1948-ban Fülep Lajost (1885–1970) művészettörténészt, filozófust és művészetfilozófust levelező tagjává választotta a Magyar Tudományos Akadémia. Szakmai titulusai jelzik az életműve körüli dilemmákat, ahogy az a tény is, hogy az 1923-ban, 25 évvel korábban jelent meg első és egyetlen, Magyar művészet című 192 oldalas könyve. A teljes életmű tükrében ez a kiadvány meglehetősen kis terjedelmű. Alkalmi cikkeinek, kritikáinak, tanulmányainak, esszéinek összegyűjtött kiadása majdnem 2500 oldalt tesz ki, a töredékben, kéziratban maradt összegző műve, a Művészetfilozófia hozzávetőleg 6000 kéziratoldal. Fülep értékelése meglehetősen ellentmondásos az utókor művészettörténészei között. Ennek oka lehet az általa létrehozott hatalmas szövegegyüttes széttartó műfaji és elméleti sokszínűsége, illetve az a tény, hogy az utókornak a műkritika, a művészetfilozófia, az esztétika, az irodalom- és művészettörténet eltérő forrásaira és módszertanaira vonatkozó elvárásai nem alkalmazhatók következetesen a műfaji és diszciplináris határokat áthágó írásaira. Ráadásul legkiválóbb szövegeinek fő elméleti kérdései – a világnézet mint tartalom és az azt kifejező művészi forma összhangja, illetve a magyar művészettörténetnek mint a magyar szellemiség autentikus művészi kifejezéséről szóló történetírásnak a megvalósíthatósága – mélyen gyökereznek történelmi korának politikai valóságában.
Fülep életútját és megítélését, a még a 19. században született, 1919-ben már nagykorú, új utakat kereső művészek és művészettörténészek jó részéhez hasonlóan, alapjaiban határozta neveltetésük, majd a Tanácsköztársaság forradalmi időszaka és az azt követő Horthy-korszak konzervatív fordulata.
Tanulmányait a nagybecskereki gimnázium után a budapesti tudományegyetemen folytatta, ahol 1912-ben doktorált filozófiából, valamint olasz nyelv és irodalomból. Szemléletét egy párizsi tanulmányút és 1907–1913 közötti firenzei tartózkodása formálták. 1914-ben a főváros szociálpolitikai ügyosztályán vállalt állást mint művészeti referens.
A mélyen vallásos, de a konzervatív szemléletű művészeti akadémiák ellen mélységes ellenérzést tápláló Fülep szellemi szocializációját az ún. Vasárnapi Kör jelentette az 1910-es években, amelynek legfontosabb alakja a még a marxista fordulata előtt álló Lukács György volt. A társaság Szellem című, csupán két számot megélt folyóiratát Lukáccsal együtt szerkesztette, és elsősorban a társadalmi jelenségekben, így a művészetekben kifejeződő transzcendens megmutatkozásai foglalkoztatták őket. Alkotó érdeklődésük filozófiai jellege a társadalmi forradalom szükségességébe vetett hittel párosult, így, ki elméletben, ki gyakorlatban, de a körhöz tartozók mindannyian elköteleződtek a Tanácsköztársaság mellett. Fülepet, aki 1918-ban lelkészi képesítést szerzett a Budapesti Református Teológiai Akadémián – élete során első ízben – a forradalmi rendszer nevezte ki a Budapesti Tudományegyetem olasz tanszékére. Az 1920-as években különböző kistelepüléseken szolgált református lelkészként. 1932-ben a pécsi egyetemen habilitált művészetfilozófiából, ettől fogva az egyetemen is tanított, ám 1947-ig a lelkészi szolgálat mellett is kitartott.
Hivatalos elismerése a koalíciós időszakban kezdődött el. 1946-ban ismét kinevezték az ekkor már Magyar Királyi Pázmány Péter Tudományegyetemként működő budapesti intézmény olasz tanszékére, immár rendes egyetemi tanárnak. 1947-től az Eötvös Collegium oktatója lett. 1951-ben főként oktatás- és tudományszervezési okokból átkerült az akkorra már Eötvös Loránd nevét viselő egyetem művészettörténet tanszékére, amelyet tíz éven át vezetett. A kommunista hatalomátvétel után, bár történészként nem ment át marxista fordulaton, Vasárnapi körös múltja védettséget jelentett számára. Élete utolsó évtizedében visszavonultan dolgozott befejezetlenül maradt művészetfilozófiáján.
Számos tanítvány és művészettörténész kísérelte meg megragadni tudományos karakterét, míg Lesznai Anna Kezdetben volt a kert című regénye a tartózkodó, ám konfliktusokkal teli hétköznapi ember és elvtárs figuráját örökíti meg.
Szentágothai János (1912–1994) orvost 1948-ban választotta az Akadémia az Orvosi Tudományok Osztályának levelező tagjává három akadémikus orvos, a belgyógyász Haynal Imre, Entz Béla patológus és Környey István neurológus ajánlásával, akik a jelöltnek a vegetatív idegrendszer tárgyában végzett kutatásait méltatták. Még ugyanebben az évben Szentágothai Mozgató és vegetatív idegmagvak funkcionális tagozódásának általános törvényszerűségei címmel tartotta meg székfoglaló előadását.
Szentágothai (1940-ig Schimert) János protestáns családba született Pestújhelyen, ahol nagyon komolyan vették a vallásos nevelést. Édesapja erdélyi szász, evangélikus orvosdinasztiából, édesanyja református székely és magyar nemesi családból származott, öt fiuk az orvosi hivatást választotta. Szentágothai a budapesti, akkor humanista elitiskolában, a Németbirodalmi Iskolában érettségizett, diplomáját a Magyar Királyi Pázmány Péter Tudományegyetem Orvoskarán szerezte 1936-ban, melynek később oktatója és kutatója lett. Már medikus korában kitűnt tehetségével; felolvasást tarthatott az Akadémia III. Osztályában és sikeresen szerepelt a königsbergi anatómiai kongresszuson. Tudását Svájcban, a bázeli Anatómiai Intézetben, illetve a Roche-gyárban tökéletesítette. 1943-ban elnyerte az Akadémia jutalmát a Vizsgálatok a központi agyidegpályák mozgatásáról című művével. A háború alatt számos üldözöttnek segített a menekülésben, 1944-től katonai szolgálatot teljesített a nagyváradi hadikórházban.A hadifogságból 1946-ban tért haza. Ekkoriban jelent meg a Kiss Ferenccel közösen jegyzett Az ember anatómiájának atlasza című kézikönyv, amelyet nagy hazai és nemzetközi siker követett, több mint 30 nyelvre fordították le. 1946-ban a pécsi egyetem Anatómiai Intézetének vezetőjévé nevezték ki, ahol nemzetközi hírű neurobiológiai műhelyt hozott létre. 1950-ben Kossuth-díjat kapott a szemmozgások és a belső fül (egyensúlyrendszer) összefüggéseinek vizsgálatáért.
1956-os forradalmi szerepvállalása miatt (Baranya Vármegye Értelmisége Forradalmi Tanácsának tagja volt) elmarasztalták az egyetemen és az Akadémián, bár enyhítő körülményként értékelték, hogy az egyetemi pártbizottsági tagoknak menedéket ajánlott. 1963-tól 1976-ig a Budapesti Orvostudományi Egyetem Anatómia Intézetének egyetemi tanára, intézetigazgatója volt. Főképp a kisagy- és nagyagykéreg működésével, gerincvelői és agytörzsi pályákkal, a reflexmechanizmusokkal foglalkozott, emellett rendkívül élvezetes egyetemi előadásokat tartott. 1967-től az Akadémia rendes tagja, 1967-től 1973-ig a Biológiai Tudományok Osztályának osztályelnöke. 1973-tól 1976-ig az Akadémia alelnöke, 1976-tól 1977-ig ideiglenes elnöke, 1977-től 1985-ig elnöke, 1985-től országgyűlési képviselő. Az oktatás és kutatás mellett a tudományos ismeretterjesztés elkötelezettje, tudománynépszerűsítő tévéelőadások szereplője, számos társadalmi szervezet tagja (Magyar–Osztrák Baráti Kör, Magyar Protestáns Közművelődési Egyesület, a Páneurópai Unió magyar tagozata, Magyar Keresztény–Zsidó Társaság, Keresztény–Zsidó Baráti Kör, Tényeket Tisztelők Társasága), humanista és hívő keresztény volt.
Ajánlott irodalom
- F. Csanak Dóra: Fülep Lajos kéziratos hagyatéka. Budapest, Magyar Tudományos Akadémia Könyvtára, 1984. https://real-eod.mtak.hu/94
- Fülep Lajos: Magyar művészet. Budapest, Athenaeum, 1923.
- Lesznai Anna: Kezdetben volt a kert I–II. Budapest, Múlt és Jövő, 2019.
- Marosi Ernő: Fülep Lajos írásai. A magyar művészettörténet forrásai és annak koncepciója. Enigma 26. (2019) 100. 50–60. https://enigma-online.hu/wp-content/uploads/2023/04/FulepLajosirasai.pdf
- Tímár Árpád (szerk): Fülep Lajos emlékkönyv. Cikkek, tanulmányok, Fülep Lajos életéről és munkásságáról. Budapest, Magvető, 1985.
- Flerkó Béla: Szentágothai János. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1998. (A múlt magyar tudósai) https://real-eod.mtak.hu/6537
- Papp Barbara: Szentágothai János: A hit(el)es elnök. In: Szilágyi Adrienn (szerk.): A Magyar Tudományos Akadémia elnökei és főtitkárai. Budapest, Magyar Tudományos Akadémia – HUN-REN Bölcsészettudományi Kutatóközpont, 2023. 159–169. https://real.mtak.hu/196415