Kategória: MTA200

  • A magyar kutatónők közül elsőként felolvassák Vendl Mária ásványtani munkáját az Akadémián

  • Megjelenik Bókay János akadémiai székfoglalója a bárányhimlő és az övsömör kórokozójáról

    Megjelenik Bókay János akadémiai székfoglalója a bárányhimlő és az övsömör kórokozójáról

    Bókay János (1858–1937) gyermekorvost 1923 májusában választották meg az Akadémia levelező tagjának, ebből az alkalomból hangzott el székfoglalója ugyanezen év november 19-én A bárányhimlős eredetű övsömör: Zoster varicellosus címmel. Előadásban azt a felfedezését mutatta be, miszerint az övsömör (Herpes zoster) és a bárányhimlő (Varicella) között kóroktani kapcsolat létezik. Nyomtatásban 1924-ben jelent meg az Orvosi Hetilap című szakfolyóiratban.

    Bókay János Pesten született, szepességi szász eredetű evangélikus családban. Édesapja id. Bókai János orvos, gyermekgyógyász, kórházigazgató főorvos, testvére, Árpád belgyógyász, farmakológus, az MTA levelező tagja volt. A család 1896-ban nemességet szerzett, bókai előnévvel. Bókay János a pesti evangélikus gimnáziumban érettségizett 1875-ben, majd a budapesti egyetem orvoskarán folytatta tanulmányait, ahol 1880-ban szerezte meg oklevelét.

    Ifj. Bókay az apja által alapított budapesti Stefánia Szegénygyermek-Kórház segédorvosaként, majd orvosaként kezdte a pályáját, 1885-től, apja halálától 1929-ig a Gyermekkórház – amely tulajdonképpen a budapesti orvosi kar intézményeként működött – igazgató-főorvosa volt, klinikai munkája mellett pedig a Budapesti Tudományegyetem tanársegéde, majd magán-, végül nyilvános rendes tanára volt. Egyetemi tanárként ő vezettette be a gyermekgyógyászatot szigorlati tárgyként, 1916-tól kötelezően választható, 1922-től kötelező formában. Bókay Jánost tekintjük a hazai gyermekorvoslástan megteremtőjének, ugyanakkor nemzetközi elismerést is szerzett. A bárányhimlős eredetű övsömör leírása mellett fontos szerepet játszott a járványos gyermekbénulás kutatásában. 1912-ben megjelent a társszerzőkkel írott – több kiadást megért, német nyelvre is lefordított – A gyermekorvoslás tankönyve című műve, amely hosszú ideig alapvető kézikönyv volt a gyermekgyógyászatban.

    Bókay az anya- és csecsemővédelmet kiemelt ügyként kezelte, különös tekintettel a betegségmegelőzésre. Támogatta a gyermekvédelmi intézményrendszer kiépítését, a szociális fejlesztéseket. A gyógyítás mellett orvostörténészként szintén jeleskedett: egyrészt a gyermekorvoslás történetével, másrészt nagy zeneszerzők betegségeivel foglalkozott. A zene iránt egyébként is komolyan érdeklődött, maga is játszott hangszeren és dalokat is szerzett. Aktív szerepet vállalt a szabadkőművességben.

    Számos szakmai és társadalmi szervezet tagja volt. Az 1923-ban létrejött Magyar Gyermekorvos Társaság alapító tagja, tiszteletbeli elnöke volt, 1931-ben pedig Korányi Sándorral megalapították a Magyar Orvostudományi Társaságok és Egyesületek Szövetségét. Ugyanakkor a Budapesti Orvosegyesület, az Országos Stefánia Szövetség, az Országos Közegészségügyi Tanács és a Budapesti Orvosok Kamarazene Egyesületének vezető tisztségviselője is volt.

    1929-ben nyugalomba vonult, Budapesten hunyt el 1937 júliusában. Nevét többek között egészségügyi szakképző iskola, medikusösztöndíj és a budapesti gyermekklinika utcája és gyermekorvos-emlékérem viseli.

    Ajánlott irodalom

  • Klebelsberg Kuno akadémikus, közoktatásügyi miniszter javaslatára megszületik az Akadémia rendszeres állami támogatásáról szóló törvény

    Klebelsberg Kuno akadémikus, közoktatásügyi miniszter javaslatára megszületik az Akadémia rendszeres állami támogatásáról szóló törvény

    Az 1923. évi I. törvénycikk, amelyet gróf Klebelsberg Kuno (1875–1932) vallás- és közoktatásügyi miniszter nyújtott be a magyar országgyűlésnek, a Magyar Tudományos Akadémia állami támogatásáról rendelkezik. A törvény az Akadémiának, a magyar tudományosság legfontosabb szereplőjének évi 12 millió korona juttatását mondja ki, amelyet például olyan célokra fordíthat, mint könyv- és folyóiratkiadás, tudományos pályadíjak és megbízások – az állam felé való elszámolás kötelezettsége nélkül. Ugyanakkor azt is kimondja, hogy az Akadémia munkatársait – a főtitkár, az osztálytitkárok és a főkönyvtárnok kivételével – fel kell venni a közgyűjteményeket tömörítő Országos Magyar Gyűjteményegyetem alkalmazottai közé. Ettől kezdve az Akadémia és a Gyűjteményegyetem együttesen módosíthatja az akadémiai dolgozók szolgálati helyét, illetve intézheti felvételét – ehhez mind a vallás- és közoktatásügyi miniszter, mind az Akadémia elnökének jóváhagyása szükséges.

    A rendelkezés bevezető sorai elénk tárják, miért volt erre szükség: a nemzet a magyar tudományosság fennmaradását „mostoha helyzetében” is támogatni kívánja, ezzel pedig a „jövőbe vetett hitéről és életerejéről” tett tanúbizonyságot (1.§). A magyar nemzet „mostoha helyzete” természetesen az elvesztett világháborút, a hatalmas károkat, valamint a példátlan területi és emberi veszteségeket jelentette, amely kétségtelenül traumatikus hatású volt a magyar társadalom számára, az államnak pedig teljesen új keretek között, ugyanakkor rendkívüli nehézségekkel kellett működnie.

    A magyar tudományosság, az Akadémia szintén rendkívül rossz anyagi helyzetben volt, ugyanis az értékpapírokba fektetett akadémiai vagyon – a világháború és a válság hatására – szinte semmivé lett, emellett milliós nyomdai tartozást halmoztak fel. Számos komoly veszteség érte az Akadémiát: többek között a határon túl maradó intézmények, munkatársak, kutatási anyagok és a nemzeti örökség kincsei mind ide sorolhatók voltak. Az MTA olyannyira rossz helyzetbe került a világháborút követően, hogy 1922-ben a parlament 5 milliós gyorssegélyt szavazott meg a részére, ami tulajdonképpen a tűzoltásra volt elég.

    Klebelsberg Kuno, aki 1922 és 1931 között csaknem egy évtizedig töltötte be miniszteri posztját, úgy vélte, a magyarságot a műveltség és a tudomány teheti naggyá, a nehéz helyzetből a tudás hozhat valódi szabadulást. A magyarság – amennyiben lehetősége nyílik rá – képes valódi értékteremtésre, szellemi kapacitásaiban nagy lehetőségek rejlenek. Az oktatás, a kultúra és a tudomány tehát értelmezésében sajátos fegyverek, amelyekkel kiszabadíthatjuk országunkat méltatlan helyzetéből. Ennek megfelelően ezen területeknek támogatása hazafias kötelesség, elsődleges feladat. Klebelsberg ennek mentén hozta szerteágazó intézkedéseit, az ő nevéhez fűződnek olyan eredmények, mint például az elemiiskola-építési program, a középiskolák szabályozása és fejlesztése, egyetemi építkezések (Szeged, Pécs, Debrecen), kutatóintézetek alakítása vagy népkönyvtárak létesítése. Ebbe a sorba illik bele az 1923. évi I. törvénycikk is.

    A törvény tehát biztosítani igyekszik, hogy az Akadémiának ezek után ne teljes mértékben az adományozók – a válság miatt megcsappant – lehetőségeire vagy kényére-kedvére legyen utalva az ország legtekintélyesebb tudományos intézménye. 1869 óta az állam ugyan rendszeresen támogatta az Akadémiát, ez a törvény mégis hangsúlyozta az állam felelősségét a tudományosság intézményének fenntartásában.  Az 1923. évi I. tc. értelmében az állam finanszírozta az Akadémia költségeinek egy részét (1924-ben a bevételek kb. 11%-át) de oly módon, hogy függetlenségét meghagyja, cserébe nem követel tételes elszámolást. Adományok ugyan továbbra is érkezhetnek, azokat bárkitől elfogadhat az intézmény, ám közben a feladatai jelentős részének ellátásáról az állam gondoskodik. A törvény tehát nem oldotta meg az Akadémia anyagi gondjait, de kétségtelenül jelentős gesztusként értékelhető. Az anyagi problémák időleges megoldását mégis egy nagylelkű adományozó, gróf Vigyázó Ferenc (1874–1928) hagyatékának néhány évvel későbbi birtokbavétele jelentette.

    Ajánlott irodalom

  • Riesz Frigyes és Haar Alfréd akadémikusok szerkesztésében megjelenik az Acta Scientiarum Mathematicarum első száma

    Riesz Frigyes és Haar Alfréd akadémikusok szerkesztésében megjelenik az Acta Scientiarum Mathematicarum első száma

    A magyar matematikusok a két világháború közötti időszakban is komoly tekintélynek örvendtek, noha ezt a korabeli értelmezés hajlamos volt a „kultúrfölény”-nek tulajdonítani. Bár ekkoriban is léteztek magyar matematikai szakfolyóiratok – például a Matematikai és Természettudományi Értesítő vagy a Matematikai és Fizikai Lapok –, az ezekben leírt eredmények, bármilyen értékesek is voltak, a külföldi, nyelvünkön nem beszélő érdeklődőkhöz csak korlátozottan juthattak el. Ezt a helyzetet igyekezett megváltoztatni az 1922-ben Szegeden elindult Acta Scientiarium Mathematicarum, amely kizárólag német, francia, angol vagy olasz nyelven írt tanulmányokat közölt. A folyóirat ma a szegedi Bolyai Intézet közreműködésével, nemzetközi szerkesztőgárdával, a neves Springer Nature kiadásában, angol nyelvű publikációk közlését vállalva jelenik meg. A több mint százesztendős, nagy szakmai elismertséggel rendelkező folyóirat a világ 20 legrégebbi matematikai lapja között foglal helyet.

    Az Acta Scientiarium Mathematicarum megálmodói és első szerkesztői Riesz Frigyes (1880–1956) és Haar Alfréd (1885–1933) voltak. A két tudós tevékenysége révén Szeged a két világháború között világhírű matematikai központtá vált, melynek szerves része az általuk alapított folyóirat. Riesz Frigyes Győrben született, zsidó családban (1906-ban ugyan kikeresztelkedett), édesapja orvosként praktizált. A győri bencések gimnáziumában érettségizett, felsőfokú tanulmányait Zürichben, Budapesten és Göttingenben, a matematikai kutatások akkori központjában végezte. Középiskolai tanárként működött Lőcsén és Budapesten, majd 1911-ben a kolozsvári egyetem oktatójává nevezték ki. Ekkorra már bemutatkozhatott a párizsi Akadémián (1907). 1921-ben, a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem kényszerű Szegedre költözésével maga is követte egyetemét. Az egyetem Matematikai, 1929-től Bolyai Intézetének vezető professzoraként dolgozott, közben egy alkalommal a dékáni, két alkalommal a rektori tisztséget is betöltötte. 1946-tól 1956-ban bekövetkezett haláláig a budapesti egyetem tanszékvezető professzora volt. Kutatásai számos területet érintettek: a funcionálanalízis egyik megalapítója, a topologikus terek elméletének leírásában szintén nagy szerepet játszott, és a valós függvénytan területén is alkotott (Riesz–Fischer tétel). 1916-ban a Magyar Tudományos Akadémia levelező, 1936-ban rendes tagjává választották, a második világháborúban zsidó származásával összefüggésben mégis sokat kellett szenvednie. 1945-ben elnyerte az Akadémia nagydíját és két alkalommal, 1949-ben és 1955-ben a Kossuth-díjjal is jutalmazták.

    Haar Alfréd Budapesten született izraelita vallású családban, édesapja földbirtokos volt. Az Evangélikus Gimnáziumban tanult; 1903-ban megnyerte a középiskolai tanulmányi versenyt matematikából. A budapesti műegyetemen kezdte tanulmányait, majd a pesti tudományegyetemen és Göttingenben folytatta, ugyanott doktorált Hilbertnél 1909-ben, és még ugyanebben az évben habilitált is. Előbb Zürichben, 1912-től pedig Kolozsváron tanított az egyetemen, ahol Riesz Frigyes kollégája lett. 1921-ben ő is követte az egyetemet Szegedre, ahol Riesszel együtt egy világhírű matematikai kutatóbázist hozott létre. Azon kevesek közé tartozott, akiket a Horthy-korszakban zsidó létükre akadémiai taggá választottak: 1931-ben az Akadémia levelező tagja lett, de megromlott egészsége miatt székfoglalóját már nem tudta megtartani, 1933-ban elhunyt. Kutatásai, többek között a többváltozós variációproblémák, valamint az ún. invariáns csoportmértékek bizonyítása nagyban hozzájárultak a modern matematika kialakulásához.

    Ajánlott irodalom

  • Kandó Kálmán mérnök, akadémikus Wahrmann-díjat kap

    Kandó Kálmán mérnök, akadémikus Wahrmann-díjat kap

    Bár Kandó Kálmánt (1869–1931) az Akadémia már 1903-ban jelölte a kereskedelmi és ipari tevékenységért adományozott Wahrmann-díjra, végül csak 1921-ben nyerte el azt egy új villamos vontatási rendszer kidolgozásáért és új rendszerű mozdonyok kialakításáért. A Wahrmann Mór nagykereskedő, vállalkozó, országgyűlési képviselő hagyatékából származó alapítványból 1897-től az Akadémia minden harmadik évben 2000 koronával jutalmazta a két terület legjelesebb képviselőit.

    Kandó Kálmán nemesi családból származott, előnevük egerfarmosi és sztregovai. Pesten született, középiskolai tanulmányait az evangélikus, majd a Mintagimnáziumban (ma ELTE Trefort Ágoston Gyakorló Gimnázium) végezte. Ezt követően a Királyi József Műegyetem gépészmérnöki szakosztályába iratkozott be, ahol elektrotechnikai tervével már negyedévesen pályadíjat nyert. Kitüntetéssel diplomázott, egy villamos meghajtású futódarut bemutató szigorlati munkája rektori dicséretben részesült. Egyéves kötelező katonai szolgálat után, 1893-tól a párizsi Compagnie de Fives-Lille gyárban kezdett dolgozni, ahol háromfázisú indukciós motorok gyártásával foglalkoztak. Kandó bekapcsolódott a gyártás-tervezésbe, jelentős mértékben gazdaságosabbá téve a folyamatot. Eredményeinek híre hamarosan elérte a hazai mérnöktársadalmat is: Mechwart András, a Ganz gyár vezérigazgatója már 1894-ben hazatérésre kérte, és a háromfázisú indukciós motorok hazai gyártásával bízta meg. Kandó visszatért Magyarországra, és 1895-ben már a tervezési (szerkesztési) osztály vezetője, 1897-ben a gyár igazgatóhelyettese volt. Ekkoriban a gyár amerikai tanulmányútra küldte, hogy tanulmányozza az ott üzembe helyezett nagyvasúti villamos mozdonyokat. A fiatal mérnök arra jutott, hogy ehhez a munkához nagyobb feszültségű áram előállítása szükséges.

    1897-ben az olasz kormány vasútvillamosításba kezdett, és a tanulmányútról hazatérő Kandó 1898-ban nekifogott a háromfázisú villamosítási rendszere alkalmassá tételének a közlekedésben. 1902-re elkészült a világ első, nagyfeszültségű váltóárammal működő vasútvonala. Az olaszok igen elégedettek voltak a munkájával, és további mozdonyokat rendeltek, azzal a kikötéssel, hogy azokat helyben készítik. Így Kandó Vado Liguréba költözött, ahol a mozdonygyár igazgatójaként két mozdonytípust is kifejlesztett. 1912-ben az olasz uralkodó, III. Viktor Emánuel a legmagasabb polgári kitüntetéssel honorálta szolgálatait. Azonban mégsem maradhatott sokáig Olaszországban: mivel a világháborúban Magyarország az ellentétes oldalon állt, Kandónak is haza kellett térnie.

    Kandó kétéves hadügyminisztériumi katonai szolgálat után végül a Ganz gyár vezérigazgatója lett. Szorgalmazta a vasútvillamosítást és a hazai vonalakra szerinte leginkább alkalmazható 50 periódusú, fázisváltós mozdony mielőbbi létrehozását. A tervezés érdekében 1922-ben állásáról is lemondott, ezután már csak műszaki tanácsadást vállalt. Külföldről is kapott mozdonymegrendeléseket, többek között például Saronnóból, Floridsdorfból (ma Bécs 21. kerülete) és Párizsból. 1923 októberében elindulhatott a Budapest Nyugati–Dunakeszi–Alag vasútvonalon a próbamozdony, ami fényesen igazolta Kandó elképzeléseit: bebizonyosodott, hogy a világon egyedülálló fázisváltós mozdony lehet az, amely leválthatja a régi, szénpazarló kocsikat, méghozzá az országos elektromos hálózat váltóáramának használatával. Az Egyesült Államokban is igénybe vették szolgálatait, 1927-ben a Virginian Vasúttársaság megbízásából utazott az Államokba, feladata a folyamatos hajtórúd-meghibásodások okainak feltárása volt a helyi villamosvonatokon, melynek sikerrel eleget tett. 1928-ban elrendelték a MÁV villamosítását, ami angol pénztámogatással valósulhatott meg, így Kandó még aktívabban vetette bele magát a feladatokba.

    Közben sorra érkeztek az elismerések, 1921-ben az Akadémia Wahrmann-díja után 1922-ben a budapesti Műegyetem tiszteletbeli doktorává avatta, a gépipar és az elektrotechnika terén mutatott érdemeiért, 1923-ban kormányfőtanácsossá nevezték ki, 1924-től a mérnöki tanács elnöke, 1927-től felsőházi tag. A Magyar Tudományos Akadémia Matematikai és Természettudományi Osztályának Matematikai és Fizikai Alosztálya 1927. május 5-én választotta levelező tagjai közé. 1930-ban megkapta, de átvenni már nem tudta a Corvin-koszorút, mint ahogy akadémiai székfoglalóját sem tarthatta már meg személyesen, ugyanis 1931 januárjában elhunyt; helyette Hoór Tempis Mór terjesztette elő 1937 áprilisában.

    Ajánlott irodalom

  • A politikai okokból kizárt akadémikusok emlékére

    A politikai okokból kizárt akadémikusok emlékére

    Magyarország számára az első világháború vége nem a stabilitást, hanem további belpolitikai válságok sorozatát hozta el: az őszirózsás forradalmat, majd a kommunisták vezette Tanácsköztársaság időszakát. A Kun Béla irányításával, 1919 márciusában létrejött proletárdiktatúra a társadalom és gazdaság – szovjet mintájú – radikális átalakítására törekedett; vezetői államosításba kezdtek, a nagybirtokokat felszámolták és szövetkezeteket, állami gazdaságokat szerveztek belőlük.

    A Tanácsköztársaság vezetői a régi rend képviselőjének tekintették az Akadémiát, ezért előbb zárolták az intézmény bevételeit, majd lefoglalták a helyiségeit. Végül, 1919 áprilisának közepén, az intézmény átszervezésére hivatkozva a Közoktatásügyi Népbiztosság egy rendelettel felfüggesztette az Akadémia működését.

    A kommunista uralom bukása után augusztusban az Akadémia összes ülésén Pekár Gyula levelező tag, és egyben az új kormány Vallás és Közoktatásügyi Minisztériumának politikai államtitkára indítványozta, hogy állítsanak fel bizottságokat, „a melyek megvizsgálják az Akadémia tagjainak a Tanácsköztársaság idején tanúsított activ és passiv magatartását, hogy vajjon nincsenek-e oly tagok, akik nemzethűség szempontjából méltatlanok az akadémiai tagságra”.

    Az igazolóbizottságok az ülés után nem sokkal, akadémiai osztályonként kezdték meg a munkájukat. Az augusztus és október közötti lezajlott vizsgálatok után a bizottságok az érintett akadémikusok számára 3 büntetési tételt javasoltak tettük súlyossága szerint: 1.) kizárás, 2.) rosszallás, 3.) sajnálkozás. Ezek alapján a bizottságok 7 akadémikusnál kizárást, 1-nél a rosszallást, míg 4-nél a sajnálkozás alkalmazását javasolták az összes ülés számára.

    Az azonban problémát okozott, hogy Akadémia szabályzatai egyáltalán nem tartalmaztak rendelkezést a tagok kizárására. Ezért az Akadémia elnöke, Berzeviczy Albert a kizárásokat tárgyaló novemberi 24-i összes ülésen azt javasolta, hogy a tagfelvétel szabályait alkalmazzák, azaz a titkos szavazást és a kétharmados többséget. Ezzel az ülés egyetértett, azonban így Asbóth Oszkárt, Alexander Bernátot és Kövesligethy Radót – a bizottsági javaslat ellenére – nem sikerült kizárni. A döntéseket látva Berzeviczy idő és okmányok hiányára hivatkozva berekesztette az ülést, és későbbi folytatását rendelte el.

    Az ülés december 2-án folytatódott, ahol Szily Kálmán már azt javasolta, hogy a kizárásokra ne a kétharmados, hanem az összes ülések döntéshozatalára vonatkozó 50%-os szabályt alkalmazzák. Berzeviczy ugyan aggályát fejezte ki a módosítás miatt, ám végül a jelenlévők megszavazták az előterjesztést. Ebből kifolyólag ezen az ülésen az Akadémia az újbóli szavazás elrendelésével már ki tudta zárni Asbóthot és Alexandert. Rajtuk kívül még Lendl Adolfot zárták ki, Kövesligethyt és Schmidt Józsefet rosszallásban részesítették, míg a sajnálkozásra vonatkozó büntetés alkalmazásától eltekintettek. A kizárásra javasolt Éber Lászlót és Beke Manót – fontos iratok hiányában – csak 1920 februárjában, illetve áprilisában távolították el tagok sorából. A szintén kizárni kívánt Simonyi Zsigmond időközben elhunyt, így ügyével nem foglalkoztak.

    Az eljárások átpolitizáltságát bizonyítják – a már említett visszásságok mellett – az okok is, amelyek mentén a tagokat kizárták. Alexander a Tanácsköztársaság idején megtarthatta katedráját, de a tanításon kívül más tevékenységet nem végzett. „Bűne” az volt, hogy egy kommunisták által átvett napilapba (Pester Lloyd) írt cikkeket, illetve az Akadémia által támogatott Athenaeum folyóiratban megjelentette Varjas Sándor Marx mint filozófus című tanulmányát. Ezek a vád szerint már „lelki közösséget” árultak el a Tanácsköztársasággal. Éber azért nem lehetett tovább tag, mert egyetemi katedrát fogadott el a kommunistáktól, míg ugyanezért Degen Árpádot vagy báró Harkányi Bélát nem érte retorzió. Bekének leginkább azt rótták fel, hogy egyetemi adminisztratív bizottsági tagságot fogadott el, bár az egyszer sem ült össze. Lendlt azért törölték a tagok sorából, mert elvállalta egy tervezett, önálló Természettudományi Múzeum igazgatóságát. Asbóth a pesti egyetemi dékáni kinevezése miatt bűnhődött. Vagyis, az Akadémia vezetése érezhetően így próbált igazodni az újonnan kiépülő nemzeti, keresztény rendszer antikommunista és antiszemita irányvonalához.

    Az 1945-ben még élő Beke Manót az Akadémia újra tagjai közé választotta, míg a többi tudóst 1989-ban rehabilitálták.

    Ajánlott irodalom

  • Gróf Teleki Pál akadémikus kezdeményezésére elkészül Magyarország etnikai térképe a népsűrűség figyelembevételével

    Gróf Teleki Pál akadémikus kezdeményezésére elkészül Magyarország etnikai térképe a népsűrűség figyelembevételével

    Hazánk egyik legnevezetesebb térképe, az ún. „vörös térkép” (Carte Rouge) – az első világháborút lezáró béketárgyalások egyik legismertebb dokumentuma – a Kárpát-medence nemzetiségi viszonyait mutatja. A térkép a magyar etnikumot a feltűnő vörös színnel ábrázolta, innen ered elnevezése is. Teleki Pál (1879–1941) erdélyi gróf, földrajztudós, akadémikus, államférfi, későbbi miniszterelnök munkája egy határozott cél érdekében jött létre. Teleki már 1916-ban, Románia az antanthoz való átállásával és a román csapatbetörésekkel szembesülve annak a véleményének adott hangot, hogy a történelmi Magyarország léte komoly veszélybe került. Mint később kiderült, Telekinek igaza volt: a Románia és az antant között már 1916-ban létrejött titkos bukaresti szerződés igen jelentős területi juttatásokat helyezett kilátásba a románoknak, akik nem csupán Erdélyre, de a Tiszántúl nagy részére is igényt formáltak. 1918. december 1-jén, a gyulafehérvári gyűlésen kimondták Erdély csatlakozását Romániához, 1919 elején pedig meg is kezdődött a román közigazgatás kiépítése. Ugyanakkor a magyarok pozícióit tovább gyengítette, hogy 1918 őszén Ausztria, a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság és Csehszlovákia is független állammá vált.

    Teleki Pál úgy vélte, rendkívül lényeges, hogy Magyarország a lehető legalaposabban felkészüljön a közelgő béketárgyalásokra. Bár 1918 októberében ő is elkapta a spanyolnáthát, magát nem kímélve, saját tudományának eszközeivel a betegágyból is dolgozott. Ekkor született meg ugyanis a nemzetiségi térkép ötlete, amely a valóságos helyzetet bemutatva, a lehető legpontosabban ábrázolja az ország területét, hogy azután – remélhetőleg – a nemzetiségi viszonyokat figyelembe véve dönthessenek a tárgyalásokon. Az adatok alapvetően a Magyar Királyi Központi Statisztikai Hivatal 1910. évi népszámlálási adataiból származtak. Az etnikumokat különböző színekkel jelölték, az alaptérkép 1:200 000 méretarányú volt.

    A Károlyi Mihály vezette kormány jelentős összeggel támogatta a munkát, mint ahogy a Magyar Földrajzi Társaság, a Központi Statisztikai Hivatal és a Kereskedelmi Minisztérium is segítséget nyújtott. Telekinek közvetlen munkatársa volt az akadémikus báró Nopcsa Ferenc geológus, emellett körülbelül ötvenen, többek között iparművészeti főiskolai hallgatók is önkéntes munkával járultak hozzáa térkép elkészítéséhez.

    A megfeszített munka nyomán 1919 februárjára elkészült a térkép. Teleki igyekezett felhasználni nyugati kapcsolatait, számos ismerőséhez elküldte az anyagot, remélve, hogy ezeken az informális forrásokon keresztül is előmozdítja a magyarság ügyét. Közben az antantmissziók is megjelentek Magyarországon, és világossá vált, hogy szükség lesz egy jobban használható, kisebb arányú, sokszorosítható térképre. Így készült el a Carte Rouge végleges formája, 1:100 000 méretarányban. A térkép tárgyilagosságát, szakszerűségét az antanthatalmak is elismerték, mint ahogy Teleki kiváló szakmaiságát is.

    A magyar békedelegáció, gróf Apponyi Albert vezetésével, 1920. január 14-én adta át megbízóleveleit. Teleki Pál fődelegátusként volt a küldöttség tagja. Január 16-án Apponyi nagyszabású, komoly feltűnést keltő francia, angol és olasz nyelvű beszédet mondott, amely tényleges eredményt mégsem hozott. Lloyd George brit miniszterelnök – a meghallgatás rendjének ellenére – kérdést intézett Apponyi grófhoz az elszakítandó területeken maradó magyarsággal kapcsolatban. Válaszában a magyar küldöttség vezetője bemutatta a vörös térképet, és annak segítségével magyarázta el a helyzetet és a várható kilátásokat. A békekonferencia döntéshozói tudomásul vették, hogy nagyjából 3 millió 400 ezer magyar idegen állam fennhatósága alá kerül.

    A vörös térkép a második világháborút követően évtizedekig tiltólistára került Magyarországon, mert a sovinizmus és az irredentizmus bizonyítékát látták benne.

    Ajánlott irodalom

  • „A Magyar Tudományos Akadémia szózata a művelt világ összes akadémiáihoz” Magyarország területi egysége érdekében

    „A Magyar Tudományos Akadémia szózata a művelt világ összes akadémiáihoz” Magyarország területi egysége érdekében

    Tisza István egykori miniszterelnök 1918. október 17-én jelentette be az országgyűlésben, hogy a háborút az Osztrák–Magyar Monarchia elveszítette. Az összeomlás miatti kétségbeesés október 31-én forradalomba csapott át, Károlyi Mihály kormánya kikiáltotta a köztársaságot és feloszlatta a hadsereget. A magyar delegáció által november 13-án aláírt belgrádi egyezmény nem hagyott kétséget afelől, hogy Magyarország súlyos területi veszteségeket fog elszenvedni. Ebben a vészjósló időszakban fogalmazta meg Sebestyén Gyula folklorista az Akadémia felkérésére azt a körlevelet, amelyben mintegy utolsó mentsvárként igyekeztek a magyar tudomány kiválóságai tudománydiplomáciai szövetségeseket keresni, remélve, hogy az katonai-diplomáciai befolyássá fordítható. A szöveget Berzeviczy Albert elnök Ilosvay Lajos másodelnökkel, Heinrich Gusztáv főtitkárral, az I., II., és III. osztály elnökeivel – Goldziher Ignáccal (Nyelv- és széptudományi osztály), Concha Győzővel (Bölcseleti, társadalmi és történeti tudományok osztálya) és Entz Gézával (Matematikai és természettudományok osztálya) – és titkáraival, illetve a szerzővel mint előadóval együtt írta alá.  A felhívást angol, francia, olasz és német nyelvre fordították le.

    A szöveg társadalomstatisztikai adatokkal és a korszak tudományossága által elfogadhatónak tartott, és minden nemzeti mozgalom által – eltérő előjelekkel – használt történeti, gazdasági, földrajzi, kulturális érvekkel kísérelte meg alátámasztani az ország egybentartását indokló vélelmezett magyar kultúrfölényt, egyúttal idealizált képet festve a Kárpát-medencei népek konfliktusmentes együttéléséről. A magyar faj (itt értsd: etnikai nemzet) a szomszédos nemzeteknél magasabbnak ítélt kulturális és szellemi nívóját a Kárpát-medencei jelenlét hosszának és az itt tapasztalt kedvező környezeti adottságok elkerülhetetlen következményeként értelmezte. Magyarország történelmi hivatásának megjelölésekor – „félezer éven át védőbástyája volt a nyugati keresztény egyháznak, kelet felé pedig előharczosa volt a reformátiónak” – olyan léptéket választott, amely a közelmúlt magyar belpolitikájának a többi nemzetiségre irányuló dominanciatörekvéseiről egy előnyösebbnek vélt összeurópai perspektívára helyezte a hangsúlyt.

    A magyarság asszimiláló erejét olyan nemzetiségi felmenőkkel rendelkező művészekkel és tudósokkal próbálta szemléltetni, mint Zrínyi Miklós, Munkácsy Mihály, Petőfi Sándor, Semmelweis Ignác és Liszt Ferenc, egyúttal pedig az innen elszármazottak teljesítményét is a magyar nemzethez igyekezett kötni a „tehetségekben gazdag magyar föld” tápláló erejére hivatkozva. Az asszimilációra vonatkozó politikai nyomás, például „a legújabb korban érvényesített államnyelv” szerepét a nemzetiségek beolvasztásában kicsinyíteni igyekezett, a 19. századi urbanizációét növelni. Zárógondolatként az Akadémia figyelmeztette az európai tudományosság képviselőit, hogy az igazságtalan béke újabb fegyveres konfliktus fenyegetésével jár.

    Egyedül a Cseh Tudományos Akadémia válaszolt – ellenséges hangnemben – a bécsi csehszlovák követségen keresztül az elnökségének. A körlevél tehát, akár szimpátiát, akár ellenérzést keltett a többi címzettben, nem ért el komolyabb eredményeket. Az 1920. június 4-én a versailles-i Nagy-Trianon palotában aláírt békeszerződés következtében a történelmi Magyarország elveszítette területének kétharmadát és lakosságának közel 60 százalékát.

    Az 1918-as nyílt levél nem tűnt el nyomtalanul a közéleti-tudományos emlékezetből. Amikor Szekfű Gyula történész 1931-ben a Magyar Tudományos Akadémia szemére vetette, hogy az nem igyekszik a történelmi Magyarország egykoron nemzetiségek lakta vidékein végzett szisztematikus, levéltári kutatásokon alapuló településtörténeti kutatásokkal ellensúlyozni az utódállamok magyarellenes propagandáját, Berzeviczy Albert többek között a Sebestyén által fogalmazott felhívásra hivatkozott jó példaként.

    Ajánlott irodalom

    • A Magyar Tudományos Akadémia szózata a művelt világ összes akadémiáihoz. Magyar Tudomány 30. (1919) 16–23. https://real-j.mtak.hu/102/
    • Bicskei Éva: Sessio 3.32. Berzeviczy Albert: A Magyar Tudományos Akadémia szózata a művelt világ összes akadémiáihoz, 1918. december. In: 150 éves az Akadémia székháza: Épület-, intézmény- és gyűjteménytörténet. Szerk.: Bicskei Éva – Ugry Bálint. Budapest, MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont, 2018. 147. https://real-eod.mtak.hu/7692/1/MTA-150eves-az-akademia-epulete.pdf
  • Lóczy Lajos „A Balaton környékének geológiai képződményei és ezeknek vidékek szerinti telepedése” című művével elnyeri az Akadémia Nagyjutalmát

    Lóczy Lajos „A Balaton környékének geológiai képződményei és ezeknek vidékek szerinti telepedése” című művével elnyeri az Akadémia Nagyjutalmát

    Lóczy Lajos (1849–1920) A Balaton környékének geológiai képződményei és ezeknek vidékek szerinti telepedése című műve több mint húszévnyi kutatómunka után 1913-ban jelent meg. A munkát az Akadémia 1917-ben részesítette nagyjutalomban, amely kiosztására az egyes tudományos osztályoknak kilenc évente volt lehetősége, ez jelentette a tudós társaság legnagyobb eszmei és anyagi elismerését.

    Lóczy egyetemi tanulmányait 1869–1874 között  Svájcban, a zürichi műegyetemen végezte, ezt követően a Magyar Nemzeti Múzeum Ásvány- és Őslénytárának múzeumi segédőre lett. 1877 és 1880 között részt vett Széchenyi Béla gróf kelet-ázsiai expedíciójában, majd a Zarándi-hegységben (régi nevén Hegyes-Drócsában), Erdély területén folytatott kutatásokat a Földtani Intézet munkatársaként. Ezek a vizsgálatok alapozták meg a terepen végzett megfigyelésekre épülő szemléletét, amely a magyar földrajztudományban akkor hiánypótlónak számított. Megközelítése szembehelyezkedett Hunfalvy Lajos Carl Ritter felfogását valló leíró geográfiájával, amely a földrajzot a korábban megszületett források, kutatások, útleírások alapján létrehozott államtudományként írta le. Lóczy Lajos egy sokkal inkább természettudományos megalapozottságú, saját, terepen végzett megfigyelésekre építő, analitikus megközelítést képviselt. Így, a korábbiakkal szemben, már nemcsak a földfelszín és az ahhoz kapcsolódó társadalmi és biológiai folyamatok érdekelték, hanem az azt alkotó anyagok és formák fejlődése is érdekelte.

    Szemlélete hamar jelentős szakmai támogatást kapott: 1888-ban az MTA levelező, majd 1901-ben rendes tagjává választották, 1900–1904 között a Földrajzi Társaság elnökeként tevékenykedett. 1889-től Hunfalvy János utódaként a Magyar Királyi Tudományegyetem földrajzprofesszora, 1902 és 1908 között az egyetem Földrajzi Intézetének az igazgatója is volt. Az oktatásban is igyekezett érvényesíteni szemléletét, és a korábban jellemző elméleti oktatással szemben a gyakorlati, terepmunkán alapuló tanítási módszert tekintette elsődlegesnek.

    1891-ben kezdeményezésére jött létre a Magyar Földrajzi Társaság Balaton-Bizottsága, amely még abban az évben az ő vezetése alatt, az MTA támogatásának köszönhetően elkezdte a kutatómunkát. A bizottság a tó térségének tudományos elemzésében a földkéreg alatti folyamatok mellett a térség biológiai, etnográfiai és demográfiai kutatását is előtérbe helyezte. Ebből adódóan a kutatás széles körű együttműködésen alapult, és az egyes tudományterületek legjobbjai vettek benne részt, köztük számos akadémikus: például Entz Géza zoológus, Márki Sándor történész, Kvassay Ödön vízmérnök és György Aladár statisztikus. Később csatlakozott a kutatócsoporthoz Daday Jenő hidrobiológus, Istvánffy Gyula botanikus és Herman Ottó etnográfus-entomológus.

    A kutatás több mint 20 évig tartott és eredményeit a háromkötetes A Balaton tudományos tanulmányozásának eredményei kötetsorozatban publikálták. Lóczy Lajos A Balaton környékének geológiai képződményei és ezeknek vidékek szerinti telepedése című munka az első kötetben kapott helyet. A munka a táj szerkezetét nemcsak leírta, hanem az egyes képződmények térbeli elhelyezkedését a földtani múlt folyamataiból vezette le. A térség morfológiai tagolódását a rétegek keletkezésének ideje, üledékes vagy vulkanikus eredete és szerkezeti mozgások szerint magyarázta, vagyis a jelenlegi felszínformák mögött ható (föld)történeti ok-okozati rendszert rekonstruált.

    Hogy megfigyeléseit és a kutatás irányítását minél közelebbről végezhesse, élete utolsó időszakát Csopakon töltötte. 1920. május 13-án halt meg, Balatonarácson temették el. Nevét viseli a Tamás-hegy nyugati oldalán fekvő Lóczy-barlang, valamint Magyar Földrajzi Társaság egyik kitüntetése is.

    Ajánlott irodalom

  • Herceg Batthyány-Strattmann Lászlót, a szegények orvosát az Akadémia igazgatósági tagjává választják

    Herceg Batthyány-Strattmann Lászlót, a szegények orvosát az Akadémia igazgatósági tagjává választják

    Herceg Batthyány-Strattmann László (1870–1931) életműve és gyógyító tevékenysége sajátos metszéspontját képezi az orvostudomány modernizációjának, a keresztény karitatív eszménynek, valamint a közegészségügyi intézményrendszerben a századfordulón egyre erőteljesebben megmutatkozó szociális gondolatnak. A társadalom legelesettebb tagjait segítő tevékenysége miatt a „szegények orvosa”-ként ismertté vált Batthyány-Strattmannt munkássága elismeréseként 1915-ben a Magyar Tudományos Akadémia igazgatósági tagjává, 1917-ben pedig tiszteleti tagjává választották.

    1870-ben született Dunakilitin, ifjabb gróf németújvári Batthyány József császári és királyi kamarás, Vas vármegye örökös főispánja és Batthyány Ludovika hatodik gyermekeként. A Batthyány-Strattmann nevet 1915-től használta, miután unokabátyja, Batthyány-Strattmann Ödön halála után 1914-ben megörökölte a körmendi hitbizományt és a hercegi címet. Tanulmányait a bécsi és kalocsai jezsuitáknál végezte, és már ezekben az években kitűnt természettudományok iránti érdeklődése. Középiskolai tanulmányai befejezését követően a bécsi gazdasági főiskola, majd a bécsi egyetem hallgatója lett, ahol 1896-ban szerzett kémiából doktorátust. 1896-ban iratkozott be az orvosi karra, ahol 1900-ban avatták orvosdoktorrá.

    Orvosi pályáját bécsi kórházi gyakorlattal kezdte, de hamarosan saját finanszírozású kórházat alapított Köpcsényben (ma Kittsee, Ausztria). Az intézmény a korszakban szokatlan technikai felszereltséggel működött. A kórházalapítás elsősorban filantróp gesztus volt. Batthyány-Strattman Lászlót a népbetegségek, például a tuberkulózis vagy a szembetegségek, elsősorban a vakságot okozó trachoma előfordulásának okai és kezelésének lehetőségei érdekelték. Az orvostudomány ekkoriban vált a társadalmi problémák tudományos megértésének, elemzésének és gyakorlati kezelésének egyik kulcsterületévé: a prevenció, a szűrés és a célzott kórházi infrastruktúra kiépítése már nemcsak egyéni, hanem közösségi felelősségként jelent meg, és a legújabb kutatások eredményeit sikerrel alkalmazó gyakorló orvosok szerepe egyre inkább felértékelődött.

    A köpcsényi kórházban Batthyány-Strattmann elsősorban szemészeti és belgyógyászati, kisebb részben pedig sebészeti és szülészeti eseteket kezelt. A betegellátás ingyenes volt, és az első tíz évben több mint egymillió aranykoronát fordított saját vagyonából az intézmény fenntartására. Az I. világháború alatt a kórházat jelentősen kibővítette, emellett felesége, Coreth Mária Terézia hadiárvák számára óvodát alapított. A Monarchia felbomlását követően – Köpcsény Ausztriához kerülése után – székhelyét áthelyezte Körmendre, ahol a családi kastély egyik szárnyában modern szemklinikát rendezett be.

    Orvosi tevékenysége itt is példátlan intenzitással folytatódott: évente mintegy ötezer beteget kezelt, és több mint húszezer szemműtétet végzett. Páciensei túlnyomó része a legszegényebb társadalmi rétegekből került ki, számukra nemcsak az orvosi ellátás, hanem a gyógyszerek és a szemüveg is ingyenes volt, sőt olykor az utazási költségeiket is megtérítette. Napi 80–100 beteget fogadott, és munkáját precízen dokumentálta: eseteit fényképekkel, röntgenfelvételekkel illusztrálta.

    1931-ben hunyt el Bécsben. A Batthyány családi sírboltban, Németújváron helyezték örök nyugalomra. Boldoggá avatási eljárása 1944-ben kezdődött meg, azonban a politikai ellenállás miatt évtizedekre megszakadt a folyamat. Végül 2003-ban II. János Pál pápa avatta boldoggá.

    Ajánlott irodalom