Teleki Józsefet 1842 januárjában kinevezték Erdély kormányzójává, ezért az Akadémia 11. nagygyűlésén (1842. november 21–28.) távollétében Széchenyi István elnökölt, aki a záróülésen kétórás felszólalást tartott a magyar nyelvről, amit az ún. „akadémiai beszéd”-ként tartunk számon.
Széchenyi beszédét annak felsorolásával indította, hogy az elmúlt években milyen vádakkal kellett szembenéznie az Akadémiának, valamint hosszasan beszélt arról, hogy a magyar nyelv és ezáltal a magyar nemzetiség is veszélyben van. Mert nincs olyan nép, amely a másik nép ellenében „olvasztó” vagy „olvadó” szereppel ne bírna, ez az oka annak, hogy miért nőnek és fogynak a nemzetek. „Minek legkomolyabban szívre veendő tanulsága az, hogy amely nép élni akar, annak okvetlen olvasztói szerepre kell emelkednie”, „olvasztói varázzsal” kell rendelkeznie. Kifejtette, hogy a nyelv kiművelése a nemzet fejlődésének előfeltétele, ezért terjeszteni kell azt. De nem erőszakos módon, mert ez veszélyes és káros lehet: „a legszentebb buzgalom, a legdicsőbb vitézség, a legszilárdabb akarat, […] a lehető legaggasztóbb veszélybe bonyolítják azt [a magyarság ügyét], hahogy ezen felette nagy dicséretre méltó tulajdonok háttérében nem világlik az erkölcsi felsőbbség ellentállhatlan súlyával a civilizációnak varázshatalma”. Beszédében tehát nemcsak a Tudós Társaság számára fogalmazott meg követendő szempontokat, hanem bírálta azt a módot, ahogyan a nyelv terjesztése történt. Noha a szövegben nincs megnevezve, de a bírálat Kossuth Lajosnak és társainak szólt.
Széchenyi úgy döntött, hogy írásban is megjelenteti beszédét, ezzel utat nyitva a vitának. Nyomtatásban 1842. december végén jelent meg. A beszédet Kossuth nem hagyta felelet nélkül, a Pesti Hírlapban fogalmazta meg éles kritikáját. Azt, hogy mekkora visszhangot váltott ki Széchenyi akadémiai beszéde, jól mutatja, hogy a Gräfenbergben gyógyuló Wesselényi Miklós, miután december 5-én a Pesti Hírlapból értesült a beszédről, rögtön írásba foglalta (ellen)véleményét Nyilatkozat címmel.
Az Akadémiát illetően Széchenyi a beszédében a Tudós Társaságnak elsősorban a nyelvművelő feladatát emelte ki („philologiai intézet”-ként hivatkozott rá), a Társaság többségének igénye azonban inkább arra irányult, hogy kibővítsék az intézmény működési körét. Ezen az állásponton volt Teleki is: „[…] társaságunknak kettős fő célja van: először a magyar nyelv művelése, kiképzése, másodszor a Tudományok terjesztése, gyarapítása és főként nemzetesítése a magyar nyelv segítségével […]” – hangsúlyozta az előző nagygyűlésen tartott elnöki nyitóbeszédében.
Az elnöki álláspontok között mutatkozó eltérések és a háttérben megfogalmazódó igény a megújulásra újabb reformfolyamatot indítottak el, amely az évtized közepén sorra kerülő nagygyűlések témája lett.
Ajánlott irodalom
- Zichy Antal: Gróf Széchenyi István beszédei. Budapest, Magyar Tudományos Akadémia, 1887. 226‒262.
https://real-eod.mtak.hu/916/1/grfszchenyii00sz.pdf (Utolsó letöltés: 2025. március 13.) - Szentgyörgyi Mária: Célkitűzések és reformtörekvések a Magyar Tudományos Akadémián 1831–1945. Budapest, Magyar Tudományos Akadémia Könyvtára, 1973. 5–45.
https://real-eod.mtak.hu/114/1/KIADV_069.pdf (Utolsó letöltés: 2025. március 13.) - Czinege Szilvia: Széchenyi István szerepe a Magyar Tudós Társaság alapításában és működésének első évtizedeiben. In: „…a Tudós Társaság dolgában” Válogatás Széchenyi István gróf levelezéséből. S. a. r. és bev. Czinege Szilvia. Budapest, MTA – HUN-REN BTK, 2024. 13–47.
https://real.mtak.hu/199862/ (Utolsó letöltés: 2025. március 13.)