Márai Sándor írót, költőt az Akadémia tagjává választják

Az Akadémia 1942. május 15-én tartott nagygyűlésén választotta levelező tagjává a 20. századi magyar irodalom kiemelkedő alkotóját, Márai Sándort (1900‒1989). Márai műveiben a polgári életformát, az erkölcs és az elmúlás kérdéseit járja körül filozófiai és a pszichológiai érzékenységgel. Olyan jelentős irodalmi alkotások fűződnek a nevéhez, mint az önéletrajzi ihletésű, saját társadalmi közegére reflektáló Egy polgár vallomásai, a női lelket finoman ábrázoló Eszter hagyatéka, a barátság és az árulás kérdéskörét taglaló A gyertyák csonkig égnek, a Krúdy Gyulának emléket állító Szindbád hazamegy, vagy a magyarság sorskérdéseit taglaló A kassai polgárok. A magyar memoárirodalom kiemelkedő alkotásai közé tartoznak az 1943-tól haláláig vezetett naplói. Költészetének kimagasló alkotása az 1956-os forradalom leverésére utaló Mennyből az angyal című verse.

Márait az 1941-ben elhunyt Babits Mihály helyére választották meg az Akadémia I. Nyelv- és Széptudományi Osztályának Széptudományi Alosztályába. Taggá választása mellett több érv is szólt. Egyrészt a felvidéki, kassai polgárcsaládból származó szerző ekkor már az akadémiai tagság előszobájának számító Kisfaludy Társaság tagja volt. Másrészt 1941-ben elnyerte az MTA egyik komoly presztízst jelentő drámai jutalmát, a Vojnits-díjat a Kaland című drámájáért. Márai színdarabját ekkor már három éve sikerrel játszotta a Németh Antal által irányított Nemzeti Színház. Továbbá, nem tartozott egyik irodalmi és kulturális érdekcsoporthoz sem, sőt ezektől igyekezett minél nagyobb távolságot tartani, kiállt a demokratikus és polgári értékek mellett, valamint elutasította a szélsőséges eszméket.

Megválasztása ellen azonban a szélsőjobboldali sajtó kifejezte a rosszallását, és bírálták Márai a Tanácsköztársaság ideje alatt végezett publicisztikai munkásságát is. Az írót konzervatív meggyőződése arra ösztönözte, hogy elfogadja az akadémiai tagságot, mivel a tudós testület olyan közösségként tekintett önmagára, amely a hagyományos keresztény világképet, a humanista és a klasszikus liberális polgári felfogást képviselte.

Betegsége miatt akadémiai székfoglalóját 1943. december 6-án tartotta meg az Ihlet és nemzedék című értekezésével, amelyben azt hangsúlyozta, hogy nemcsak a költőknek, hanem időnként egész nemzedékeknek van közös ihletük. Ezt fedezte fel a 19. század nagy magyar íróiban, így Vörösmartyban, Petőfiben és Aranyban is. A nagy generációval szemben saját korát ihlet nélküli korként jellemezte. Márai naplójában a következőképpen emlékezett vissza a székfoglaló előadására: „Székfoglaló az Akadémián. Mikor a pódiumon állok és olvasom a mondókámat, titokban kissé unatkozom is. De titokban kissé megrendült is vagyok. Végre is, nem kis dolog egy magyar író életében: széket foglalni – komikus fogalom! – a Magyar Tudományos Akadémián. De, legőszintébben, szívem mélyén csodálkozom. Tudniillik nem értem, hogyan kerültem ide? Ezt mások sem értik. Amolyan essünk túl-rajta hangulat ez.”

Márai taggá választását követően csak formális viszonyt ápolt az Akadémiával. A kassai polgárok című darabja esélyes lett volna az MTA több díjára is, azonban, mivel a szerző ezért a művéért korábban már elnyerte a Kisfaludy Társaság Szabó Franciska-díját, az Akadémia nem jutalmazta meg. Az 1946-ban a Kőrössy-díjat odaítélő akadémiai bizottság munkájában is részt vett. Azonban a szovjet megszállás és a kommunisták erősödő befolyása miatt egyre formálisabban és kiszolgáltatottabban működő Akadémia kevésbé tudott az irodalom és a tudomány reprezentatív intézményeként működni. Ennek ellenére a még jelenlévő támogatói szorgalmazták Márai rendes taggá választását, erről 1947. június 6-án egyhangú szavazással döntöttek. Az önkéntes hallgatásba vonuló Márait ismételten célba vette a politikai sajtó. A fokozódó nyomás miatt az író 1948 szeptemberében emigrált. Az egy évvel később, 1949. november 14-én jóváhagyott új akadémiai alapszabály értelmében kizárták az MTA tagjai közül. Márai hátralévő életét emigrációban töltötte, főként Olaszországban és az Egyesült Államokban. 1989-ben az Akadémia közgyűlése rehabilitálta.

Ajánlott irodalom