Széchenyi István ajándékaként az általa 1831-ben Johann Nepomuk Enderrel megfestetett „Allegória” a Tudós Társaság tulajdonába kerül

Széchenyi István (1791–1860) sokszínű nemzetépítő, a modern Magyarország megteremtését célzó tevékenységének szerves részét képezte a tudományos és művészeti mecenatúra. Johann Nepomuk Ender osztrák festőhöz szoros szálak fűzték: Ender nemcsak több portrémegbízásnak tett eleget a Széchenyiek felkérésére, hanem 1818–1819-ben elkísérte az ifjú Széchenyit annak európai és kis-ázsiai útjára, az ún. grand tour-ra. Ez a szimbolikus jelentőségű tanulmányút a művelt arisztokrácia sarjai nevelődésének és az akadémikus művészek képzésének szerves részét képezte, s elmaradhatatlan megállója volt az antikvitás és a reneszánsz kincseit kínáló Itália. Az úton készült rajzok és akvarellek egy részét a leszármazottak jóvoltából a Magyar Tudományos Akadémia őrzi, csakúgy, mint a Magyar Tudós Társaság 1825-ös alapításakor jelenlévők Ender által festett kisméretű portréit, és az Akadémia címerének és pecsétjének alapjául szolgáló olajfestményt is, a Borura derü! című vásznat.

Az allegorikus kompozíció programja az azt 1831-ben megrendelő Széchenyitől származik: az antik viseletben, fehér tunikában és bíborszínű tógával ábrázolt Hébe, az ifjúság ógörög istennője jobbjával kelyhet tart a magasba, amelyre a magyar politikai nemzetet jelképező sas ereszkedik az isteni ambróziáért, a tudás táplálékáért. A Hébe díszpajzsán körbefutó relief, amely a hun Attila és Nagy Szent Leó pápa 452-es találkozását örökíti meg Róma falainál, Raffaello-idézet, a hasonló témát ábrázoló, a vatikáni Héliodorosz teremben (Stanza di Eliodoro) található freskó alakjait ülteti domborműbe. Ender az 1820-as évek első felében Rómában az antik és reneszánsz mesterek munkáinak másolásával tökéletesítette szaktudását, így jól ismerte Raffaello munkásságát is. A díszpajzs középmezőjében Pallasz Athéné istennő lebbenti fel a magyar címert tartó Pannónia arcát takaró fátylat, így adva neki az emancipált nemzet számára kívánatos bölcsesség és éleslátás ajándékát.

Hébe ábrázolásának divatja a klasszicizmus a 18. század második felétől a 19. század elejéig uralkodó stílustörténeti korszakában kapott új lendületet, és követte az antik hagyományt. Hébe idealizált, nemes arcvonásai Széchenyi István későbbi feleségének, Seilern-Aspang Crescence-nak szóló levelének részlete alapján az asszonyéit idézik: „Önre gondoltam, amikor a festmény eszméje bennem megfogamzott. Önnek kell az öreg szittyát, akit a sas ábrázol, a sötétségből kivezetni.” Az istennő vonásainak portréjellege egyúttal felkínálja az allegória személyes értelmezését, az államférfiúi küldetés és a privát érzelmek összeolvasását.

Ender és Széchenyi több mint egy évtizedet felölelő kapcsolatát ösztöndíj-jellegű rendszeres támogatás (1821-ben 200 arany), számos köz- és magánéleti jellegű megrendelés, vásárlási megbízások teljesítése és művészeti kérdésekre vonatkozó eszmecsere fémjelezték. Azt, hogy a nemzetépítés politikai és vizuális programjának megvalósításában a magyar arisztokrácia és nagypolgárság Enderhez hasonló külföldi művészekre támaszkodott a 19. század első kétharmadában, a magyar művészeti oktatás, így pedig a hazai festői felkészültség hiánya magyarázza. A felsőfokú képzőművészeti szakképzés legfontosabb intézménye, a Magyar Királyi Mintarajztanoda és Rajztanárképezde (a mai Képzőművészeti Egyetem elődje) csak 1871-ben kezdte meg működését. Amikor a Borura derü! Széchényi István ajándékaként 1834-ben a Tudós Társaság tulajdonába került, az Akadémia egy, a Magyar Királyságban ritkán látott művészi színvonalú alkotással és egy azóta is használatban lévő mottóval lett gazdagabb.

Ajánlott irodalom