Klebelsberg Kuno akadémikus, közoktatásügyi miniszter javaslatára megszületik az Akadémia rendszeres állami támogatásáról szóló törvény

Az 1923. évi I. törvénycikk, amelyet gróf Klebelsberg Kuno (1875–1932) vallás- és közoktatásügyi miniszter nyújtott be a magyar országgyűlésnek, a Magyar Tudományos Akadémia állami támogatásáról rendelkezik. A törvény az Akadémiának, a magyar tudományosság legfontosabb szereplőjének évi 12 millió korona juttatását mondja ki, amelyet például olyan célokra fordíthat, mint könyv- és folyóiratkiadás, tudományos pályadíjak és megbízások – az állam felé való elszámolás kötelezettsége nélkül. Ugyanakkor azt is kimondja, hogy az Akadémia munkatársait – a főtitkár, az osztálytitkárok és a főkönyvtárnok kivételével – fel kell venni a közgyűjteményeket tömörítő Országos Magyar Gyűjteményegyetem alkalmazottai közé. Ettől kezdve az Akadémia és a Gyűjteményegyetem együttesen módosíthatja az akadémiai dolgozók szolgálati helyét, illetve intézheti felvételét – ehhez mind a vallás- és közoktatásügyi miniszter, mind az Akadémia elnökének jóváhagyása szükséges.

A rendelkezés bevezető sorai elénk tárják, miért volt erre szükség: a nemzet a magyar tudományosság fennmaradását „mostoha helyzetében” is támogatni kívánja, ezzel pedig a „jövőbe vetett hitéről és életerejéről” tett tanúbizonyságot (1.§). A magyar nemzet „mostoha helyzete” természetesen az elvesztett világháborút, a hatalmas károkat, valamint a példátlan területi és emberi veszteségeket jelentette, amely kétségtelenül traumatikus hatású volt a magyar társadalom számára, az államnak pedig teljesen új keretek között, ugyanakkor rendkívüli nehézségekkel kellett működnie.

A magyar tudományosság, az Akadémia szintén rendkívül rossz anyagi helyzetben volt, ugyanis az értékpapírokba fektetett akadémiai vagyon – a világháború és a válság hatására – szinte semmivé lett, emellett milliós nyomdai tartozást halmoztak fel. Számos komoly veszteség érte az Akadémiát: többek között a határon túl maradó intézmények, munkatársak, kutatási anyagok és a nemzeti örökség kincsei mind ide sorolhatók voltak. Az MTA olyannyira rossz helyzetbe került a világháborút követően, hogy 1922-ben a parlament 5 milliós gyorssegélyt szavazott meg a részére, ami tulajdonképpen a tűzoltásra volt elég.

Klebelsberg Kuno, aki 1922 és 1931 között csaknem egy évtizedig töltötte be miniszteri posztját, úgy vélte, a magyarságot a műveltség és a tudomány teheti naggyá, a nehéz helyzetből a tudás hozhat valódi szabadulást. A magyarság – amennyiben lehetősége nyílik rá – képes valódi értékteremtésre, szellemi kapacitásaiban nagy lehetőségek rejlenek. Az oktatás, a kultúra és a tudomány tehát értelmezésében sajátos fegyverek, amelyekkel kiszabadíthatjuk országunkat méltatlan helyzetéből. Ennek megfelelően ezen területeknek támogatása hazafias kötelesség, elsődleges feladat. Klebelsberg ennek mentén hozta szerteágazó intézkedéseit, az ő nevéhez fűződnek olyan eredmények, mint például az elemiiskola-építési program, a középiskolák szabályozása és fejlesztése, egyetemi építkezések (Szeged, Pécs, Debrecen), kutatóintézetek alakítása vagy népkönyvtárak létesítése. Ebbe a sorba illik bele az 1923. évi I. törvénycikk is.

A törvény tehát biztosítani igyekszik, hogy az Akadémiának ezek után ne teljes mértékben az adományozók – a válság miatt megcsappant – lehetőségeire vagy kényére-kedvére legyen utalva az ország legtekintélyesebb tudományos intézménye. 1869 óta az állam ugyan rendszeresen támogatta az Akadémiát, ez a törvény mégis hangsúlyozta az állam felelősségét a tudományosság intézményének fenntartásában.  Az 1923. évi I. tc. értelmében az állam finanszírozta az Akadémia költségeinek egy részét (1924-ben a bevételek kb. 11%-át) de oly módon, hogy függetlenségét meghagyja, cserébe nem követel tételes elszámolást. Adományok ugyan továbbra is érkezhetnek, azokat bárkitől elfogadhat az intézmény, ám közben a feladatai jelentős részének ellátásáról az állam gondoskodik. A törvény tehát nem oldotta meg az Akadémia anyagi gondjait, de kétségtelenül jelentős gesztusként értékelhető. Az anyagi problémák időleges megoldását mégis egy nagylelkű adományozó, gróf Vigyázó Ferenc (1874–1928) hagyatékának néhány évvel későbbi birtokbavétele jelentette.

Ajánlott irodalom