Kategória: MTA200

  • Mikszáth Kálmánt az Akadémia tagjává választják

    Mikszáth Kálmánt az Akadémia tagjává választják

    Mikszáth Kálmán (1847‒1910) akadémiai tagjelölése Szász Károly református püspök és költő, drámaíró javaslatára történt, erről Szász az írót is tájékoztatta 1899. március 29-i levelében. Az ekkor már évek óta Budapesten élő újságíró, politikus és író Mikszáth még aznap válaszolt a megkeresésre: „nagy örömet okoz, hogy ti, a jók java, érdemesnek találtok magatok közé. Nem kerestem soha ezt a dolgot, s épen azért esik jól, hogy megindulni készöl, s épen Te általad!” Mikszáth valóban nem törekedett sohasem arra, hogy az Akadémia tagjává váljon, mivel szemben állt a népnemzeti – vagyis a Petőfi és Arany stílusának tökéletességét hangsúlyozó – irodalomfelfogással, amelynek legprominensebb alakja a kritikus és akadémikus Gyulai Pál volt.

    A 19. század utolsó harmadában az egyre merevebb, újításokra egyre kevésbé fogékony Gyulai-kör jelentősen korlátozta, hogy a fiatalabb írónemzedék tagjait a tudós testület taggá választhassa. A konzervatív szemléletű írók akadályozták őket abban, hogy publikálhassanak az Akadémia fórumain vagy sikereket érhessenek el a szigorú szabályrendszer szerint működő szépirodalmi pályázatain. Gyulai több alkalommal is kemény kritikával illette Mikszáth műveit. Mikszáth mint professzionális újságíró és író viszonzásképp rendszeresen kifigurázta az Akadémiát és az akadémikusokat. Talán nem véletlen, hogy a tagajánlás belső terjesztésű nyomtatott sorai sem elsősorban mint írót, hanem mint a kormánypárt egyik országgyűlési képviselőjét javasolták levelező taggá választani.

    Mikszáth a század végére már sikeres újságíró volt, publicisztikai munkásságának és az 1879-es szegedi árvízről írt munkáinak köszönhetően országos hírnévre tett szert. Ez egyúttal a politikusi karrierjét és írói pályáját is segítette. 1887-ben parlamenti helyet kapott a magyar országgyűlésben, ahol előbb Jókai helyére került, majd 1892-től a fogarasi kerületet képviselte. Politikai tevékenysége azonban sokkal inkább a politikai újságírás terén bontakozott ki: Tisza Kálmán miniszterelnök lelkes híveként kivívta és fenntartotta magának a jogot, hogy szabadon nyilváníthasson véleményt. Politikai publicisztikájában az országgyűlési tudósítást országgyűlési karcolattá alakította, amely rendkívül népszerűvé tette. Politikai pályafutása 1890-ben a Tisza-kormány bukásával és az általa szerkesztett kormányzati lap, az Országos Hírlap megszűnésével lényegében lezárult, annak ellenére, hogy haláláig parlamenti képviselő maradt.

    Mikszáth írói karrierje későn, 1881‒1882 folyamán indult be A tót atyafiak és A jó palócok című novellásköteteivel, amelyek elhozták számára az áhított irodalmi beérkezést. Számos sikerkönyvet írt. Szász tagajánlásában első helyen említette a két novelláskötetet, és kiemelte elbeszéléseinek életteliségét, zamatos magyarságát és eredetiségét, továbbá műveinek számos fordítását is.

    1899. május 3-án választották akadémiai levelező taggá, ennek ellenére Mikszáth nem tagozódott be a testületbe, távolságot tartott Gyulaitól és híveitől. Székfoglaló előadását csak két évvel később, 1901-ben tartotta meg, amelyben A szökevények című elbeszélését mutatta be. 1908-ban írói életművét akadémiai nagyjutalommal ismerték el, majd 1910-ben a Jókai-jubileumhoz hasonló grandiózus ünnepséggel emlékeztek meg negyvenéves írói munkásságáról. Ugyanebben az évben az MTA tiszteleti taggá választotta, és az uralkodó, Ferenc József is kitüntette a Szent István-érdemrend kiskeresztjével. 1913-ban, Mikszáth halálát követően, özvegye, Mauks Ilona és fiai felajánlották az író ereklyéit az Akadémia számára. Ezekből a tárgyakból egy emlékszobát rendeztek be a testület székházában, amely az író halála előtti állapotban mutatta be a dolgozószobát. Az Akadémián működő emlékszobákat 1950-ben felszámolták, így Mikszáth ereklyéi és kéziratai az Akadémiai Könyvtár gyűjteményébe kerültek.

    Ajánlott irodalom

    • Bicskei Éva – Ugry Bálint (szerk.): 150 éves az Akadémia székháza: Épület-, intézmény- és gyűjteménytörténet. Budapest, MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont, 2018. 100‒101. https://real-eod.mtak.hu/7692
    • Császtvay Tünde: Kettős tükörben: Mikszáth Kálmán élete és kora. Budapest, Osiris Kiadó, 2024. (Osiris irodalomtörténet)
    • Herczeg Ferenc: Mikszáth Kálmán t. tag emlékezete. A Magyar Tudományos Akadémia elhunyt tagjai fölött tartott emlékbeszédek. Budapest, Magyar Tudományos Akadémia, 1928. https://real-eod.mtak.hu/18811/
    • Méreiné Juhász Margit: Mikszáth Kálmán akadémiai tagsága. Magyar Tudomány 67. (1960) 12. sz. 761‒764. https://real-j.mtak.hu/160/1/MATUD_1960.pdf#page=829
    • Praznovszky Mihály: Mikszáth Kálmán és az Akadémia. Magyar Tudomány 104. (1997) 7. sz. 875‒879. https://real-j.mtak.hu/154/1/MATUD_1997.pdf#page=899
  • Konkoly Thege Miklós ógyallai csillagvizsgálója állami intézménnyé válik

    Konkoly Thege Miklós ógyallai csillagvizsgálója állami intézménnyé válik

    A felvidéki nemesi családból származó Konkoly Thege Miklós (1842–1916) egyszerre volt amatőr hajóskapitány, mozdonyvezető, zongoraművész, az Országos Meteorológiai Intézet igazgatójaként a magyar légkörkutatás megszervezője, és mindenekelőtt a magyar csillagászat intézményesítője és megújítója.

    Bár a magyar csillagászat már a 18. század végén fejlődésnek indult, az 1849-ben lerombolt gellérthegyi csillagvizsgálót nem építették újjá az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc eseményeit követően. Az egri, kolozsvári és gyulafehérvári csillagdák felszerelése pedig a 19. század második felében már elavultnak számított. Eközben az európai csillagászatban az 1860-as évektől kezdődően jelentős fejlődés ment végbe. A technikai újításoknak köszönhetően új optikai műszerekkel, kezdetben még a lencsés (refraktor), majd idővel a tükrös távcsövek (reflektor) fejlesztésével a korábbiaknál pontosabb, szebb kép alkotása vált lehetővé. A kutatásaikhoz már ezeket használó, az égitestek fizikai sajátosságait és fejlődését kutató asztrofizikusok a csillagászok új nemzedékét képviselték. A fényképezés megjelenésével az ún. színképelemzés (spektroszkópia) és a fénymérés (fotometria) módszerével már nemcsak az égitestek helyzetét és mozgásuk irányát tudták meghatározni finom fokbeosztással ellátott meridián-távcsövekkel, mikrométerekkel és órákkal, hanem az égitestek felszíni és kémiai folyamataiba is bepillantást nyerhettek.

    Mivel Magyarországon nem juthatott megfelelő képzéshez, ezért Konkoly Thege Berlinben szerzett diplomát a kor egyik jelentős csillagásza, Johann Franz Encke tanítványaként 1862-ben. Európa elsőszámú obszervatóriumaiban (Greenwich, Párizs, Göttingen, Heidelberg) és csillagászati műszereket gyártó műhelyeiben tett látogatása után 1871-ben a mai Szlovákia területén, a Komáromtól északra fekvő ógyallai kastélyának tetőterében építette fel csillagdáját. Először egy kisebb, 4 inches lencsés, majd 1874-ben egy nagyobb 10,5 inches tükrös és egy 162 mm-es lencsés távcső állt rendelkezésére. Konkoly ezekkel a korszerű eszközökkel képes volt asztrofizikai spektroszkópos és fotometriai vizsgálatokra. Bekapcsolódott a nemzetközi megfigyelésekbe, például a Jupiter vörös foltjának kutatásába és a Halley-üstökös 1909/10-es átvonulásának vizsgálatába. Csillagdájában 1872-től rendszeresen vizsgálta a Nap mágneses mezőjének erősödésével felszínen létrejövő, és az emberi szem számára sötét foltokként érzékelhető ún. napfoltok kiterjedését. Az első csillagászok között készített üstökös-spektrumot a Halley-ről. Az MTA 1876-ban levelező, 1884-ben tiszteleti tagjává választotta.

    Aktív közösségépítő tevékenységet is folytatott, és számos külföldi kutatót látott vendégül Ógyallán. Mivel felismerte, hogy csakis kellő anyagi és szellemi erőforrások birtokában lehet hatékonyan nemzetközi szintű kutatásokat végezni, ezért obszervatóriumát állami kézbe kívánta adni.

    Konkoly Haynald Lajos érsek kalocsai (1878), Gothard Jenő és Sándor herényi (1881), valamint az amatőr csillagász házaspár, báró Podmaniczky Géza és felesége, gróf Degenfeld-Schomburg Berta kiskartali (1886) magánobszervatóriumainak felállításában is segédkezett. Haynald és Podmaniczky a tudomány mecénásai és a politikai döntéshozásra is befolyással bíró személyek voltak. Az érsek botanikusként, Gothard Jenő és Podmaniczky Géza pedig csillagászként érdemelték ki az akadémiai tagságot, így a velük való kapcsolat kiépítése az ógyallai csillagda ügyét is segítette.

    A magyar csillagászat intézményesítésében Konkolyt az Országos Meteorológiai Intézet igazgatói pozíciója, valamint a tatai választókerület képviselői mandátuma is segítette. Előbbit 1890-től, utóbbit 1896-tól birtokolta. Kiváló szervezőképessége, parlamenti felszólásai, az 1896-os millenniumi kiállításon bemutatott csillagászati műszerek pavilonjának sikere, valamint a német asztronómiai társaságnak az Akadémia épületében tartott 1898-as, Eötvös Loránd, az MTA akkori elnöke által levezetett konferenciája végül mind hozzájárultak csillagvizsgálója állami intézményként való elismertetéséhez. Így 1899-ben az államnak ajándékozta az Ógyallai Astrophysikai és Meteorológiai Obszervatóriumot, biztosítva a folyamatos csillagászati megfigyeléseket Magyarországon. Az elsősorban fotometriai és asztrofotográfiai megfigyeléseket végző intézet első igazgatója is ő lett, a tényleges munkát pedig helyetteseként és későbbi utódaként Kövesligethy Radó akadémikus csillagász és geofizikus irányította.

    Ajánlott irodalom

  • Az Akadémia Wahrmann Mór adományából díjat alapít az ipar és a kereskedelem kiválóságainak

    Az Akadémia Wahrmann Mór adományából díjat alapít az ipar és a kereskedelem kiválóságainak

    Wahrmann Mór (1832–1892) a hitközségi, vallási közéletben több generációra visszamenőleg aktív család sarja volt. Apai nagyapja az önállósult Pesti Izraelita Hitközség első főrabbija, anyja galíciai rokonságában pedig több rabbicsalád is volt. Jómódú textilkereskedő atyjának köszönhetően a Deák téri evangélikus gimnáziumban érettségizett, felsőfokú tanulmányait a pesti bölcsészkaron folytatta. 1847-ben apja vállalatánál kezdett dolgozni, amelynek 1858-tól társtulajdonosa lett.

    Hatalmas vagyonát azonban ipari befektetéseinek köszönhette, amit részben felesége, a szintén kereskedőcsaládból származó Gold Lujza 40 ezer forintos hozományából valósított meg az 1860-as években. Jövedelmező és változatos portfóliója a könnyű- és nehézipar kulcsszereplőinek részvényeit is tartalmazta: többek között a transzformátor szabadalmának köszönhetően jelentős nemzetközi koncessziókat nyerő Ganz és Társa Vasöntöde és Gépgyárban is voltak érdekeltségei.

    Számos szakmai testületben töltött be kulcspozíciót: alapítója volt a Kereskedelmi Akadémiának, és 1869-től tagja, 1888-tól elnökhelyettese volt az akadémia igazgatósági testületének. Tagja, 1865-től igazgatója, 1877-től elnöke volt a pesti Lloyd Társulatnak, illetve 1891-től elnöke a Budapesti Kereskedelmi és Iparkamarának.

    Ipari és kereskedelmi jövedelmeit többek között földvásárlásra fordította. Szabolcs vármegyében 8 ezer holdnyi birtokot szerzett, fontos példája ezzel a kereskedelmi tevékenysége eredményeként és nem születési előjoga által a birtokos osztályba emelkedő polgári rétegnek, egyben pedig az emancipált magyar zsidóság felemelkedésének. Vagyona és tekintélye törvényszerűen vezetett a közéleti szerepvállaláshoz, amelyet esetében a nemzeti és felekezeti tevékenység egyszerre határozott meg. 1868-ban Wahrmannt az Országos Izraelita Kongresszus alelnökké választotta, 1883-ban pedig a pesti kongresszusi, azaz a neológ hitközség elnöke lett. 1869-től parlamenti képviselő, az Országgyűlés első zsidó vallású tagja. Összesen nyolc cikluson keresztül (az 1878–1881 közötti időszak kivételével) volt kormánypárti képviselő. Mecénási tevékenységét is az említett kettősség hatja át: jelentős adományokkal támogatta a felekezeti jótékonysági célokat és a nemzeti tudomány és művészet ügyét is.

    A végrendeletében közcélokra hagyott 50 ezer forintból 2000 forintot az Országos Magyar Képzőművészeti Társulatot támogató alapítvány, 10 ezer forintot mint alapítványi tőkét a Kereskedelmi Akadémia, illetve a Magyar Tudományos Akadémia kapott. Az 1897-ben először, majd háromévente kiosztott, 1000 forintos díj annak járt, aki az ipar vagy a kereskedelem terén „akár a tudomány előbbrevitele, akár a gyakorlati találmányok, szerkezetek vagy szervezetek és intézmények fejlesztése és fölvirágoztatása szempontjából az adott évkörben a legnagyobb érdemeket szerezte”. A díjat több, a Ganz-Villamossági Művek Elektrotechnikai Osztályához köthető mérnök – Mechwart András (1897), Bláthy Ottó Titusz (1909) és Kandó Kálmán (1921) – mellett a magyar selyemgyártás úttörője, Bezerédj Pál (1900) és a Magyar Nemzeti Bank első elnöke, Popovics Sándor is megkapta (1930). A Magyar Tudományos Akadémia 2003-tól e díj szimbolikus folytatásaként évente legfeljebb két főnek Wahrmann-érmet adományoz, amelyet az Akadémia elnöke ad át rendes májusi közgyűlése alkalmával.

    Wahrmann az egyik legjelentősebb képviselője volt annak a reformkorból származó ideálnak, miszerint a nemzeti és zsidó vallási elkötelezettség megfér egymással, és az antiszemitizmusra, illetve az asszimilációs nyomásra a megfelelő válasz nem az akkulturáció, azaz nevük, vallásuk és szokásaik elhagyása és a keresztény többségbe való beolvadás, hanem a felekezeti elkötelezettség erősítése. Gyermekei, Ernő, Richárd és Renée mégis inkább az akkulturációt választották, elhagyták a hitközséget és keresztény hitre tértek.

    Ajánlott irodalom

    • Díjak, kitüntetések. Wahrmann Mór-érem: https://mta.hu/dijak-kituntetesek/wahrmann-mor-erem-105820
    • Frank Tibor (szerk.): Honszeretet és felekezeti hűség. Wahrmann Mór 1831–1892. Budapest, Argumentum, 2006.
    • Konrád Miklós: Wahrmann Mór és gyermekei. Adalék a dualizmus kori zsidó nagypolgárság történetéhez. Történelmi Szemle 54. (2012) 3. 441–468. https://epa.oszk.hu/00600/00617/00034/pdf/EPA00617_tortenelmi_szemle_2012_03_441-468.pdf
    • Soltész Ferenc Gábor – Soltész Márton: A Wahrmann Mór jutalmi érem. Turul 93. (2020) 1. 166–176.
  • Megjelenik Borovszky Samu történész, akadémikus szerkesztésében a „Magyarország vármegyéi és városai” első kötete

    Megjelenik Borovszky Samu történész, akadémikus szerkesztésében a „Magyarország vármegyéi és városai” első kötete

    A Borovszky Samu történész szerkesztésében Magyarország vármegyéi és városai címmel, Magyarország monografiája – A magyar korona országai történetének, földrajzi, képzőművészeti, néprajzi, hadügyi és természeti viszonyainak, közművelődési és közgazdasági állapotának encziklopédiája alcímmel megjelenő munka egy huszonhat kötetből álló történettudományi-földrajzi enciklopédia. A kötetek 1896 és 1914 között jelentek meg az Országos Monográfia Társaság kiadásában.

    A sorozat szerkesztője, Borovszky Samu (1860‒1912) történész, 1883-ban a Budapesti Tudományegyetemen szerzett bölcsészdoktori és magyar–történelem szakos tanári diplomát. Ezt követően az Magyar Tudományos Akadémia főtitkári hivatalának írnoka (1883–1884) lett. Korábban Lónyay Menyhért gróf titkára (1882–1884) is volt, majd az MTA irattárnokaként (1884–1894) és irodaigazgatójaként (1894–1912) tevékenykedett. 1908 decemberében a Magyar Történelmi Társulat titkára lett, majd a Századoknak, a Társulat folyóiratának szerkesztője. Tagja volt a Heraldikai és Genealógiai Társaság, a Történelmi Társulat és a Néprajzi Társaság választmányának, valamint a Révai Lexikon és a Nagy Képes Világtörténet munkatársaként is dolgozott. 1899-ben választották az Akadémia levelező tagjává. Középkori és kora újkori magyar és egyetemes történelemmel, helytörténettel, magyar őstörténettel és a népvándorlás korának történetével foglalkozott.

    A millennium előtti évtizedekben több megyében és városban megfogalmazódott az igény arra, hogy az évforduló alkalmából megírassa saját történetét. Ekkor készült el például Békés, Bereg, Zala és Fejér megye vagy Szeged, Székesfehérvár és Pozsony város történeti feldolgozása. A Történelmi Társulatban már az 1870-es években foglalkoztak megyei monográfiák megírásának gondolatával, de csak 1893-ban vették elő újra a tervet, és csak 1896-ban sikerült elindítani a sorozatot. Az egyes köteteket elsősorban a helyi szerzők írták, az anyag szerkesztésére és a sorozat gondozására létrejött a monográfia „állandó munkatársainak bizottsága”, amelynek az első években Rákosi Jenő, a Budapesti Hírlap főszerkesztője volt az elnöke. Az első négy kötetet Sziklay János és Borovszky Samu együtt szerkesztették, az állandó bizottság tagjai pedig tudósok, újságírók, valamint más intézmények képviselői voltak.

    Az egyes kötetekben a szerzők bemutatják a megyék földrajzi helyzetét és az 1890-es népszámlálás adatai alapján közlik a lakosság számát. A községek alfabetikus rendszerű leírásában szerepelnek a népességre, iparra, főbb épületekre, közlekedésre és postára vonatkozó legfontosabb adatok, a templomok és egyházi épületek esetében történeti visszatekintéssel. A községek után a törvényhatósági jogú városok, a rendezett tanácsú városok bemutatása, majd néprajzi fejezet következik. A szerzők foglalkoznak a közigazgatással, a tudományos és művészeti élettel, közlik a megyében született írók életrajzát. A kötetekben külön fejezetet kap az ipar és mezőgazdaság, a kereskedelem, a megye átfogó története és a nemesi családok genealógiája is.

    Magyarország 63 vármegyéje közül 21 vármegye, valamint Szatmárnémeti szabad királyi város és Fiume monográfiája készült el. Leginkább azok a vármegyék kerültek a sorozatba, amelyekről az 1880-as és 1890-es években nem írtak történeti összefoglalót. Borovszky halála miatt a monográfia-sorozat félbemaradt, és a következő években az első világháború eseményei sem tették lehetővé a munka folytatását. A vállalkozás fontos részét képezte a 19. századi Magyarország nemzetépítési törekvéseknek, teret adva a nemzeti elbeszélés mellett a regionális szintű reprezentációnak is.

    Ajánlott irodalom

  • Megjelenik Szilágyi Sándor történész, akadémikus szerkesztésében „A magyar nemzet története” első kötete

    Megjelenik Szilágyi Sándor történész, akadémikus szerkesztésében „A magyar nemzet története” első kötete

    A magyar nemzet története vagy közkeletűbb nevén a Millenniumi történelem egy tíz kötetből álló történelmi mű, amelynek főszerkesztője Szilágyi Sándor (1827‒1899) történész volt. A sorozat darabjai 1895 és 1898 között jelentek meg Budapesten az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Rt. gondozásában. A mű egyike azoknak az összefoglaló tudományos-ismeretterjesztő munkáknak, amelyek az Osztrák–Magyar Monarchia idején jelentek meg.

    Szilágyi Sándor történészt 1858-ban a Magyar Tudományos Akadémia levelező, 1873-ban pedig rendes tagjává választották. A nagykőrösi református kollégiumban tanított 1853 és 1867 között, ezt követően a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium titkáraként (1867–1878) tevékenykedett, a Ludovika Akadémián tanított történelmet (1872–1875), az Egyetemi Könyvtárat igazgatta Budapesten (1875–1899) és a Magyar Történelmi Társulat folyóiratának, a Századoknak a szerkesztőjeként is dolgozott (1875–1899). A forradalom és szabadságharc bukása után álnéven vagy névtelenül az elsők között próbálta megírni a forradalom történetét. A magyar irodalmi és szellemi élet meghatározó alakjaként több irodalmi és közéleti folyóiratot is alapított. Történetíróként középkori és kora újkori diplomáciatörténettel, gazdaság- és művelődéstörténettel, leginkább az Erdélyi Fejedelemség történetével foglalkozott.

    A Magyar Történelmi Társulatban már 1883-ban felmerült a közelgő millennium (ezredéves évforduló) kapcsán, hogy szükség lenne egy nagyobb összefoglaló munka írására a magyarság történetéről, ebből a célból Ipolyi Arnold, a Társulat akkori elnöke bizottságot is felállított. Egy évvel később Trefort Ágoston vallás- és közoktatásügyi miniszter tett javaslatot ugyanerre az Akadémián, a vállalkozást azonban csak az 1890-es évek elején kezdték megvalósítani. A kötet szerzői Acsády Ignác, Angyal Dávid, Ballagi Géza, Beksics Gusztáv, Dézsi Lajos, Fraknói Vilmos, Fröhlich Róbert, Kuzsinszky Bálint, Marczali Henrik, Márki Sándor, Nagy Géza, Pór Antal és Schönherr Gyula voltak, Beksics Gusztáv kivételével mindannyian akadémikusok.

    A szerzők a magyarság és Magyarország történetét dolgozták fel a „legrégibb időktől napjainkig”, vagyis 1896-ig tíz kötetbe rendezve képekkel illusztrálva. A kötetek tagolásának alapja 1526-ig a dinasztikus elv volt, majd a történelmi sorsfordulóknak tartott események szabtak határt egy-egy kötet kereteinek. Szilágyi szabad kezet adott a szerzőknek, tartalmi kérdésekben mindenki követhette a saját meggyőződését és módszereit, tehát hogy csak a meglévő irodalomra hagyatkoznak, vagy végeznek levéltári kutatásokat is. Így nem egy egységes elveket követő nagy szintézis lett a végeredmény, hanem különböző módszertani alapokon nyugvó monográfiák összessége. A sorozat kötetei összesen mintegy húszezer példányban jelentek meg és a szakmai hiányosságok ellenére sikeresek lettek, amiben nem kis szerepe volt a díszes külsőnek és az illusztrációknak.  

    Ajánlott irodalom

  • Bánki Donát és Csonka János szabadalmaztatja a belsőégésű motorok üzemanyag-ellátását biztosító porlasztót

    Bánki Donát és Csonka János szabadalmaztatja a belsőégésű motorok üzemanyag-ellátását biztosító porlasztót

    Bánki Donát (1859–1922) gépészmérnök és Csonka János (1852–1939) 1893. február 11-én Újítások petróleum-mótorokon címmel jelentette be szabadalmi igényét. Általánosan megfogalmazott kérésük elsősorban a belsőégésű motorok elterjedését megkönnyítő porlasztó működésének leírását foglalta magába, amelyet 1894 májusában fogadott el a Kereskedelemügyi Minisztérium ipari és szabadalmi ügyosztálya.

    Bánki 1882-től, Csonka pedig 1887-től dolgozott a Ganz és Társa Vasöntő és Gépgyár Rt. alkalmazásában, kettőjük szakértelme jól kiegészítette egymást: míg Bánki, aki mérnöki tanulmányait 1881-ben fejezte be a királyi József Műegyetemen, otthonosan mozgott a gépiparban használatos elméletibb matematikai megközelítésékben, addig Csonka gyakorlati tapasztalatait a gépgyártásban Svájcban, Ausztriában és Franciaországban szerezte, 1877-től pedig a Műegyetem tanműhelyét vezette. Első közös feladatuk azoknak a működésképtelen motoroknak az átszerkesztése volt, amelyek Leobersdorfi Gépgyár megvásárlásával kerültek a Ganz tulajdonába. Az átszerkesztés olyan sikeres volt, hogy a már meglévő motorok mellett 1888-ban a két feltaláló beadta első közös szabadalmát az ún. Ganz-motorokra, amelyek az első iparszerűen gyártott magyar motorok voltak. Ezeket – korszak többi belső égésű Otto-motorjához hasonlóan – elsősorban az igen magas előállítási költségű világítógáz működtette, amely a földgáz széleskörű elterjedése előtt mesterségesen kevert, hidrogént és szénmonoxidot tartalmazó gyúlékony, a levegőnél nehezebb gáznemű tüzelőanyag volt.

    Ahhoz, hogy a villanygáznál jóval olcsóbb és könnyebben szállítható petróleummal is lehetővé váljon az Otto-motorok működése, elsősorban azt kellett megoldani, hogy az energiaképződés alapját jelentő robbanáshoz az oxigént biztosító levegő és az éghető üzemanyag megfelelő arányban jusson az égéstérbe. Ehhez volt szükség a porlasztó kifejlesztésére, amelynek feladata a levegő és a folyékony üzemanyag megfelelő arányú és minél jobban összekeveredett elegyének megalkotása volt.

    Bánki és Csonka porlasztója jelentős előrelépést hozott a gépipar számára, mivel lehetővé tette a belső égésű motorok hatékonyabb működését, ezáltal megteremtette a motorikus hajtásláncok tömeges elterjedésének feltételeit. A jobb üzemanyag-porlasztás és a hatékonyabb égés révén a motorok gazdaságosabbá és megbízhatóbbá váltak, ami a járműipar és más gépipari területek fejlődését is segítette.

    Arra, hogy az egyenletes üzemanyagellátás technikai kivitelezése milyen jelentőséggel bírt, a párhuzamos fejlesztési folyamatok is rámutatnak: Bánki és Csonka igénybejelentését követően féléven belül Wilhelm Maybach (1846–1929) német feltaláló is jelezte igényét a magyar kutatókéhoz hasonlóan működő porlasztó szabadalmára. Habár a magyar feltalálók hamarabb álltak elő saját szerkezetükkel, a külföldi sorozatgyártás nem az ő szabadalmuk alapján indult meg. A Ganz gyár igazgatója, Mechwart András (1834–1907) pedig nem vállalta egy nagy összegeket felemésztő szabadalmi per megindítását, így a feltalálók anyagilag kevésé profitáltak találmányukból.

    Bánki Donátot 1911-ben választották az MTA III. Osztályának levelező tagjává. Ebben a Csonka Jánossal a gáz- és petróleummotorok működésében eszközölt szabadalmai mellett mind az elméleti géptan területén végzett, nemzetközileg is elismert kutatásai, mind pedig olyan jelentős találmányai, mint az erőmérője, az egyszerűsített daruszerkezet, a kisebb kovácsműhelyekben is használható gáz- és petróleumkalapács, valamint a kis- és középmalmok működtetésének hatékonyságát jelentősen növelő Bánki vízturbina szerepet játszottak. Székfoglaló előadását 1912-ben a Folyadékok mozgása hajlított csatornákban címmel tartotta. A Bánki-vízturbina feltalálásáért 1926-ban, a mérnök halála után négy évvel az MTA nagyjutalmával tüntette ki.

    Ajánlott irodalom

    A kép forrása

    Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum Műszaki Tanulmánytárának Gyűjteménye

    (Fotó: MMKM, Ltsz: 71.80.383.1)

  • Elkészül Wartha Vince akadémikus, kémikus, az eozinmáz felfedezője kézirata a fémlüszteres kerámiatermékek előállításáról

    Elkészül Wartha Vince akadémikus, kémikus, az eozinmáz felfedezője kézirata a fémlüszteres kerámiatermékek előállításáról

    Az elméleti tudományos tudás gyakorlati alkalmazása a természettudományokban a 19. századi technológiai fejlődés során jelentős mértékben előtérbe került. Ez a vegyészetben például a kémiai tudás széleskörű hasznosítását jelentette, és jelenti ma is. Kiváló példája ennek a Zürichben és Heidelbergben vegyészdiplomát szerző akadémikus kémikus Wartha Vince (1844–1914) munkássága, amelynek a magyar iparművészet egyik legismertebb termékét, az eozinmázas Zsolnay porcelánt köszönheti.

    Az arany és rézfényű gyantás fémsókból álló, lüszternek nevezett kerámiamáz a 9. század óta ismert volt Európában, ahova a Közel-Keletről arab közvetítéssel került. Az eozin elnevezés ugyanakkor a 19. századból ered. Heinrich Caro német kémikus Éószról, a hajnal istennőjéről nevezte el a kerámiamázzal kémiai kapcsolatban nem álló festőanyagát, amelyet az 1870-es években állított elő. Ennek ellenére a fémes fénnyel csillogó kerámiamáz is az így már köztudatba került névvel vált Wartha Vince munkásságának köszönhetően ismertté.

    A reneszánsz korban az itáliai Gubbióban Giorgio Andreoli porcelánmanufaktúrája készített nagy népszerűségnek örvendő ezüst és rubin színű, színátmenetes és fémesen csillogó kerámiákat. A máz gyártásának technológiája azonban feledésbe merült egészen a 19. század végéig. Az 1867-es kiegyezés után hazatérve 1870-től 1912-es nyugdíjba vonulásáig a Műegyetem Kémiai Technológia Tanszékét vezető Wartha ekkor már elismert vegyész volt. Az egyetem dékánja és könyvtárának igazgatója is volt, sőt 1873-tól már az MTA levelező, 1891-től pedig rendes tagja. Hírnevét tehát nem az eozinmázzal alapozta meg. A gázgyártásra alkalmas szenek elemzésével és a víz lúgosságának megállapításával foglalkozott elsősorban. Utóbbiban olyannyira eredményes volt, hogy vízkémiai eljárása nemzetközileg is bevett gyakorlattá vált. Mindezek mellett Magyarországon elsőként ő végzett fotokémiai kísérleteket.

    Legjelentősebb felfedezését azonban mégis a kerámia-technológiában érte el a fémfényű eozinmáz kidolgozásával. Kollégájával, Petrik Lajossal közösen analizálta Andreoli 16. századi kerámiáinak bevonatát. Kutatásuk alapján Zsolnay Vilmos pécsi gyárában reprodukálni tudta az eozinmázt. Wartha egy összetett, több égetéses folyamat során érte el, hogy színes- és nemesfémgőzök tapadjanak az előzetesen fényes vagy savas alapmázzal leégetett agyag felületére. Az emberi szem számára a fényhullámok interferenciája miatt látható fémes csillogást tehát ezen kicsapódott fémgőzök leheletvékony rétege adja, amely a festék alapos lemosása után marad vissza a kerámia felületén. Az ily módon készített eozinmázas kerámia az 1891-es Budapesti Agyagipari Tárlaton debütált. Wartha az eljárást leíró kéziratát pedig 1892-ben küldte el az Akadémia levéltárába. Egy évvel később, 1893-ban a Zsolnay-gyárban már a tömeges gyártás is elindulhatott, amely a 20. század során a Zsolnay porcelánt világhírűvé tette. Wartha később a kerámia szakértőjeként a Herendi Porcelángyár 1904-es újjászervezésében vállalt vezető szerepet. Az agyagművességről és az agyagipar történetéről 1892-ben és 1905-ben publikált a szakterületet Magyarországon megalapozó monográfiákat.

    Ajánlott irodalom

  • Eötvös Loránd fizikus, az Akadémia elnöke bemutatja az Eötvös-inga első változatát

    Eötvös Loránd fizikus, az Akadémia elnöke bemutatja az Eötvös-inga első változatát

    1891-ben Eötvös Loránd báró (1848–1919), a Magyar Tudományos Akadémia elnöke első alkalommal végzett méréseket az általa feltalált, a nevét viselő torziós inga első változatával. Az ingával Eötvös az 1880-as évek megalapozó kutatásait követően 1890-re készült el. Ez a gravitációs hatásokat mérő, nagy pontosságú műszer a Föld tömegének térbeli eloszlását tette vizsgálhatóvá, és új távlatokat nyitott a geofizikai kutatásban, különösen az ásványkincsek feltérképezésében. Az Eötvös-inga a gravitációs gyorsulás apró változásait is képes volt kimutatni, ami lehetővé tette a földfelszín alatti sűrűségkülönbségek és így a nyersanyagok jelenlétének feltérképezését. Az első mérések a Budapesti Tudományegyetem laboratóriumában, majd a Gellért-hegyen és a Ság-hegyen zajlottak, később pedig számos Kárpát-medencei helyszínen folytatódtak. A műszer nemzetközi sikert aratott: az 1900-as párizsi világkiállításon díjat nyert, és az első sikeres olajkutatásokat is ezzel végezték. Az Eötvös-inga a 20. század első felében a nyersanyagkutató geofizika egyik alapvető eszközévé vált, anélkül, hogy feltalálója szabadalmaztatta volna.

    Eötvös középiskolai tanulmányait a pesti piaristáknál és magántanulóként végezte, majd a jogi stúdiumokat folytatott, ám egyetemi évei alatt érdeklődése hamarosan a természettudományok felé fordult. A Heidelbergi Egyetemen tanult tovább, ahol a korszak kiemelkedő kutatói, Gustav Kirchhoff, Hermann Ludwig von Helmholtz és Robert Bunsen voltak a tanárai. 1870-ben summa cum laude minősítéssel szerzett doktori címet, majd Németországból hazatérve a Budapesti Tudományegyetemen kezdett tanítani. 23 évesen már nyilvános rendes tanár volt, később a kísérleti és elméleti fizika tanszékek összevonásával létrehozott Fizikai Intézet vezetője lett.

    Kutatásai kezdetben a kapillaritás és a felületi feszültség jelenségeire irányultak, ezek nyomán született meg az ún. Eötvös-törvény, amely a felületi feszültség és a molekulatömeg közötti kapcsolatot írja le. Később figyelme a gravitáció felé fordult. A Cavendish-féle torziós inga továbbfejlesztésével megszületett az a műszer, amellyel a gravitációs gyorsulás helyi változásai is mérhetők lettek. Az inga gyakorlati alkalmazásának elveit Eötvös 1912-ben a hamburgi nemzetközi földmérő konferencián fogalmazta meg.

    Eötvös tudományos munkássága elválaszthatatlan az Akadémiától, amelynek 1889 és 1905 között elnöke volt. Ő volt az első természettudós a testület élén. Elnöksége alatt célja az volt, hogy az Akadémiát ne csupán irodalmi és történeti, hanem modern természettudományos kutatások színhelyévé is tegye. Támogatta a laboratóriumi infrastruktúra fejlesztését, előmozdította a kutatói utánpótlás nevelését, és kezdeményezte az elméleti és alkalmazott kutatások szorosabb összekapcsolását.

    Elnökként és tudósként egyaránt számos területen volt aktív. 1891-ben alapítóként vett részt a Mathematikai és Fizikai Társulat létrehozásában és folyóirata, a Mathematikai és Physikai Lapok elindításában. 1895-ben a francia École normale supérieure mintájára megalapította a Báró Eötvös József Collegiumot, amely a tehetséges, szegény sorsú tanárjelöltek számára nyújtott ingyenes lakhatást és képzést. A kollégium a tanárképzés új modellje lett, ahol a hallgatók kiváló kutatók vezetésével sajátították el szakterületük tudományos alapjait.

    Apjához, Eötvös Józsefhez hasonlóan Eötvös Loránd miniszterként is szolgálta a magyar oktatás ügyét: 1894–1895 között vallás- és közoktatásügyi miniszterként több száz népiskola létrehozásáról döntött, emelte a tanítók javadalmazását, és támogatta a felekezeti egyenlőség elvét.

    1919 tavaszán hunyt el. Ekkorra nemzetközi elismerések sorát tudhatta magáénak: a berlini, krakkói és oslói egyetemek díszdoktora és számos tudományos társaság tagja volt. A munkássága iránti tisztelet kifejezéseként 1920-ban felvette nevét a Geofizikai Intézet, 1950 óta pedig az ő nevét viseli egykori alma matere, az Eötvös Loránd Tudományegyetem.

    Ajánlott irodalom

  • Semsey Andor akadémikus, mecénás nagy összegű pályázatot indít tudományos művek megírására

    Semsey Andor akadémikus, mecénás nagy összegű pályázatot indít tudományos művek megírására

    Semsey Andor (1833–1923) természettudóst fiatalon jómódú nemesi családja a rá váró 40 ezer holdnyi földbirtok igazgatására igyekezett felkészíteni, amikor a Magyaróvári Császári és Királyi Gazdasági Felsőbb Tanintézet elvégzése után német, holland és skót főiskolákra küldte a gazdálkodással kapcsolatos korszerű ismeretek elsajátítása érdekében. Semsey természettudományos érdeklődése azonban hamarosan egész embert kívánt: birtokait bérbe adta, és egyre több időt töltött szenvedélyével, a föld- és kőzettannal. 1866-ban, 33 éves korában Pestre költözött, hogy bekapcsolódhasson a kulturális-tudományos vérkeringésbe. Hamarosan felkereste Krenner Józsefet, a Magyar Nemzeti Múzeum Ásvány-Őslénytárának vezetőjét, a műegyetem Ásvány- és Földtani Tanszékének professzorát. Krenner beszámolója szerint „megjelent nála a műegyetemen egy igen egyszerű öltözetű, érdekes egyéniségű férfi, aki arra kérte őt, hogy előadásait látogathassa, sőt ezen túlmenően Krenner szaktudását is igénybe vehesse. E fáradozásáért még külön díjazást is kilátásba helyezett. Krenner minden díjazás nélkül örömmel vállalta a feladatot.”

    Semsey az 1870-es évek végétől rendszeresen támogatta a Magyar Nemzeti Múzeum ásványtárát, elsősorban az őslénytani és a meteoritgyűjtemény szisztematikus bővítésével. Felkereste Európa legfontosabb földtani intézeteit és múzeumait, és számos ásvány- és kőzetgyűjteményt vásárolt meg a hazai múzeumok számára. Semsey 100 ezer koronás támogatásának köszönhetően épülhetett fel 1898–1900 között a magyaros szecesszió egyik kulcsépülete, a Lechner Ödön által tervezett Földtani Intézet, amely számára 1882-ben vásárolta meg Henri Coquand 28 ezer darabból álló ásványgyűjteményét Marseille-ből.

    Mecénási tevékenységének elismeréséül a Magyar Tudományos Akadémia 1882-ben tiszteleti, 1890-ben pedig igazgatósági taggá választotta. 1889-ben 100 ezer forintos felajánlást tett tíz, a nemzet természeti, tárgyi, épített és szellemi örökségét feldolgozó tudományterület alapvető feladatainak megvalósítására. Az 1890-ben megjelent felhívás értelmében a pályázók a magyar nyelvtan, az irodalomtörténet, Magyarország archeológiája, története, földrajza, közgazdasága, geológiája, mineralógiája, flórája és faunája témájában jelentkezhettek az utóbb kétszer is meghosszabbított, ötéves határidővel kiírt pályázatra. A Semsey-jutalom pályadíját 10 ezer forintban állapították meg, és lehetővé tették egy 1500 forintos másodjutalom kiadását. Több sikertelen pályázat után az 1908. évi nagygyűlés első és egyetlen esetben pályadíjjal jutalmazta Krenner József magyar ásványtani kézikönyvét, Pintér Jenő pedig irodalomtörténeti tanulmányával másodjutalomban részesült.

    Nem az akadémiai pályázat volt az első, amellyel Semsey tudományos művek megszületését ösztönözte: 1874-ben 100 forint adománnyal a Királyi Magyar Természettudományi Társulat tagja lett, és 1875-ben 1000 forintos pályadíjat írt ki Magyarország állatvilágának kutatására.

    Az ásványtan iránti szenvedélye nem lankadt: szinte egész életében sétatávolságra lakott a Magyar Nemzeti Múzeumtól és a múzeum számára oly becses Ásvány-Őslénytárától, ahol egészen aggastyán koráig szívesen töltötte délelőttjeit. Emlékét megőrizte az utókor. Nevét viseli a balmazújvárosi helytörténeti múzeum, és még életében két ásványt is róla neveztek el: az 1881-ben felfedezett semseyitet (fémes fényű, feketésszürke ércásvány) és az 1889-ben Felsőbányán felfedezett andoritot (ólomezüst-antimon kénvegyület).

    Ajánlott irodalom

    • Ádám József (szerk.): Semsey Andor, a magyar tudomány nagy mecénása. Tematikus blokk. Magyar Tudomány 170. (2009) 1. 2–42. https://epa.oszk.hu/00600/00691/00061/pdf/
    • Fekete Gézáné: A Magyar Tudományos Akadémia jutalomdíjai. 2. 1859–1900. Budapest, 2000. 139–148. (A MTAK közleményei 36.)
  • Schulek Vilmos szemészorvost, az ibolyán túli sugárzás káros hatásainak felismerőjét az Akadémia tagjává választják

    Schulek Vilmos szemészorvost, az ibolyán túli sugárzás káros hatásainak felismerőjét az Akadémia tagjává választják

    Schulek Vilmos (1843–1905) szemészprofesszort évtizedes érdemei elismeréseként 1889-ben két egyetemi tanár kollégája, Jendrássik Ernő fiziológus és Fodor József közegészségügyi szakember tagajánlásával választották az Akadémia tagjává 1889-ben. Székfoglaló előadását A szembogár-szűkítőnek kiszabadítása címmel tartotta 1892 januárjában egy olyan, általa kifejlesztett műtéti eljárásról, amelynek célja a pupilla felszabadítása a szaruhártya hegesedése esetén.

    Schulek Vilmos Pesten született, felvidéki evangélikus polgári családból származott. Apja, Schulek Ágoston kereskedő, közgazdász, kereskedelmi iskolai tanár, apai nagybátyja, Zsigmondy Vilmos bányamérnök, akadémikus, bátyja, Schulek Frigyes építész, akadémikus. Schulek Vilmos Bécsben szerzett orvosi diplomát 1866-ban. Ezután egyéves tanulmányútra indult: fél évig Berlinben tanult, a német szemészet úttörőjeként számon tartott Albrecht von Gräfe professzornál, majd egyéb nyugat-európai városokban tökéletesítette orvostudományi ismereteit. 1867-ben visszatért Bécsbe, ahol öt éven keresztül a neves szemészprofesszor, Carl Ferdinand Ritter von Arlt munkatársaként működött. Külföldi tanulmányait követően orvos-sebész és szülész-szemészmester képesítéssel térhetett haza Magyarországra.

    Schulek Vilmos már pályája kezdetén kitűnt tehetségével, szorgalmával, kiváló kézügyességével. 1872-től az akkor alakuló kolozsvári egyetem hívta meg professzorának, a következő tanévben rektorként vezette az intézményt. 1874-től haláláig a Budapesti Tudományegyetem nyilvános rendes tanára és a „Szemészeti kóroda” vezetője volt. 1890/91-ben az egyetem rektori tisztségét viselte.

    Schuleket a pesti egyetemen munkája kezdetén áldatlan állapotok fogadták: maga a kórház nyomorúságos, a felszerelés pedig elégtelen volt, és a személyzet képzettsége sem volt megfelelő, ezeket a viszonyokat pedig az alacsony betegforgalom is tükrözte. Schulek Vilmos nem csupán orvosi tudását és pedagógiai képességét állította a klinika fejlesztésének szolgálatába: nagyszerű szervezőnek bizonyult, és a nyilvánosság erejét használva, a Pester Lloyd és az Ellenőr című lapokba is számos cikket írt, amelyekben egy új klinika felépítése és a szemészeti ellátás megújítása mellett érvelt. Fáradozásai eredményesnek bizonyultak: 1884-ben átadták az új, Üllői úti klinikaépületet, ahol a korábbinál sokkal kedvezőbb körülmények között folyhatott a betegellátás és az oktatás. A professzor alapítványa révén létrejött a klinika könyvtára is, amely ma az ő nevét viseli. A szemészeti szakkönyvtár akkoriban a világon egyedülállónak számított.

    Schulek Vilmos rendkívül népszerű előadó és valódi iskolateremtő volt, 25 esztendős oktatói jubileumán, 1897-ben, már csaknem 100 orvostanítványa köszöntötte. A professzor és köre számos publikációt közölt a hazai lapokban, elsősorban az Orvosi Hetilapban, illetve melléklapjában, az 1881 februárja óta általa szerkesztett Szemészetben. Emellett nemzetközi lapokban is publikált, például az általa kifejlesztett relaxációs kötőhártyametszésről, amelyet manapság Schulek-metszésként ismerünk. Foglalkozott továbbá a látászavarok tünet- és kóroktanával, leírta az ibolyántúli sugárzást, és orvosmérnöki fejlesztéseket is végzett: az ibolyántúli sugárzás ellen védőszemüveget hozott létre, amellyel az 1900-as párizsi világkiállításon érmet nyert. Schulek tökéletesítette a szakterülete által használt orvostechnikai eszközöket, illetve maga is tervezett ilyeneket. Kiváló szakmai eredményei mellett emberbaráti cselekedeteiről, jótékonyságáról is ismert volt.

    1902-ben az Akadémia rendes tagjává választották. Emellett számos más tudományos szervezet tagja és a Magyar Orvosi Könyvkiadó Vállalat egyik alapítója és első alelnöke volt. Nagy vágya teljesülését még megérhette, 1904-ben megalakult Magyar Szemorvosok Egyesülete, amelynek alapítását évek óta szorgalmazta.

    Ajánlott irodalom