), amelynek másik két részét a British Library és az oxfordi Bodleian Library őrzik.

    Ajánlott irodalom

  • Az Akadémia megalapítja a Bolyai János nemzetközi matematikai díjat

    Az Akadémia megalapítja a Bolyai János nemzetközi matematikai díjat

    1802-ben, 100 évvel a díj alapítása előtt, Kolozsvárott született annak névadója, Bolyai János (1802–1860). Apja, Bolyai Farkas (1775–1856) neves matematikaprofesszor akadémikus volt, az ifjabb Bolyait azonban életében – elsősorban latin nyelvű publikációs tevékenysége miatt – nem választotta tagjai közé az ekkor még elsősorban a magyar nyelv ápolását a zászlajára tűző Akadémia. János tehetsége hamar megnyilvánult, azonban anyagi okokból nem tudományegyetemre – édesapja a göttingeni egyetemre szerette volna küldeni, amelyhez a neves matematikaprofesszor, Carl Friedrich Gauss segítségét is kérte –, hanem a bécsi hadmérnöki akadémiára iratkozott be. A mérnöki pálya mellett azonban nem adta fel legfőbb érdeklődési körét, a geometria tanulmányozását sem.

    Bolyai János 1823-ra megkérdőjelezte Eukleidész párhuzamosságra vonatkozó alaptételét, ezzel új világot, de legalábbis új geometriai látásmódot teremtve (nemeuklideszi geometria). Az erről szóló publikációja azonban csak 1832-ben látott napvilágot, Appendix – eredetileg Scientia Spatii – címen, valóban függelékként, mert édesapja Tentamen című dolgozatával egybekötve jelent meg. A kötet nyilvánosság elé kerülése fontos tudománytörténeti esemény volt, és jelentős hatást gyakorolt a matematikai gondolkodásra, sőt az egész modern tudományosságra, fontos kiindulópontot jelentett a modern fizika, többek között például a relativitáselmélet számára. A kis füzetnek azonban kezdetben korántsem volt átütő hatása. A Bolyaival csaknem azonos időpontban vele megegyező eredményre jutó orosz matematikus, Nyikolaj Ivanov Lobacsevszkij is közzétette saját kutatásait, ezért később az egymással párhuzamosan hasonló meglátásokra jutó két kutató elméletét Bolyai–Lobacsevszkij-féle geometriának nevezték el.

    Bolyai munkásságát a 19. század utolsó évtizedeiben kezdték valóban értékelni. 1876-ban Lipcsében jelent meg Johannes Frischauf geometriakönyve, amelyben Bolyai Appendixét is felhasználta; ez nagyban segítette a magyar matematikus ismertté válását nemzetközileg. Időközben George B. Halsted austini professzor is sokat tett a nemeuklideszi geometria elismertetéséért; 1891-ben az Appendix angol nyelvű kiadása is megjelent. Halsted 1895-ben szóvá tette a magyar tudományos intézmények mulasztásait Bolyai vonatkozásában, 1896-ban Bolyai marosvásárhelyi sírjához is elzarándokolt. Franciaországban, Henri Poincaré vezetésével, a matematika bibliográfiája is elkészült, benne a Bolyai–Lobacsevszkij-féle geometriára fókuszáló fejezettel. 1897-ben megjelent az Appendix első magyar nyelvű kiadása. Bolyai hazai elismerése azonban nem volt maradéktalan: Szily Kálmán akadémiai főtitkár több alkalommal kedvezőtlen megjegyzéseket tett a matematikus lelkialkatára és tetteire vonatkozóan.

    Ennek ellenére 1902-ben, Bolyai János születésének 100. évfordulója alkalmából a Magyar Tudományos Akadémia megjelentette a Tentamen Appendix-szel kiegészített díszkiadását. 1903. január 25-én a kolozsvári egyetemen ünnepséget szerveztek, ahol mások mellett Eötvös Loránd akadémiai elnök méltatta az életében kellő megbecsültséget nem élvező Bolyai érdemeit. Ezt követően Szily Kálmán bejelentette az egybegyűlteknek, hogy az Akadémia a centenárium alkalmából – 1902-es döntésének megfelelően – nemzetközi Bolyai-díjat alapít: 1905-től kezdve minden ötödik esztendőben akadémiai jutalmat osztanak ki a legjobb matematikai publikáció szerzőjének. A díj az alapításkor 10 ezer koronát és arany emlékérmet jelentett. 1905-ben Henri Poincarét jutalmazták úttörő matematikai eredményeiért (Poincaré-sejtés, Poincaré-követőfüggvény), 1910-ben pedig David Hilbertet, a gravitációs téregyenlet leíróját. Ezután a 20. századi magyarországi történelmi események kilenc évtizeden keresztül feledésre ítélték a Bolyai-jutalmat. Az Akadémián már 1991 novemberében felmerült a díj felújításának lehetősége, 1992-ben meghozták az erre vonatkozó határozatot, 1994-ben pedig rögzítették a díj új szabályzatát. 2000 óta a Bolyai-díj ismét ötévente elnyerhető, összege jelenleg 25 ezer dollár.

    Ajánlott irodalom

  • Korányi Frigyes kezdeményezésére szanatórium épül a budapesti szegény sorsú tüdőbetegek számára

    Korányi Frigyes kezdeményezésére szanatórium épül a budapesti szegény sorsú tüdőbetegek számára

    1901-ben jelentős előrelépés történt a magyarországi közegészségügy és szociális orvoslás történetében: Korányi Frigyes (szül. Kornfeld Frigyes, 1828–1913) akadémikus, a budapesti egyetem belgyógyász professzorának kezdeményezésére megnyílt az új, korszerű pavilonrendszerű Erzsébet Királyné Szanatórium Budakeszi mellett, kifejezetten a szegénysorsú tüdőbetegek gyógyítására. Az intézményalapítás egy szélesebb közegészségügyi és társadalmi mozgalom egyik fontos mozzanatának tekinthető, amely a 19. század végén bontakozott ki a Magyarországon ekkor számos megbetegedést okozó, emiatt „morbus Hungaricus”-nak nevezett tuberkulózis (tbc) elleni védekezés érdekében. A tbc ekkoriban Magyarországon okozta a legtöbb halálesetet, miközben Nyugat-Európában – az intézményi hálózat kiterjedtsége miatt – már csökkenő tendenciát mutattak a halálozási arányok.

    Korányi Frigyes tehetős izraelita orvoscsaládban született Nagykállóban. Apja, Korányi (Kornfeld) Sebald szintén orvos volt. A szatmárnémeti piarista gimnázium elvégzése után 1844-ben iratkozott be a pesti egyetem orvosi karára. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idején orvosként vett részt az eseményekben. 1848-ban családjával áttért a katolikus vallásra, és ekkor vette fel a Korányi nevet.

    Orvosi praxisát szülővárosában, Nagykállóban kezdte, ahol a helyi kórház egyik alapítója volt 1859-ben, miközben külföldi tanulmányutak során ismerkedett meg a korszerű orvosi gyakorlatokkal. 1866-tól a pesti egyetem belgyógyász professzora lett, 1880-tól pedig a saját tervei szerint felépült I. számú Belklinika igazgatójaként vett részt az egyetemi életben. Az intézményben ő vezette be Magyarországon elsőként a laboratóriumi diagnosztikát és röntgenvizsgálatokat is.

    A mellkasi betegségek, különösen a tuberkulózis vizsgálata állt Korányi klinikai érdeklődésének középpontjában. Korán felismerte, hogy a tbc nem pusztán orvosi, hanem társadalmi probléma is: a rossz lakásviszonyok, az alultápláltság és a higiénés állapotok elválaszthatatlanul összefüggtek a betegség terjedésével. Ennek szellemében szorgalmazta a tüdőszűrő állomások kiépítését, és jelentős szerepet vállalt a tüdőbetegek számára létrehozott szanatóriumhálózat fejlesztésében. Munkássága elismeréseként a magyarországi közegészségügy megszervezésében kulcsszerepet játszó Fodor József akadémikus ajánlásával választották az MTA levelező tagjává 1884-ben.

    Korányi nem csupán gyakorló orvosként és tudományszervezőként volt kiemelkedő alakja a magyar orvostörténetnek, hanem közéleti szereplőként is. Hosszú ideig vezette az Országos Közegészségi Tanácsot, és 1891-től a főrendiház tagjaként is hangot adott az egészségügy és szociális ellátás kérdéseinek. Munkásságát királyi tanácsosi címmel (1876), „tolcsvai” előnévvel magyar nemességgel (1884), majd bárói ranggal (1908) ismerték el.

    1913 májusában hunyt el Budapesten. Idősebb fia, a később szintén akadémikussá választott Korányi Sándor vitte tovább a családi hivatást. Emlékét számos közintézmény őrzi, köztük a Semmelweis Egyetem Korányi Frigyes Szakkollégiuma és az általa 1901-ben alapított, ma Országos Korányi Pulmonológiai Intézet nevet viselő kórház.

    Ajánlott irodalom