„Mint oldott kéve, széthull nemzetünk…!” – Tompa Mihály megírja „A gólyához” című versét

Tompa Mihály (1817‒1868) költő és Gömör vármegyei református lelkész az irodalomtörténeti hagyomány szerint Petőfi Sándor és Arany János mellett az úgynevezett „népies triumvirátus” harmadik tagja volt. Irodalmi elismertségét az 1846-ban kiadott Népregék, népmondák című kötete alapozta meg. Hírnevét tovább öregbítette, hogy tábori lelkészként részt vett 1848. október 30-án a schwechati csatában. Az önkényuralom időszakát száműzetésként élte meg Gömörben, ám ekkor születtek azok az allegorikus, hazafias költeményei, amelyek megalapozták helyét az irodalmi kánonban.

Ezen allegorikus versek egyike A gólyához, melyet 1850-ben, a hagyomány szerint a Gömör vármegyei Susán tett látogatása során vetett papírra. A szövegben szereplő gólya a bárdköltőnek feleltethető meg, aki ráeszmél, hogy a levert szabadságharcot követően a nemzet széthullott, és nem maradt semmi, aminek emlékezetét poétaként továbbörökíthetné az utókornak. Ezt fejezte ki a vers szállóigévé vált sora is: „Mint oldott kéve, széthull nemzetünk”. A költemény allegorikusságának köszönhetően könnyen felfejthető, hiszen csak egy módon, politikailag értelmezhető: a vers a levert szabadságharcot követő ellenállásra biztató szövegként értelmezhető, melyre a neoabszolutista hatalom is felfigyelt.

Tompa költeményéért nem kerülhette el a retorziókat: Hanvára költözését követően 1852 májusában kéziratait és levelezését lefoglalták, és Kassán a császári haditörvényszék perbe fogta. 1852 júniusától augusztusáig a börtönné alakított kassai Fekete Sas fogadóban tartották fogva, ahol szabadon érintkezhetett rabtársaival és látogatókat is fogadhatott, levelezhetett. 1853 januárjában ismét beidézték, végül ítélet nélkül szabadon engedték, de lakhelyét nem hagyhatta el. Az anekdota szerint a császári adminisztrátor tört magyarsággal a következő szavakkal bocsátotta el: „Most frei, hanem több gólya nem csinálni.” Mindez csak még népszerűbbé tette Tompát, de ez nem jelentette azt, hogy a továbbiakban is szabadon tevékenykedhetett volna.

Többek között korlátozták a nyilvános szerepléseit is, ezt jól mutatja, hogy 1855-ben a Teleki család Tompát kérte fel arra, hogy a halotti beszédet mondjon az elhunyt Teleki József, az Akadémia első elnöke felett. Az elnök gyászszertartásán azonban a hatalom nyomásának köszönhetően Tompa nem tarthatta meg gyászbeszédét, betegségre hivatkozva le kellett mondania az eseményen való részvételét, így a Mit örököl a haza nagy fiai után? című halotti beszéde csupán nyomtatásban jelenhetett meg.

A politikai enyhülést mutatta, hogy a 1856-ban gróf Mikó Imre Kolozsváron Tompát mint A gólyához költőjét köszöntötte, 1858. december 15-én pedig a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választhatta. Végül a korábban rebellisnek tekintett költemény 1867-ben már nyomtatásban is megjelenhetett: a Vasárnapi Újság közölte mint a keserű időkről regélő történelmi emléket, majd a költemény a Tompa Mihály legújabb versei című kötetben is megjelent.

Ajánlott irodalom