Vásárhelyi Pál elkészíti a Tisza szabályozásának tervét az árvízvédelem és hajózás érdekében

„A folyók a természet első ajándékai közé tartoznak az emberekre nézve.” – így kezdte a Berettyó folyó szabályozásáról szóló akadémiai székfoglaló beszédét 1840. június 1-jén Vásárhelyi Pál (1795–1846) akadémikus, vízépítő mérnök, a magyar folyószabályozás úttörője. A folyószabályozás és a nyílt csatornában áramló víz sebességeloszlásának nemzetközileg is elismert szakértője mérnöki, hidrológiai és geológiai ismereteit mindenekelőtt a hazai folyóvizek biztonságossá és hajózhatóvá tételének érdekében kamatoztatta. Vásárhelyi a folyómeder-szabályozásban az ország mezőgazdasági, ipari, kereskedelmi és közlekedési fejlesztésének kulcsát látta. A tudós számos magyar folyó szabályozásán dolgozott, többek között ő térképezte fel a Duna Pétervárad és Orsova közötti szakaszát, gróf Széchenyi István irányítása alatt pedig kidolgozta az al-dunai Vaskapu-szoros szabályozásának tervét. Fő művének azonban a Tisza szabályozásának megalkotása tekinthető.

Magyarország második legnagyobb folyója, az Alföldet átszelő Tisza sűrű kanyarulathálózatú folyó volt, amely tavasztól nyárig száz mérföldnyi területet tartósan vízzel árasztott el. A lakosság védelmének érdekében és a folyami kereskedelem fellendítésének céljából a Tisza menti vármegyék már az 1830-as évektől egy, a folyó átvágását lehetővé tevő engedélyért lobbiztak a kormányzatnál. Ügyüket végül Széchenyi István gróf, a magyar hajózásfejlesztés egyik fő támogatója karolta fel, aki 1846. január 20-án megalakította a Tiszavölgyi Társulatot. Mivel Vásárhelyi korábban is dolgozott együtt Széchenyivel, központi hajózási felügyelőként pedig szakmai kulcspozícióban volt, ezért a Társulat vezetése őt látta a legalkalmasabbnak a tervek elkészítésére.

Vásárhelyi tervezete a magyar mérnöktudomány kiemelkedő alkotása, amely szerzőjét az ország első közismert mérnökévé tette. Azonban a tudományban a „csúcsteljesítménynek” tekintett eredmények korábbi eredményekre, évtizedek, akár évszázadok tapasztalataira támaszkodnak. Az átvágás és töltésezés módszereinek együttes alkalmazása ekkor már közel évszázados hagyományra nyúlt vissza Magyarországon. A szabályozás tehát nemcsak Vásárhelyi mérnöki tudásának és hidrológiai tájékozottságának köszönhető, hanem elődei, többek között báró Orczy Lőrinc, gróf Károlyi Antal, Balla Antal, Huszár Mátyás és Lányi Sámuel felmérő, adatgyűjtő és tervezetkészítő munkásságának öröksége is. A Tiszavölgy rendezésről szóló tervezetének alapelveit Vásárhelyi 1845. június 8-án, míg a teljes tervezetet 1846. március 25-én publikálta. Ebben a gátak építésével csökkentette az árvízveszélyt, illetve pályaátvágássokkal a folyó teljes szakaszát hajózhatóvá tette.

A Tiszavölgyi Társulat választmányi ülésén merész tervének – hiszen a 102 kanyarulatátvágás radikális és költséges ötlet volt – védelmezése közben szívbénulásban életét vesztette. Halála miatt a Pó folyót szabályozó Pietro Paleocapa jóval kevesebb, csupán 15 átvágást tartalmazó elképzelése szerint kezdték el a munkálatokat 1846. augusztus 27-én Dobnál és Szederkénynél. A folyómeder szabályos, egyenes pályára terelése a Tisza hosszának 38%-os csökkenését eredményezve megnövelte a folyóvíz sebességét. Ugyan a folyó hajózhatósága javult, azonban a túlfejlett kanyarulatok levágásával az árvizek is gyorsabban vonultak le. Az árvízszint Paleocapa feltételezésével ellentétben tehát nem csökkent számottevő mértékben, így újabb pusztító árvizek vonultak le a Tiszán már az 1850-es években. A hibákat a következő évtizedek során sem sikerült orvosolni; a hiányosságokra az 1879-es nagy szegedi árvíz katasztrófája mutatott rá, amelynek következtében végül Vásárhelyi eredeti tervei alapján folytatták a munkálatokat.

Ajánlott irodalom