Megjelenik Kármán Tódor cikke a később róla elnevezett örvénysorról

Kármán Tódor (Tivadar) (1881–1963) Budapesten született zsidó értelmiségi családban. Apja, Kármán Mór, filozófia–neveléstan professzor volt a Budapesti Tudományegyetemen és a középiskolai reform kidolgozója. Nevéhez fűződik a tanárjelöltek pedagógiai és módszertani ismereteit vezetőtanárok felügyeletével és irányításával megalapozó, Európában is úttörőnek számító iskola működésének kialakítása, az oktatás részleteinek megtervezése és kidolgozása a Tanárképző Intézeti Gyakorlógimnáziumban.

Kármán Tódor tehetsége hamar megmutatkozott, 1898-ban elnyerte a matematika és természettudomány terén kiemelkedő tanulóknak kiosztott Eötvös József-díjat. Apja tanácsára – miszerint érdemes a gyakorlatban hasznosítható pályát választania – a Királyi József Műegyetem gépészkarára iratkozott, ahol kitüntetéssel diplomázott 1902-ben, majd ugyanott Bánki Donát tanársegédje, emellett a Ganz gyár mérnök-konzultánsa volt.

1906-ban, apja biztatására, megpályázott egy akadémiai ösztöndíjat, melyet elnyerve a göttingeni egyetemen Ludwig Prandtl, az áramlástan szaktekintélye mellett dolgozhatott. Az egyetemen egy aerodinamikai vizsgálatokra alkalmas szélcsatornát készítettek, és Kármán ennek kapcsán figyelt fel arra a jelenségre, hogy amikor áramló közegbe nem áramvonalas test kerül, akkor a test szélein, felváltva az egyik, majd a másik oldalon, örvények alakulnak ki, egymással ellentétes forgásiránnyal. Ha nem megfelelő ütemben válnak le ezek az örvények, akkor rezonancia keletkezik, melynek hatására az adott test még inkább kileng. A jelenséget később Kármán-féle örvénysornak nevezték el, matematikai leírása 1911–1912-ben gyors egymásutánban három folyóiratban is megjelent. A Kármán által bevezetett képlet és számítási gyakorlat azóta is meghatározó a repülőgép-tervezésben.

Kármán Tódor 1908-ban doktorált Göttingenben, majd magántanárként folytatta ottani munkáját. 1912-ben egy rövid időre a Selmecbányai Egyetem alkalmazott mechanika professzora volt, majd 1913-tól Aachenben tanított aerodinamikát. Az első világháború idején katonaként ballisztikai és aerodinamikai fejlesztéseket végzett. A Tanácsköztársaság idején, 1919-ben közoktatási népbiztoshelyettes volt, és a mérnökképzés megújításán dolgozott. A rendszer bukását követően visszament Aachenbe, ahol az ottani egyetem Repüléstani és Mechanika Tanszékét vezette. 1930-ban elfogadta a Kaliforniai Műegyetem meghívását a Guggenheim Repülésirányító Labor irányítására. 1936-ban rakétakutató csoportot alakított, 1939-től már a sugárhajtással segített felszállású gépekkel foglalkoztak, ebben kollégáival 1941-re komoly sikereket értek el. 1942-ben néhány munkatársával rakétaipari vállalkozást alapított, 1944-ben pedig újjászervezte korábbi repüléskutató intézetét, amely az amerikai űrkutatás központi intézményévé vált. Az intézet később a NASA irányítása alá került. 1957-ben vezetésével alakult meg a Nemzetközi Repülésirányító Tanács.

A halála előtti évben, 1962-ben az Akadémia meghívására Budapestre látogatott, ahol nagy tisztelettel és megbecsüléssel fogadták.

Ajánlott irodalom