Kategória: MTA200

  • Deák Ferenc, „a haza bölcse” felravatalozása az Akadémia épületének előcsarnokában

    Deák Ferenc, „a haza bölcse” felravatalozása az Akadémia épületének előcsarnokában

    Deák Ferenc (1803‒1876) 1839-ben lett a Tudós Társaság tiszteleti, majd 1855-ben igazgatótanácsi tagja. Különösen az 1850-es évek második felében vette ki részét az Akadémia ügyeiből; 1858-ban ő szerkesztette az uralkodónak szánt feliratot az alapszabályok módosítása kapcsán. Az 1876. január 28-i halálát követő napon délután öt órakor rendkívüli ülést tartottak az Akadémián, ahol Lónyay Menyhért, az Akadémia elnöke (1871–1884) elnökölt. Lónyay indítványozta, hogy Deák temetésén és a két nappal később tartandó gyászistentiszteleten testületileg jelenjenek meg, születésének napján, október 17-én pedig tartsanak ünnepélyes gyászülést. Deákot ugyanezen a napon az országgyűlés mindkét házában a nemzet halottjának nyilvánították. Ezek a reakciók a már életében kialakuló kultuszának folyományai voltak. Már a reformkor idején is tisztelet övezte személyét munkássága miatt: az országgyűléseken felszólalt a jobbágyfelszabadítás és a szólásszabadság kérdésében, a vallásszabadság tárgyában feliratot szerkesztett és a büntetőjogi választmánynak is aktív tagja volt. Az első felelős kormányban elvállalta az igazságügyi miniszteri pozíciót, a passzív ellenállás évei után pedig fontos szerepet játszott a kiegyezés létrejöttében, amely után 1874-ig a róla elnevezett Deák-pártban tevékenykedett.

    Holttestét január 31-én a Magyar Tudományos Akadémia palotájának oszlopcsarnokában ravatalozták fel, ahová a király és a királyné is elküldték koszorúikat. Erzsébet királyné személyesen is megjelent Deák ravatalánál, ezt a jelenetet Zichy Mihály festményen örökítette meg, Holló Barnabás pedig egy domborművet készített róla, amelyet az Akadémia előcsarnokának falában helyeztek el. Mindez mutatja az esemény szimbolikus jelentőségét. Később a nemzet más kiválóságait is itt ravatalozták fel, például Arany Jánost, Mikszáth Kálmánt vagy Kodály Zoltánt.

    Deák temetésére február 3-án délelőtt 11 órakor került sor, sok száz küldöttség és a nemzet általános részvéte mellett. Holttestét a Kerepesi úti temetőben helyezték örök nyugalomra, később e célra közköltségen mauzóleumot építettek.

    A magyar törvénytárban Deák Ferencnek az 1876. évi 3. törvénycikk állított emléket, szobrát Huszár Adolf szobrász készítette el, leleplezésére 1887-ben került sor az Akadémia palotája előtti téren.

    Deák Ferenc halálának első évfordulóján, 1877. január 28-án a Magyar Tudományos Akadémia ünnepélyes közgyűlést tartott, ahol Csengery Antal (1822–1880), a Magyar Tudományos Akadémia másodelnöke (1871–1880) tartott emlékbeszédet Deák felett.

    A Deákhoz kapcsolt két legismertebb jelző „a haza bölcse” és „a nemzet prókátora”. A haza bölcsének Kossuth Lajos nevezte el, a nemzet prókátora nevet pedig azért kapta, mert a magyar nemzet érdekében végzett tevékenysége alapján méltán nevezhetjük őt a nemzetet védő ügyvédnek. Ezen kívül nevezték még „a magyarok Mózesének” és „a haza atyjának” is.

    Ajánlott irodalom

  • Megjelenik Rómer Flóris „Régi falképek Magyarországon” című munkája, a művészettörténeti műfaji gyűjtések úttörő műve

    Megjelenik Rómer Flóris „Régi falképek Magyarországon” című munkája, a művészettörténeti műfaji gyűjtések úttörő műve

    A Magyar Királyság területén fellelhető természeti kincsek és „régiségek”, tárgyi emlékek összegyűjtésének és dokumentálásának fáradságos munkáját az 1841-ben, számos akadémikus részvételével német példa alapján alapított Magyar Orvosok és Természetvizsgálók Társasága (MOTT) kezdte meg. A MOTT első vándorgyűlésének szervezője, egyúttal pedig az MTA titkára, Toldy (Schedel) Ferenc 1847-ben megszövegezte a Magyar Tudományos Akadémia felszólítását „minden, a nemzeti becsületet szívén viselő magyarhoz a hazai műemlékek ügyében”, és kijelölte a műemlékvédelem ma is érvényes alapfeladatait. Rómer Flóris (1815–1889) bencés tanár és művészettörténész 1874-es kötete a század közepén megindult alapkutatások hosszas folyamatába illeszkedik. A szerző egyéni szakértelme mellett a kollektív erőfeszítésekre is támaszkodik, hiszen, ahogy könyve előszavában jelzi, „[e] kötet Magyarországnak régi falfestményeit tárgyalja, a mint ezeket eddig saját tanulmányozásaimból ismerem, vagy mint mások fürkészései után tudomásomra jutottak”.

    Munkájának közvetlen előzményei kollégája, a később szintén akadémikussá választott Ipolyi Arnold A középkori szobrászat Magyarországon és A középkori magyar festészet emlékeiből című, alapvető jelentőségű első gyűjtései. Rómer munkájának előszavából kiderül, hogy nem pusztán az Ipolyi által képviselt szakmai ethosz, hanem közös élményeik is inspirálták az évtizedes gyűjtőmunkában: „Midőn az ócsai templom régiségeit 1863. augustus 2-án Ipolyi Arnold és Fraknói Vilmos társaságában tanulmányoztam, és ugyanott az ősrégi templom többszögü záradékának délkeleti falán, a csak alsó részleteiben némileg fentartott sz. Kristóf festményét láttam, soha sem hittem volna, hogy be következik még olyan idő is, mikor, a középkorban nálunk is virágzott falfestményeknek egész sorozatát fogjuk birni, egész festőiskolákat találni!”

    Rómer topografikus gyűjtése az elsősorban földrajzi hely, másodsorban pedig korszak alapján csoportosított falképek részletes ismertetését gazdag illusztrációs anyaggal egészítette ki. Bár a 19. századi művészettörténet mint nemzeti tudomány küldetését szem előtt tartva törekedett a magyar emlékek európai színvonalának bizonyítására, kutatói szigora visszatartotta a korban divatos koncepciózus, önkényes datálásoktól, így a tudománytörténészek azóta is hangsúlyozzák korszerűségét.

    Rómer, aki 1860-tól az akadémia levelező, 1871-től rendes tagja volt, a Magyar Tudományos Akadémia Archaeológiai Bizottságnak kiadásában jelentette meg kötetét. A Bizottság megalakulása fontos lépés volt a hazai kutatás intézményesítésében, ugyanis addig az 1850-ben az uralkodó, Ferenc József császári rendeletével létrehozott, az építészeti műemlékek felkutatását és fenntartását célzó központi állami bizottság Magyarországra is kiterjedő hatáskörébe tartozott az emlékek felkutatása és lajstromba vétele. Mind Ipolyi, mind Rómer támogatta az osztrák intézmény tevékenységét a magyar műemlékek érdekében. Ipolyi a kezdetektől tagja volt az 1858-ban az MTA égisze alatt megalakuló Archaeológiai Bizottságnak, 1860-ban pedig meghívták a tagságba Rómer Flórist és Henszlmann Imrét. E három, a Bizottság 1859-ben alapított Archaeologiai Közlemények című folyóiratában rendszeresen publikáló tudóst szokás „műemlékvédelmi triászként” emlegetni, ami jelzi úttörő jelentőségüket.

    Ajánlott irodalom

  • Szabó József, az ásványtan professzora a vulkáni kőzetek rendszerezését követően publikálja földpát-meghatározási módszerét

    Szabó József, az ásványtan professzora a vulkáni kőzetek rendszerezését követően publikálja földpát-meghatározási módszerét

    A Föld szilárd kérgét különféle ásványokból, azaz megkülönböztethető kristályszerkezetű kémiai elemekből álló kőzetek alkotják. A Föld felépítésével, szerkezetével és történetével foglalkozó geológia 19. századi történetében Szabó József (1822–1888) kitüntetett szerepet játszott. Az 1860-as évektől kezdve végzett kutatásai az ásvány-, kőzet- és talajtan területén nemzetközileg is jelentős eredményeknek számítottak.

    Szabó József elsősorban a vulkánosság iránt érdeklődött, ez vezette el tudománya módszertani megújításához. A magyarországi vulkáni kőzeteket (korabeli nevükön trachitok) vizsgálva 1863-tól dolgozott azok természetes rendszerének felállításán. Az 1870 és 1873 között megjelent munkáiban kifejtette, hogy a tudományos konszenzus ellenére az egyik fontos vulkáni kőzet, a zöldkő nem önálló, hanem átalakult kőzet. Zöldkövesedéssel kapcsolatos eredményeit egyik tanítványa, az érckutatás meghatározó alakja, Inkey Béla bizonyította az erdélyi arany-érctelepek vizsgálata során.

    Szabó kőzetrendszerezését a földpátokra alapozta, ugyanis a káliumot, nátriumot és kalciumot tartalmazó, szilícium alapú elegykristályok (alumíniumos szilikátok) a földkéreg hatvan százalékát teszik ki, és így a legfontosabb kőzetcsaládként kiváló kiindulópontjai voltak a kőzetosztályozásnak. Az Akadémián elhangzott előadásait összefoglaló 1873-as publikációjában leírt földpát-meghatározási módszere két részből állt. Az egyik a szabad szemmel, valamint mikroszkóppal való vizsgálat, amely során a kőzet alakja, szerkezete, színe, fénye, átlátszósága és keménysége volt megállapítható. Mivel azonban ezen optikai vizsgálatok a kor technológiai szintjén csupán azt tudták kimutatni, hogy a tanulmányozott ásvány földpát-e, és ha igen, mennyire ép, ezért a meghatározás második fele volt a döntő eljárás.

    Robert Wilhelm Bunsen német kémikus 1859-es és 1866-os ún. lángkísérleteiről szóló munkáit alapul véve Szabó három különböző hőfokú olvasztással az ásványi anyag viselkedését úgy, mint az olvadás fokát és minőségét, a földpátban előforduló nátrium és kálium mennyiségét, valamint sósavval való reakcióját figyelte meg. Ezután már az osztrák mineralógus, Gustav Tschermak által 1864-ben megállapított tíz földpátcsoport közé be tudta sorolni a vizsgált ásványt. Mivel a földpátok már a 19. században is alapanyagai voltak építő- és kerámiaipari termékeknek (tégla, cserép, porcelán), ezért a nagy mennyiségben és sokféle módon hasznosítható kőzetek hatékony meghatározása ipari-gazdasági jelentőséggel bírt.

    Szerteágazó geológiai, kémiai érdeklődését további eredményei bizonyítják. A szarvaskői wehrlit nevű ásvány kőzet mivoltát bizonyította 1871-es és 1877-es tanulmányaiban. A nemzetközi szakirodalomban ma már legkorábbi, 1864-es cornwalli felfedezése nyomán devillinként ismert, de Szabó által úrvölgyitnek nevezett rézásvány helyes kémiai összetételének megállapítása is az ő nevéhez fűződik. A szikes és löszös talajjal, valamint a vulkanikus kőzetek mállástermékével is foglalkozott. Tanárként a budai állami főreáliskolában, majd a pesti egyetemen oktatott, utóbbi ásvány és kőzetgyűjteménye is gyűjtőmunkája révén jött létre. Ásványtan című egyetemi tankönyvével hozzájárult a magyar geológiai szaknyelv megteremtéséhez. Szakmai szervező tevékenysége is jelentős: a Magyarhoni Földtani Társulat egyik megalapítója, 1883–1894 között elnöke is. 1858-tól az MTA levelező, 1867-től rendes tagja, 1870-től halálág a III. Matematikai és Természettudományi Osztály titkára volt.

    Ajánlott irodalom

  • Charles Darwin angol természettudóst az Akadémia külső tagjává választják

    Charles Darwin angol természettudóst az Akadémia külső tagjává választják

    Charles Darwin (1809–1882) angol természettudóst, a biológiai evolúció egyik legmeghatározóbb teoretikusát 1872. május 24-i nagygyűlésén választotta külső tagjai közé a Magyar Tudományos Akadémia Margó Tivadar (1816–1896) orvos, zoológus, az Akadémia rendes tagja ajánlásával. A döntés jól mutatja Darwin elméleteinek alapvetően pozitív magyarországi fogadtatását a természettudományos közösségben, és nyitottságukat az evolúciós gondolkodás iránt.

    A jómódú polgári családba született Charles Darwin fiatalon kezdett érdeklődni a természettudományok iránt. Az edinburgh-i egyetemen rövid ideig orvosi tanulmányokat folytatott, majd Cambridge-ben került közelebbi kapcsolatba a zoológiával és a botanikával. 1831 és 1836 között ötéves expedíción vett részt az HMS Beagle fedélzetén, amely során érintették többek között a Zöld-foki-szigeteket, Brazíliát, Patagóniát, Új-Zélandot és Mauritiust. Az úton számos tudományos megfigyelést tett, amelyek az evolúció későbbi elméletének alapjául szolgáltak.

    Hazatérve Angliába tanulmányozni kezdte a fajok átalakulását; döntő inspirációt 1838-ban Thomas Malthus népesedési elmélete jelentett számára, amelynek hatására először fogalmazta meg az evolúcióval kapcsolatos elméleteit. Írásait azonban hosszú évekig nem publikálta, mígnem Alfred Russel Wallace brit természettudós az evolúcióval kapcsolatban megfogalmazott, az övéhez hasonló elméleteinek megjelenése munkája közreadására késztette. 1859-ben jelent meg fő műve, A fajok eredete, amely világszerte heves vitákat váltott ki. Darwin elméletének lényege, hogy a fajok fokozatos változások révén fejlődnek, a legéletképesebb egyedek pedig a természetes szelekció során választódnak ki. További műveiben kiterjesztette az evolúciós elméletet az emberre is, valamint jelentős botanikai munkákat is publikált.

    Magyarországra már a megjelenést követő évben, 1860-ban eljutott az evolúcióelmélet; Darwin munkáját Jánosi Ferenc az Akadémia által kiadott Budapesti Szemlében ismertette. Rónay Jácint bencés tanár, természettudós, az Akadémia levelező tagja 1864-ben, Thomas Henry Huxley biológus és Charles Lyell geológus elméleteivel kiegészítve mutatta be Darwin főbb gondolatait a londoni emigrációból küldött cikkeiben. Darwin fő művei a Királyi Magyar Természettudományi Társulat kiadásában jelentek meg, 1873-ban Dapsy László református főgimnáziumi tanár tolmácsolásában A fajok eredete, 1884-ben pedig Török Aurél orvos, az Akadémia későbbi rendes tagja és Entz Géza biológus, az Akadémia levelező tagja fordításában Az ember származása és az ivari kiválás.

    1875-ös angliai látogatása során a neves magyar zoológus, Margó Tivadar személyesen is felkereste Darwint otthonában. Darwin levelezésben állt több magyar tudóssal, és bár soha nem járt Magyarországon, tudományos hatása meghatározó volt.

    A magyarországi középfokú oktatásban először Pap János Dezső, a budapesti kegyesrendi főgimnázium tanárának tankönyvében jelent meg Darwin elmélete 1875-ben, és ezzel párhuzamosan az enciklopédikus jellegű ismeretterjesztő sajtóban is gyakran tárgyalták, többek között a Vasárnapi Újság és a Magyarország és a Nagyvilág közölt Darwinról és elméleteiről cikkeket, a tudományos igényű fórumok közül pedig elsősorban a Természettudományi Közlöny hasábjain jelentek meg írások az evolúcióelméletről.

    Ajánlott irodalom

  • Than Károly az egyetemi oktatás lényeges kellékeiről tart székfoglaló előadást, hangsúlyozva a kísérletek fontosságát

    Than Károly az egyetemi oktatás lényeges kellékeiről tart székfoglaló előadást, hangsúlyozva a kísérletek fontosságát

    Than Károly (1834–1908) magyar kémikus, egyetemi tanár és a Magyar Tudományos Akadémia tagja jelentős szerepet játszott a hazai kémiai oktatás és kutatás modernizálásában. Akadémiai székfoglalóját Az egyetemi oktatás lényeges kellékeiről címmel tartotta, amely a Természettudományi Közlönyben 1871-ben jelent meg és vált szélesebb körben elérhetővé a tudományos közvélemény számára. Ebben az oktatás fő feladataként a hallgatók kritikai gondolkodásra nevelését, valamint az egyetem a szakember- és tudósképzésben betöltött szerepét hangsúlyozta. Than szerint az ideális oktató maga is elismert kutató, aki az objektivitásra törekedve képes az összefüggések láttatására a legkorszerűbb tudományos ismeretek birtokában. Előadásában a német egyetemi modellt tekintette követendőnek, amely fő erényei véleménye szerint a tanszabadság és a tudományos kutatás előtérbe helyezése voltak.

    Than Károly 1834-ben született Óbecsén, iskolai tanulmányait Szabadkán, Kalocsán, Szolnokon és Nagybecskereken végezte, majd Bécsben kezdte meg egyetemi tanulmányait. Egy évig orvosi szakon tanult, majd átiratkozott a természettudományos tárgyakat is oktató bölcsészkarra, ahol főként kémiával foglalkozott. 1858 júliusában avatták vegyészdoktorrá a bécsi egyetemen. Ezt követően egy évig Robert Wilhelm Bunsen heidelbergi laboratóriumában dolgozott ösztöndíjasként, ahol professzorai bevezették őt a kémiai kutatás modern módszereibe. Tanulmányútjai során Párizs tanintézeteit is felkereste, majd Bécsben tanársegédként, később magántanárként tevékenykedett. 1860-ban Pestre hívták, ahol a kémiai tanszék helyettes tanára lett. 1862-ben rendes tanárrá nevezték ki.

    Than Károly egész életében a kémia oktatásának fejlesztésén dolgozott. Az egyetemen bevezette az új laboratóriumi oktatási módszereket, különösen nagy hangsúlyt fektetve a hallgatók kísérleti munkájára. Már az 1860-as évek elejétől szorgalmazta egy korszerű kémiai intézet felépítését, amelynek ügyét Eötvös József vallás- és közoktatásügyi miniszter karolta fel. A ma az ELTE Bölcsészettudományi Karának helyet adó Trefort-kertben, ahol a korszakban az egyetem bölcsész és természettudományi és a Műegyetem bizonyos képzései folytak, 1872-re épült fel az intézet. Szakmai terveit, egy külföldi tanulmányutat követően, maga Than Károly készítette el. Az intézet európai szinten is kiemelkedő volt, és számos külföldi kémiai laboratórium – például Graz, Birmingham, Róma, Aachen – építésénél szolgált mintául.

    Than kutatási eredményei kiterjedtek az analitikai, a szervetlen és a fizikai kémiára. Az analitikai kémiában a nevéhez fűződik a kálium-hidrogén-karbonát és a kálium-hidrogén-jodát (Than-só) alkalmazása mérőoldatok faktorbeállítására, amelyet a mai napig használnak. Fontos eredményeket ért el ásványvizek összetételének tudományos elemzésében.

    Szervetlen kémiai kutatásai során felfedezte a szén-oxid-szulfidot, amelyért a bécsi Császári és Királyi Tudományos Akadémia Lieben-jutalmának felét, 450 forintot ítéltek meg neki. Fizikai kémiai érdeklődése elsősorban az elektrolízisre és az atomok szerkezetére irányult. Utolsó, 1907-ben megjelent, az elektrolízissel foglalkozó tanulmányában vizsgálta az atom szerkezetét is, megfigyeléseivel előrevetítve a későbbi Rutherford-féle atommodellt.

    Than Károly 1860-ban a Magyar Tudományos Akadémia levelező, majd 1870-ben rendes tagja lett. 1887 és 1907 között az Akadémia matematikai és természettudományi osztályának elnöke volt, 1907-ben pedig az Akadémia másodelnökévé (alelnökévé) választották.

    A Királyi Magyar Természettudományi Társulatban is kiemelkedő szerepet vállalt. 1862-től alelnökként, majd 1872 és 1880 között elnökként vezette a társulatot. 1891-ben megalapította a társulat kémiai-ásványtani szakosztályát, amelyet haláláig irányított. Emellett jelentős támogatást nyújtott az első magyar kémiai szaklap, az 1895-től kiadott Magyar Chemiai Folyóirat létrehozásához. Nyugdíjazását a Budapesti Tudományegyetemen 1908-ban kérte, ám még abban az évben elhunyt.

    Ajánlott irodalom

    • Beck Mihály: Than Károly élete és munkássága. Budapest, Magyar Tudománytörténeti Intézet, 2014. https://real.mtak.hu/14464/1/than_karoly_konyv_mta.pdf
    • Ijjas Gáborné: Than Károly (1834–1908) tanulmányútjai Európában és európai kapcsolatrendszerének hatása a magyarországi kémia fejlődésére. In: Kapcsolatok Magyarország és Európa más részei között a tudományok, a technika és az orvlás történetében (a 2001. évi ankét anyaga). Budapest, Műszaki és Természettudományi Egyesületek Szövetsége, 2002. 91–94. https://real-eod.mtak.hu/6234/1/Tanulmanyok_2002_22_Ijjas_Than_Karoly.pdf
    • Than Károly: Az egyetemi oktatás lényeges kellékeiről: Than Károly, akadémiai r. tag székfoglaló értekezésének kivonata. (Felolvastatott a M. Tud. Akademia 1870. január 16-án tartott ülésében). Természettudományi Közlöny 3. (1871) 21. 126–146. https://epa.oszk.hu/02100/02181/00012/pdf
  • A Nemzeti Múzeum növénytára Haynald Lajos adományával bővül. Megalakul a Meteorológiai és Földdelejességi Magyar Királyi Központi Intézet

    A Nemzeti Múzeum növénytára Haynald Lajos adományával bővül. Megalakul a Meteorológiai és Földdelejességi Magyar Királyi Központi Intézet

    „Haynald érsek fölolvasását szűnni nem akaró éljenek kísérték; elnökök, tagok siettek hozzá, elismerésük kifejezésével.” – így adott hírt a Vasárnapi Újság az Akadémia 1869. április 12-én tartott ünnepi közgyűlésének egyik legérdekesebb pontjáról. Haynald Lajos (1816–1891) A Szentírási mézgák és gyanták termővényei címmel tartott székfoglaló előadása közérthető nyelvezete miatt nagy sikert aratott. Az erdélyi püspökként, majd kalocsai érsekként szolgáló főpap a botanika lelkes művelője volt. Jóllehet diplomát nem szerzett természettudományi területen, azonban a kor egyik legjelentősebb tudománypártoló mecénásaként a magyar botanika történetében szerepe megkerülhetetlen.

    1870-ben, amikor a Nemzeti Múzeum új igazgatója, Pulszky Ferenc akadémikus nyolc különálló osztályt alakított ki az egyes gyűjteményekből, Haynald Lajos jelentős anyagi hozzájárulásával a Növénytár, korabeli nevén Füvészeti Osztály is önállósulni tudott. Az oktatás, a szociális ügyek és a tudomány területén is aktívan tevékenykedő Haynald édesapjának köszönhetően már gyermekkorában is növényeket gyűjtött, később teológiai tanulmányai mellett pedig a növényhatározással és a kor rendszertani kérdéseivel is megismerkedett. Erdélyben leginkább a püspöksége alatt gyűjtött növényeket. Hamar rájött, hogy a terület botanikailag a hazai és a nemzetközi közönség számára egyaránt ismeretlen. Éppen ezért támogatta Fuss Mihály és Simonkai Lajos Erdély flórájáról szóló szakmunkáinak kiadását. Kalocsai érsekként a város környékének flóráját vizsgálta. Az érseki kertbe számos botanikus kertből, köztük a bécsiből hozatott fajokat, a kert tavában spontán megtelepedő hínárt pedig új fajként azonosította. Papként botanikai érdeklődésének középpontjában a Biblia korának növényvilága állt. Flora Biblica címmel a Szentírásban szereplő összes fajt le akarta írni, ám a tervekből csupán egy tanulmány készült el az akadémiai székfoglaló beszédének javított változataként. Az írás a Magyar Növénytani Lapokban jelent meg 1881-ben.

    Haynald nemcsak a Kárpát-medencei, de utazásai révén olasz, osztrák, porosz, francia és cseh fajokkal is gazdagította szárított és préselt növényekből álló gyűjteményét. Gyűjtőszenvedélyének eredménye a kor Európájának legnagyobb magántulajdonban lévő, mintegy százezer darabból álló herbáriuma lett. A kollekciónak azonban csupán egy kisebb része származik saját gyűjtésből. A botanikusok Európa szerte cseréltek egymás közt magokat, szárított és élő példányokat. A Haynald-herbárium zöme is a több mint 300 főtől származó cserélt, ajándékba kapott és vásárolt külföldi, illetve hazai fajokból áll össze. Köztük vannak az édesapa, Haynald István 1826 előtt gyűjtött darabjai is. A lelőhelyek, a gyűjtők száma és a példányszám tekintetében is jelentős herbárium nem csupán a főpap tudományos érdeklődésének bizonyítéka. Haynald ugyanis 1882-ben írt végrendeletében a Nemzeti Múzeum Füvészeti Osztályára hagyta a gyűjteményt. A ma már a Természettudományi Múzeum Növénytáraként működő részleg ezzel a kontinens egyik legnagyobb herbáriumának birtokosa lett, sőt a mai állag negyedét is az érsek hagyatéka teszi ki. A szárított és préselt növények mellett botanikai tárgyú 16–19. századi könyveit is a Növénytárra hagyta.

    Ajánlott irodalom

  • Keleti Károly akadémikus, az önálló statisztikai hivatal megalapítója megszervezi az első modern népszámlálást

    Keleti Károly akadémikus, az önálló statisztikai hivatal megalapítója megszervezi az első modern népszámlálást

    Az 1869. évi 3. tc. által elrendelt népszámlálás lefolytatása a Földművelés-, Ipar- és Kereskedelemügyi Minisztérium statisztikai osztálya kezdeti éveinek legnagyobb szakmai kihívása volt, amely Keleti Károly (1833–1892), a társadalmi statisztika iskolateremtő alakja, későbbi akadémikus szakmai felügyelete alatt zajlott le 1870 elején. Egy ilyen grandiózus feladat végrehajtásához szükség volt biztos szervezeti háttérre és szakértelemre egyaránt – Keleti pedig mind a szervezésből, mind a képzésből oroszlánrészt vállalt.

    Keleti Károly Pozsonyban született elmagyarosodó németajkú családban. Édesapja Karl Klette, drezdai származású festőművész, József nádor udvari festője és gyermekei rajztanára, akit Károly fivére, Kelety Gusztáv is követett a művészpályán. Keleti a budai piaristáknál tanult, majd 1848-ban honvédtüzének állt. Fiatal korának és pártfogójának köszönhetően elkerülte a megtorlást, és befejezte tanulmányait. Pénzügyi tisztviselői, majd újságírói és lapszerkesztői évek következtek. Rendszeresen publikált közgazdasági, társadalomstatisztikai témákban is, 1864-től pedig részt vett a Magyar Tudományos Akadémia Statisztikai Bizottságának munkálataiban. 1867. május 25-én kinevezték a Földművelés-, Ipar- és Kereskedelemügyi Minisztérium statisztikai szakosztályának vezetőjévé. A statisztikusképzés megszervezését is kulcsfeladatának tekintette: két szaktanfolyamot indított, ahol mások mellett maga is oktatott.

    Az 1870 elején lefolytatott népszámlálás világossá tette, hogy mind a lakosság, mind a közigazgatás társadalomstatisztikával kapcsolatos bizalmatlansága és értetlensége jelentősen nehezíti az adatgyűjtést. Ez a tapasztalat, illetve az 1869-es hágai nemzetközi statisztikai kongresszuson szerzett benyomások indították Keletit a társadalomstatisztika magyarországi intézményesülése szempontjából legfontosabb munkája megírására. 1869-es kötete, az Emlékirat egyúttal javaslat Magyarország hivatalos statistikájanak szervezése tárgyában amellett érvel, hogy az összehasonlító európai statisztika létrejöttével Magyarországnak is részt kell vennie a közös munkában mind adatszolgáltatóként, mind pedig egy ágazat – a szőlőművelés és bortermelés – összeurópai adatgyűjtőjeként. A későbbiekben is részt vett a nemzetközi kongresszusokon, 1872-ben Szentpéterváron, 1876-ban pedig házigazdaként Budapesten. Az 1872-es seregszemle után létrehozták a kongresszus nemzetközi kapcsolattartásért felelős Állandó Bizottságát (Comission permanente), amelynek választott vezetőjeként érintkezésben volt a kontinens legjelesebb statisztikusaival és a nemzeti statisztikai intézményekkel.

    A minisztérium kislétszámú statisztikai szakosztálya nem volt képes eleget tenni a rendszeres adatszolgáltatás követelményeinek, így Keleti 1871. április 18-án megkapta a legfelső beleegyezést az önálló statisztikai hivatal létrejöttéhez. A hivatal a továbbiakban is minisztériumi felügyelet alatt állt, de mozgástere bővült. 1874-re pedig az Emlékirat törekvései is sikerrel jártak: megszületett a 25. törvénycikk Az országos statistika ügyének szervezéséről, amely által „[a] magyar korona országai közállapotának és évről-évre változó közérdekü viszonyainak nyilvántartása elrendeltetett”.

    Ajánlott irodalom

  • Báró Eötvös József akadémikus, közoktatásügyi miniszter törvénye a kötelező elemi oktatásról

    Báró Eötvös József akadémikus, közoktatásügyi miniszter törvénye a kötelező elemi oktatásról

    Báró Eötvös József (1813–1871) 1866-ban, Dessewffy Emil gróf halála után lett az Akadémia elnöke, 1867-ben pedig elvállalta az Andrássy-kormány vallás- és közoktatásügyi miniszteri tárcáját is. Mindkét hivatalát haláláig, 1871-ig viselte. Miniszteri munkájának egyik kiemelkedő eredménye volt az 1868. évi 38. törvénycikk megalkotása a népiskolai közoktatás tárgyában, amellyel megalapozta a modern polgári közoktatást.

    A népiskolai törvényt egy közel százéves folyamat eredményének tekinthetjük. Először az 1777-ben kiadott Ratio Educationis foglalkozott törvényi szinten az oktatás kérdésével, s emelte azt ezáltal közüggyé. Az 1790‒91. évi országgyűlésen kiküldött Művelődésügyi Bizottság foglalkozott az oktatás ügyével, s a soron következő diétákon is napirenden volt a hasonló bizottságokban, míg végül Eötvös az 1848-as népiskolai törvényjavaslatban akarta egységes koncepció alapján szabályozni a kérdést. Az előmunkálatokra való tekintettel meg kell említenünk azokat is, akik Eötvöshöz hasonlóan sokat dolgoztak azon, hogy az 1868-as népiskolai törvény létrejöjjön, többek között Bezerédj Istvánt, Csengery Antalt, Mednyánszky Alajost, Pulszky Ferencet, Szalay Lászlót és Trefort Ágostont.

    A törvény alapelve az állampolgári jogok és kötelezettségek, így a tanszabadság és a tankötelezettség törvénybe iktatása volt. A törvény a tankötelezettséget 6-tól 12 éves korig írta elő, és szankciókhoz kötötte annak betartását. A tanszabadság magába foglalta a magántanulás és a nyilvános intézetek közötti választás lehetőségét, valamint az iskola szabad megválasztását is. Ugyanakkor az iskolafenntartók jogait is tiszteletben tartotta, ami a tananyag, a tankönyvek és a tanítási módszerek megválasztását illette. Fontos eleme a törvénynek az egyéni szabadságjogok tekintetében, hogy rögzítette az anyanyelvi oktatást, ezzel biztosítva egyenlőséget az országban élő nemzetiségek számára. Meghatározta a népoktatási rendszer egymásra épülő intézménytípusait: elemi és felső népiskola, ismétlő és polgári iskola, tanítóképző. Az oktatás tartalmi szabályozását illetően a nemzetközi fejlődési tendenciákkal összhangban határozta meg a tanítandó tantárgyakat és azok tartalmi elemeit. A törvény lefektette kivitelezhetőségének tárgyi és személyi feltételeit is, kitért többek között például a megfelelő iskolaépületre, a felszerelésekre és eszközökre, valamint a tanítók képzettségére.

    A népiskolai törvény megalapozta a modern tanügyigazgatást, hatására nőtt az elemi népiskolák és a polgári iskolák száma is, ugyanakkor csökkenni kezdett a felekezeti fenntartású iskolák aránya. Számottevő hatása volt az analfabetizmus visszaszorításában is: míg 1869-ben a lakosság nagyjából egyharmada (36%) tudott írni, olvasni, addig 1920-ra megfordult az arány.  

    Maga Eötvös József elégedett volt a törvénnyel, így fogalmazott fiának 1868. december 7-én írt levelében: „[…] annyi bizonyos, hogy törvényeimben egy szebb jövőnek alapjait raktam le, […]. Nincs ezen fontos kérdések között egy, melyen harminc év óta nem dolgoztam. […] de hogy mindemellett e kérdések megoldását elértem, sőt, hogy ezek mind az általam vallott elvek szerint, sőt általam fenntartott és keresztülvitt törvényekben oldattak meg, ez olyan ritka szerencse, melyért az isteni gondviselésnek nem mondhatok elég hálát.”

    Ajánlott irodalom

  • Az Akadémia székházában megalakul a Magyar Történelmi Társulat, és megindul folyóirata, a Századok

    Az Akadémia székházában megalakul a Magyar Történelmi Társulat, és megindul folyóirata, a Századok

    A Magyar Történelmi Társulat egyike a legrégebbi és legnagyobb hagyományokkal rendelkező tudományos szervezeteknek. A Társulatot 1867-ben akadémikus történészek (Horváth Mihály, Toldy Ferenc, gróf Mikó Imre, Ipolyi Arnold, Thaly Kálmán, Nagy Iván, Pesty Frigyes) alapították meg az Akadémia székházában azzal a céllal, hogy az egyre számosabb és folyamatosan fejlődő történeti kutatásokról tájékoztassák a nagyközönséget.

    A Társulat megalapítása nem előzmények nélküli, már a reformkorban volt arra vonatkozóan kezdeményezés, hogy a történeti kutatások önálló intézményi keretek között folyjanak. 1845-ben A Magyar Történeti Társulatnak tervezett alapszabályai címmel nyomtatásban is megjelent egy leendő történelmi társaság alapszabályainak tervezete, amelyet négy egymás után tartott ülésen vitattak meg a kor tudósai. A Társulatot három osztályra tervezték osztani: történelmi, régészeti és statisztikai. Az egyes osztályok tervezetei több évtizedre szóló hosszútávú programot tartalmaztak, de osztályonként csupán 5‒6 történész, régész és statisztikus állt készen a munkára. A kezdeményezés idő előttinek bizonyult. 

    A forradalom és szabadságharc időszakát követően a neoabszolutizmus évei sem kedveztek tudományos társulatok alakulásának, maga az Akadémia is új alapszabályon dolgozott annak érdekében, hogy folytatni tudja működését.

    A következő évtized közepére enyhülő politikai légkör már kedvező helyzetet teremtett az Akadémia és a tudományos közélet számára is, így az 1867-es év mozgalmasan indult. Február 2-án ült össze a Történelmi Társulat megalakulását előkészítő első értekezlet Ipolyi Arnold elnökletével. Ezen és a következő üléseken elfogadták a Társulat alapszabályának elveit, majd tárgyaltak a működés és a szabályzat részleteiről. A Magyar Történelmi Társulat 1867. május 15-én tartotta meg első közgyűlését, amely során megválasztották a Társulat tisztviselőit is: Mikó Imre gróf lett az elnök (1867‒1876), Horváth Mihály (1867‒1877) és Ipolyi Arnold (1867‒1877) az alelnökök, titkárnak pedig Thaly Kálmánt választották meg (1867‒1875). A tagok száma gyors ütemben nőtt, az év végére már 600 főt számlált. A Társulat célitűzése a magyar történettudomány minden ágának művelése, valamint széleskörű érdeklődés ébresztése a diszciplína iránt. Ennek elérése érdekében vállalta történettudományi munkák kiadását, valamint nyilvános gyűlések és tematikus kirándulások szervezését. 

    A Társulat tudományos folyóiratot is indított Századok címmel, amelynek ötletét Pesty Frigyes már korábban, 1864‒65 folyamán felvetette, ezért először őt szánták a lap szerkesztőjének, de végül Thaly Kálmán töltötte be ezt a pozíciót, a szerkesztőbizottság elnöke pedig Horváth Mihály lett. Az egyes számokban a magyar történelemmel foglalkozó tanulmányok jelentek meg, valamint hazai és külföldi könyvek bírálata kapott benne helyet. A Századok a magyar történettudomány legrégebbi folyóirata és ma is vezető szerepet tölt be a történettudományi kiadványok között.

    A Magyar Tudományos Akadémia történeti osztálya mellett a Magyar Történelmi Társulat is intézményi kereteket biztosított a magyar történetírásnak, jelentős mértékben hozzájárulva ezzel annak professzionalizációjához.

    A Társulat tagjai fontos szerepet vállaltak és vállalnak a levéltári kutatásokban, a legfontosabb történeti iratokat megjelentető forráskiadványok összeállításában és a Magyarország történetének korszakait bemutató szaktudományos és tudománynépszerűsítő összefoglalók elkészítésében is.

    Ajánlott irodalom

  • Megnyílik a Fővárosi Állatkert, első igazgatója Xántus János akadémikus

    Megnyílik a Fővárosi Állatkert, első igazgatója Xántus János akadémikus

    1866. augusztus 9-én megnyílt a nagyközönség számára a Pesti Állatkert, mai nevén a Fővárosi Állat- és Növénykert. Az intézmény megalapítása és működése kulcsszerepet játszott a magyar tudományos és kulturális élet fejlődésében. Az alapítók célja az volt, hogy helyet biztosítsanak a tudományos kutatásnak, bemutassák a hazai és nemzetközi faunát, valamint hozzájáruljanak a természetvédelemhez és az ismeretterjesztéshez is.

    Egy magyarországi állatkert alapítása már az 1830-as évek során felmerült, ám az 1848–49-es forradalom és szabadságharc, valamint az azt követő időszak eseményei hátráltatták a terv megvalósítását. Végül csak az 1850-es évek végére váltak kedvezővé a körülmények az állatkert létesítésére. A korábbi ötlet 1859-ben került elő ismét, amikor számos prominens tudós állt a kezdeményezés élére, többek között Szabó József geológus, az MTA levelező tagja, Kubinyi Ágoston, a Magyar Nemzeti Múzeum igazgatója, Gerenday József, a pesti egyetem botanikaprofesszora és a Füvészkert igazgatója, valamint Xántus János természettudós, az MTA frissen megválasztott levelező tagja.

    Az állatkert létesítését elősegítette a Helytartótanács által jóváhagyott Állatkerti Részvénytársulat alapítása is, amely a szükséges tőkét részvényjegyek kibocsátásával igyekezett előteremteni. Az intézmény a Városliget (korabeli nevén Városerdő) északkeleti részén kapott helyet. Az akkor faiskolaként működő területen kezdődött meg az építkezés mintegy 18 hektáron Gustav Jäger, a schönbrunni állatkert igazgatójának tanácsára. Az épületek terveit Skalnitzky Antal és Koch Frigyes Henrik építészek készítették, a kert tervezéséért pedig Petz Ármin városi főkertész felelt.

    Az építkezés időszakában az intézményt Leopold Fitzinger müncheni zoológus vezette, ám még a megnyitás előtt lemondott. Helyét Xántus János vette át, akinek szerepe az állatkert megalapításában és korai szakaszában különösen fontos volt. A természettudós, etnográfus és utazó Xántus jelentős botanikai, állattani és etnológiai gyűjteményeket hozott létre amerikai és kelet-ázsiai utazásai során, és adományaival aktívan hozzájárult a Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteményének gazdagításához.

    A Pesti Állatkert működését, amelynek igazgatói posztjáról Xántus két év után lemondott, hogy részt vehessen az 1868-ban induló osztrák–magyar kelet-ázsiai expedíción, kezdetben nagy érdeklődés övezte. Az első időszakban a ketrecekben bemutatott állatok elsősorban a Kárpát-medence élővilágából kerültek ki, azonban az állatkert már ekkor számos egzotikus állatfajt is beszerzett, például majmokat vagy papagájokat. Ferenc József osztrák császár és magyar király a schönbrunni állatkertből 34 állatot ajándékozott a pesti állatkertnek, többek között például – Erzsébet királyné közbenjárására – egy zsiráfot is.

    Xántus János 1870-ben tért haza a kelet-ázsiai expedícióról. Celebesz, Borneó és Jáva szigetén jelentős állattani és etnológiai gyűjteményt állított össze. Ez utóbbit a Nemzeti Múzeum Néprajzi Osztályának adományozta, amelynek 1872 márciusában nevezték ki az „első őrévé”, mai fogalommal igazgatójává. Még ugyanebben az évben részt vett a Magyar Földrajzi Társaság megalapításában is, amelynek 1890-től ő töltötte be az elnöki tisztét. Utazásain szerzett tapasztalatait számos az 1850-es évek végétől megjelenő kötetben és tanulmányban foglalta össze; ceyloni utazásairól először a Magyar Tudományos Akadémia által kiadott Budapesti Szemlében tett közzé tudósítást.

    Ajánlott irodalom

    • Gyarmati János: A gyűjtés rabszolgája. A múzeumalapító Xántus János és az osztrák–magyar kelet-ázsiai expedíció. Budapest, Néprajzi Múzeum, 2020.
    • Kállay Bertalan: A budapesti állatkert első 30 esztendejének története. Budapest, Bartalits Imre Könyvnyomdája, 1903.
    • https://mtda.hu/books/kallay_bertalan_a_budapesti_allatkert_Optimized.pdf
    • Kubassek János: Xántus János gyűjtő- és vadászútja Amerikában és Délkelet-Ázsiában. Rubicon Online (2009) http://old.rubicon.hu/magyar/oldalak/xantus_janos/
    • Szidnainé Csete Ágnes: A 125 éves budapesti Állat- és Növénykert története. Budapest, Fővárosi Állat- és Növénykert, 1991.

    A kép forrása

    ELTE Egyetemi Könyvtár és Levéltár (Egyetemi Könyvtár, KEP 08056)