Szerző: Gilicze Bálint

  • A Batthyány család rohonci könyvtárának 30 000 kötetes gyűjteménye a Tudós Társaság könyvtárára száll

    A Batthyány család rohonci könyvtárának 30 000 kötetes gyűjteménye a Tudós Társaság könyvtárára száll

    Az 1825-ben megalapított, majd 1844-ben hivatalosan is megnyitott Akadémiai Könyvtár anyagát a Teleki-könyvtár mellett egy másik jelentős, az előzővel vetekedő gyűjtemény adta, amely a Batthyány család rohonci és kisbéri könyvtáraiból származott. 1838. szeptember 25-én herceg Batthyány Gusztáv gróf Teleki Józsefnek, az Akadémia első elnökének írt levelében felajánlotta a tudós testület számára a rohonci könyvtár 30 000 kötetből álló gyűjteményét, majd pár hónappal később testvére, Batthyány Kázmér is így tett a 2660 tételből álló kisbéri bibliotékával. A rohonci gyűjtemény adományozásának ötlete feltételezhetően Nagy Károly akadémikus és természettudós ösztönzésére történhetett, aki 1836-tól kezdve szoros kapcsolatban állt Batthyány Kázmérral. Ezt támasztja alá az is, hogy ő kézbesítette Telekinek Batthyány Gusztáv adománylevelét.

    A gyűjteményt Batthyány Lajos nádor alapította a 18. században, és a család további tagjai jelentősen gyarapították, így Batthyány Károly József főudvarmester és hadvezér, valamint korán megözvegyült anyjuk, Batthyány-Strattmann Eleonóra. Utóbbi alapvetően női és szépirodalmi tételekkel gazdagította a rohonci gyűjteményt. Idekerültek a törökellenes felszabadító háborúk kiemelkedő hadvezérének, Savoyai Jenőnek a politikai és diplomáciai kötetei is, aki szoros baráti kapcsolatot ápolt az özvegy grófnéval. A rohonci könyvtár legfontosabb gyarapítója a gyakorlatias Batthyány Tódor volt, aki a birtokain űzött vállalkozásai számára gyűjtött elsődlegesen könyveket. Batthyány Tódor az uradalmakban a gazdasági tevékenységet szolgáló korszerű fiókkönyvtárakat tartott fenn, melyek az ezeken dolgozó tiszttartói, titkárai és mérnökei igényeit is szolgálták. Az általa létrehozott hálózatnak két központja volt: egy Bécsben és egy Rohoncon. A birtokokon lévő gyűjteményeket fia gyűjtötte össze a rohonci központban, és innen kerültek az Akadémiára. A jóval kisebb kisbéri állományt pedig magyar történelmi vonatkozású kötetek és iratok gyűjtésével Batthyány József esztergomi érsek alapozta meg.

    Az Akadémia megbízásából a gyűjteményt Toldy Ferenc titoknok vette át, aki a testület akkori székházában az Urak utcája 612. alatti Trattner–Károlyi ház (ma Petőfi Sándor utca 3.) második emeletén helyeztette el, melyet eredetileg a Teleki-gyűjtemény számára kívántak hasznosítani.

    A rohonci és kisbéri állományról nem maradt fenn katalógus, az adományozást követően a gyűjteményt beolvasztották az Akadémia Könyvtárába, szemben a Teleki-gyűjteménnyel, melyet az állományhoz való tartozás jeleként külön pecséttel láttak el. A rohonci gyűjtemény anyaga azonban viszonylag jól azonosítható, mert a könyvek általában tartalmazzák Batthyány Tódor nevét vagy monogramját. A kisbéri bibliotéka anyaga szintén jól felismerhető a kötetekbe ragasztott jelzésről. A gyűjtemény világhíres darabja a mindeddig megfejthetetlen írásjelekkel díszített, rejtélyes Rohonci kódex, amely egyáltalán nem illeszkedik Batthyány Tódor könyveinek gyakorlatias gyűjtőkörébe, ugyanis a benne található képek alapján szakrális munkának tűnik.

    Ajánlott irodalom

    • Hursán Szabolcs: Batthyány-könyvtárak az Akadémia Könyvtárában. In: Teleki József: Tanulmányok az Akadémiai Könyvtár alapítójáról és a Magyar Tudományos Akadémia első elnökéről. Szerk. Molnár Andrea. Budapest, MTA KIK, 2019. 196‒216. (A Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárának Közleményei 40. [115.])
      https://real-eod.mtak.hu/8375/1/196_Hrusan_Batthyany_k%C3%B6nyvtarak_Teleki.pdf
    • Szabó Ádám: Teleki-gyűjtemény az Akadémián. Az Akadémiai Könyvtár alapító állományának története és rekonstrukciója. In: Teleki József: Tanulmányok az Akadémiai Könyvtár alapítójáról és a Magyar Tudományos Akadémia első elnökéről. Szerk. Molnár Andrea.  Budapest, MTA KIK, 2019. 68‒121. (A Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárának Közleményei 40. [115.])
      https://real-eod.mtak.hu/8369/1/68_Szabo_Teleki_gyujtemeny_Teleki.pdf
  • A Pesti Magyar Színház megnyitóján bemutatják Vörösmarty Mihály „Árpád ébredése” című, hazafias drámáját

    A Pesti Magyar Színház megnyitóján bemutatják Vörösmarty Mihály „Árpád ébredése” című, hazafias drámáját

    1837. augusztus 22-én megnyitotta kapuit a Pesti Magyar Színház, Pest vármegye első magyar nyelvű színházaként. A teátrum 1840-ben vette fel a Nemzeti Színház nevet, és ekkortól működött országos intézményként. A színházépületet az akkori Kerepesi úton (a mai Rákóczi úton, az Astoria szállóval szembeni telken) építették fel, és látványos ünnepi külsőségek között nyitották meg.

    A színházi ünnep alkalmával elhangzott Heinisch József karmester és zeneszerző Thalia diadalma az előítéleten című nyitánya, majd ezt követően Vörösmarty Mihály (1800‒1855), a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagjának és a nemzet költőjének drámai prológusát, az Árpád ébredését mutatták be Fáncsy Lajos színész rendezésében. A Vörösmarty-művet a bajor színműíró, Eduard von Schenk Belizár című szomorújátéka követte, de a kulturális emlékezet az Árpád ébredését őrizte meg a Pesti Magyar Színház nyitódarabjaként.

    Az elkövetkezendő 100 évben nem volt olyan jubileumi színházi ünnepség a Nemzeti Színházban, amely alkalmával az Árpád ébredését ne adták volna elő. Vörösmartyt Pest Vármegye Színészeti Választmánya kérte fel az alkalmi darab megírására. A megnyitón a prológust látványos összeművészeti produkcióként állították színpadra. Az allegorikus mű Johann Gottfried Herder német filozófus a magyar nemzet halálát és más népekbe történő beolvadását vizionáló jóslatának tagadásként is értelmezhető, hiszen az új életre kelt Árpád egy ezredév után is magyar nyelven szólalt meg a magyar színpadon.

    Az Akadémia nem csak Vörösmarty személyén keresztül kapcsolódott a Pesti Magyar Színházhoz és a magyar nyelvű színjátszáshoz. A tudós testület alapításától fogva egyik fontos célkitűzésének tekintette a magyar nyelvű színjátszás felkarolását és a színházi élet feletti befolyásszerzést. Az 1833-as akadémiai nagygyűlésen felállított Játékszíni Bizottság előbb a budai színtársulat, majd a Pesti Magyar Színház felügyeleti szerveként működött: műközpontú dramaturgiát és akadémiai nyelvi sztenderdet vártak el a teátrumoktól, javították a drámák szövegét, valamint részt vettek a színházi próbákon is. Az MTA közízlésformáló törekvéseit tükrözte az általa alapított Külföldi Játékszín című fordításpályázat, valamint az új, eredeti drámai művek megírását ösztönző jutalom, amely díjazottjait az Eredeti Játékszín sorozatban jelentették meg. Az akadémikus elit egy része szorosan kapcsolódott a színházhoz, és érdekelt volt az intézményi pozíciók megszerzésében. 1837-ben Bajza József (1804‒1858) akadémikus, Vörösmarty barátja lett a Pesti Magyar Színház első igazgatója. Személyét a liberális reformellenzéki beállítottsága, szerkesztői és kritikusi tevékenysége egyaránt alkalmassá tették a pozíció betöltésére. Gyakorlatilag ő alapozta meg a színház működését is. Fáy András akadémikussal és Rosty Alberttel együtt ő alkotta a színház drámabíráló bizottságát, 1838-tól pedig megszerezte a darabválasztás jogát is. 1838-ban lemondott, de egy évtizeddel később 1847‒1848-ban a Nemzeti Színház aligazgatójaként még visszatért a teátrum igazgatóságába.

    Ajánlott irodalom

    • Fekete Gézáné: Az Akadémia 1831–1858 között alapított jutalomtételei és előzményei. Budapest, Magyar Tudományos Akadémia Könyvtára, 1988. 95‒103.
      https://real-eod.mtak.hu/331/1/KOZLEM_021.pdf
    • Kollár Zsuzsanna: Az akadémia hatása az intézményesülő magyar színjátszásra az 1830-as években. Theatron 16. (2022) 1. sz. 93‒112.
      https://theatron.hu/wpcontent/uploads/2022/07/2022.1.8-Kollar.pdf
    • Szalisznyó Lilla: Párducbőr, hollószín tunika, vérszínű bocskor: Az Árpád ébredése ősbemutatójának értelmezése. Acta Historiae Litterarum Hungaricarum. Acta Universitatis Szegediensis 32. (2016) 53‒78.
      https://acta.bibl.u-szeged.hu/49945/1/hist_litt_hung_032_ujfolyam_001_053-078.pdf
    • Szalisznyó Lilla: „Kevés hivatal van, mely a színházi igazgatásnál szövevényesb és nehezebb volna”: Bajza József és a Nemzeti Színház üzemi működése. In: Dokumentumok a Nemzeti Színház belső életének első évtizedeiből: Bajza József színigazgatói működése (Kritikai kiadás). Sajtó alá rendezte, a tanulmányt és a jegyzeteket írta: Szalisznyó Lilla. Budapest, Ráció Kiadó, 2021. 11‒56.
  • Kőrösi Csoma Sándor akadémikus elküldi tibeti–angol szótárának 50 példányát az Akadémiának

    Kőrösi Csoma Sándor akadémikus elküldi tibeti–angol szótárának 50 példányát az Akadémiának

    Kőrösi Csoma Sándor (1784?‒1842) székely kisnemesi családba született a háromszéki Kőrösön (ma: Chiuruş, Románia), és tanulmányait a nagyenyedi kollégiumban végezte. Itt nemcsak megalapozta széleskörű nyelvtudását, de tanárai felkeltették érdeklődését a magyar őstörténet tanulmányozása iránt is. 1816‒1818 között orientalisztikát tanult Göttingenben, a korabeli Európa egyik legrangosabb egyetemén, ahol megismerkedett a magyar‒ujgur rokonság teóriájával. Ennek hatására elhatározta, hogy keletre utazik, és megkeresi a magyar őshazát. Útja előtt először Konstantinápolyban tervezte megvizsgálni a kutatásához szükséges arab krónikákat.

    1819-ben Kőrösi Csoma elindult az utazásra, de a kitörő pestisjárvány miatt nem tudta tanulmányozni sem a konstantinápolyi, sem a kairói arab krónikákat, ezért keletre fordult, és a Közel-Keleten keresztül 1821-ben jutott el Lahorba, a mai Pakisztánba. Itt megismerkedett William Moorcroft brit utazóval, aki azt tanácsolta neki, hogy tanulja meg a tibeti nyelvet, mivel az ujgurokkal szomszédos terület kolostoraiban valószínűleg talál majd olyan iratokat, amelyek információkat tartalmaznak a magyarokról. Ennek hatására a következő években három (1823‒1824, 1825‒1827, 1827‒1830) utazást tett Tibetbe. Moorcroft ajánlólevelének köszönhetően Szanggye Phünchog láma – a későbbi buddhista tanítója – segítségével elmélyülhetett a tibeti kolostorok irataiban és összeállíthatta a tibeti‒angol szótárát és nyelvtanát, valamint a buddhista terminológiai szótárának angol fordítását. 1830-ban Kalkuttába (ma: Kolkata, India) ment, ahol a Bengáli Ázsia Társaság tagjává választották. Itt azon dolgozott, hogy a tibeti tanulmányútjai során összegyűjtött anyagból sajtó alá rendezze munkáját, valamint a távoli vidékre, illetve a buddhizmusra vonatkozó ismereteit összefoglalja és tanulmányokban közreadja. Az 1834-ben megjelent szótára segítségével Kőrösi Csoma gyakorlatilag megvetette a modern tibetológia alapjait, annak ellenére, hogy eredetileg a magyar őshaza megtalálásának céljával indult keletre.

    1835. július 18-i levelében Kőrösi Csoma arról értesítette Döbrentei Gábort, a Magyar Tudományos Akadémia titoknokát (főtitkárát), hogy az utazásai támogatásáért cserébe küldene az intézménynek az ázsiai munkálkodása eredményeképpen létrejött tibeti‒angol szótárából és nyelvtanából 50 példányt. 1835‒1837 között Bengáliában tett utazásai során a szanszkritot és az indiai nyelveket tanulmányozta. 1842-ben az ujgurokhoz indult, de még Indiában, a Mahananda folyó mocsaras vidékén maláriát kapott és belehalt a betegségbe. Testét a dardzsilingi keresztény temetőben helyezték örök nyugalomra.

    Kőrösi Csomát 1833-ban választották az MTA tagjává. A magyar keletkutató kultuszát Duka Tivadar angliai emigrációban élő orvos, az MTA levelező, majd tiszteleti tagja alapozta meg, aki 1883-ban Londonban beszélte rá Kőrösi Csoma tanítványát, hogy a birtokában lévő kéziratokat ajándékozza az Akadémiának. 1885-ben ennek a felajánlásnak köszönhetően 36 tibeti kötet és 5, Kőrösi Csoma kérésére a lámák által a tibeti irodalomról és tudományosságról összeállított ún. Alexander-könyv került a tudós társaság birtokába. Kőrösi Csoma egyik legnagyobb tisztelője gróf Széchenyi István volt, aki a következő szavakkal méltatta a magyar keletkutató páratlan teljesítményét: „Egy szegény árva magyar, pénz és taps nélkül, de elszánt kitartó hazafiságtul lelkesítve – Kőrösi Csoma Sándor – bölcsőjét kereste a Magyarnak, és végre összeroskadt fáradalmai alatt. Távul a hazátul alussza örök álmát, de él minden jobb magyarnak lelkében. […] Nem magas helyzet, nem kincs a nemzetek védőre, hanem törhetlen honszeretet, zarándoki önmegtagadás, és vasakarat. Vegyetek példát, hazánk nagyai és gazdagai, egy árva fiún, és legyetek hű magyarok tettel nem puszta szóval, áldozati készséggel és nem olcsó fitogatással!”

    Ajánlott irodalom

    • Babus Antal: Az MTA Kézirattár kincsei: Kőrösi Csoma Sándor síremléke festményen. mta200.hu (2024. szeptember 11.)
      http://mta200.hu/kincseink/korosi-csoma-sandor-siremleke-festmenyen-106387
    • Kara György: Kőrösi Csoma Sándor. Budapest, Akadémiai, 1970. (A múlt magyar tudósai) https://real-eod.mtak.hu/6546/
    • Kuzder Rita: A kalkuttai Ázsia Társaság tagjává választja Kőrösi Csoma Sándort. In: Magyarország globális története a kezdetektől 1868-ig. Szerk.: Laczó Ferenc – Vadas András – Varga Bálint. Budapest, Corvina, 2023. 453‒457.
    • Terjék József: Emlékek Kőrösi Csoma Sándorról: levelek, okiratok, emlékezések. Budapest, Kőrösi Csoma Társaság – Magyar Tudományos Akadémia Könyvtára, 1984.
      https://real-eod.mtak.hu/57/1/EKK_13.pdf

  • Széchenyi István ajándékaként az általa 1831-ben Johann Nepomuk Enderrel megfestetett „Allegória” a Tudós Társaság tulajdonába kerül

    Széchenyi István ajándékaként az általa 1831-ben Johann Nepomuk Enderrel megfestetett „Allegória” a Tudós Társaság tulajdonába kerül

    Széchenyi István (1791–1860) sokszínű nemzetépítő, a modern Magyarország megteremtését célzó tevékenységének szerves részét képezte a tudományos és művészeti mecenatúra. Johann Nepomuk Ender osztrák festőhöz szoros szálak fűzték: Ender nemcsak több portrémegbízásnak tett eleget a Széchenyiek felkérésére, hanem 1818–1819-ben elkísérte az ifjú Széchenyit annak európai és kis-ázsiai útjára, az ún. grand tour-ra. Ez a szimbolikus jelentőségű tanulmányút a művelt arisztokrácia sarjai nevelődésének és az akadémikus művészek képzésének szerves részét képezte, s elmaradhatatlan megállója volt az antikvitás és a reneszánsz kincseit kínáló Itália. Az úton készült rajzok és akvarellek egy részét a leszármazottak jóvoltából a Magyar Tudományos Akadémia őrzi, csakúgy, mint a Magyar Tudós Társaság 1825-ös alapításakor jelenlévők Ender által festett kisméretű portréit, és az Akadémia címerének és pecsétjének alapjául szolgáló olajfestményt is, a Borura derü! című vásznat.

    Az allegorikus kompozíció programja az azt 1831-ben megrendelő Széchenyitől származik: az antik viseletben, fehér tunikában és bíborszínű tógával ábrázolt Hébe, az ifjúság ógörög istennője jobbjával kelyhet tart a magasba, amelyre a magyar politikai nemzetet jelképező sas ereszkedik az isteni ambróziáért, a tudás táplálékáért. A Hébe díszpajzsán körbefutó relief, amely a hun Attila és Nagy Szent Leó pápa 452-es találkozását örökíti meg Róma falainál, Raffaello-idézet, a hasonló témát ábrázoló, a vatikáni Héliodorosz teremben (Stanza di Eliodoro) található freskó alakjait ülteti domborműbe. Ender az 1820-as évek első felében Rómában az antik és reneszánsz mesterek munkáinak másolásával tökéletesítette szaktudását, így jól ismerte Raffaello munkásságát is. A díszpajzs középmezőjében Pallasz Athéné istennő lebbenti fel a magyar címert tartó Pannónia arcát takaró fátylat, így adva neki az emancipált nemzet számára kívánatos bölcsesség és éleslátás ajándékát.

    Hébe ábrázolásának divatja a klasszicizmus a 18. század második felétől a 19. század elejéig uralkodó stílustörténeti korszakában kapott új lendületet, és követte az antik hagyományt. Hébe idealizált, nemes arcvonásai Széchenyi István későbbi feleségének, Seilern-Aspang Crescence-nak szóló levelének részlete alapján az asszonyéit idézik: „Önre gondoltam, amikor a festmény eszméje bennem megfogamzott. Önnek kell az öreg szittyát, akit a sas ábrázol, a sötétségből kivezetni.” Az istennő vonásainak portréjellege egyúttal felkínálja az allegória személyes értelmezését, az államférfiúi küldetés és a privát érzelmek összeolvasását.

    Ender és Széchenyi több mint egy évtizedet felölelő kapcsolatát ösztöndíj-jellegű rendszeres támogatás (1821-ben 200 arany), számos köz- és magánéleti jellegű megrendelés, vásárlási megbízások teljesítése és művészeti kérdésekre vonatkozó eszmecsere fémjelezték. Azt, hogy a nemzetépítés politikai és vizuális programjának megvalósításában a magyar arisztokrácia és nagypolgárság Enderhez hasonló külföldi művészekre támaszkodott a 19. század első kétharmadában, a magyar művészeti oktatás, így pedig a hazai festői felkészültség hiánya magyarázza. A felsőfokú képzőművészeti szakképzés legfontosabb intézménye, a Magyar Királyi Mintarajztanoda és Rajztanárképezde (a mai Képzőművészeti Egyetem elődje) csak 1871-ben kezdte meg működését. Amikor a Borura derü! Széchényi István ajándékaként 1834-ben a Tudós Társaság tulajdonába került, az Akadémia egy, a Magyar Királyságban ritkán látott művészi színvonalú alkotással és egy azóta is használatban lévő mottóval lett gazdagabb.

    Ajánlott irodalom

  • Reformterveinek összefoglalásaként megjelenik gróf Széchenyi István „Stadium” című műve az ország törvényhozóinak ajánlva

    Reformterveinek összefoglalásaként megjelenik gróf Széchenyi István „Stadium” című műve az ország törvényhozóinak ajánlva

    Széchenyi Stadium című műve kalandos utat járt be, mire 1833 novemberében végre maga a szerző is kezében tarthatta kötetét. 

    Széchenyi a Stadiumot eredetileg az 1830-ban megjelent Hitel című műve folytatásának szánta, és a Bírói Zálog munkacímet adta írásának. Ennek kidolgozása azonban abbamaradt, mivel megjelent Dessewffy József A Hitel czímű munka taglalatja (1831) címet viselő kritikája. Széchenyi ezért félretette a Bírói Zálogot, és válaszképp megírta a Világ című művét.

    A Bírói Zálog munkából csak jegyzetek ismertek, amelyeket Széchenyi felhasznált a Stadium írása közben. 1831 novemberétől dolgozott rajta tovább, de még ekkor sem ez volt a munkacíme a készülő anyagnak, hanem Reformatio (Regeneratio), amely a tartalmat tekintve már egy sokkal beszédesebb cím volt. A munka végső címe, Stadium jelenti egyrészt a fennálló állapotot, másrészt a reformok következő szakaszát, amelyhez tizenkét törvényjavaslatot fogalmazott meg.

    1832 áprilisában készült el a kézirattal, a nyomtatás májusban kezdődött el, és már 11 ívet kinyomtattak, amikor a Helytartótanács leállíttatta és megtiltotta a folytatást. Széchenyi ezt követően maga vette kézbe művének megjelentetését, és egy kiadói előszóval megtoldva Lipcsébe, Otto Wigand könyvkiadójához küldte a kéziratot, amelynek nyomtatott példányai 1833 novemberben érkeztek meg Pozsonyba.  

    Széchenyi a Stadiumban először Magyarország képviselőihez szól, akik alatt az országgyűlés résztvevőit érti: „»Az emberiségnek egy nemzetet megtartani«, ez és nem kevésb forog most kérdésben, s rajtunk áll ennek szerencsés eszközlése.” ‒ fogalmazta meg újabb írásának célkitűzését. A két előszó után pedig XII törvény címen sorolja azokat a társadalmi és gazdasági kérdéseket, amelyeken úgy gondolta, a kijelölt cél érdekében változtatni kell. Ilyen volt például a hitel és a földbirtokot érintő bizonyos kérdések, valamint a törvény előtti egyenlőség vagy a magyar nyelvű törvénykezés. Elgondolásai értelmében a törvények végrehajtójának a Helytartótanácsot kellett volna megtenni, az igazságszolgáltatás számára pedig nyilvánosságot követelt. Miután röviden sorra vette korának égető gazdasági és társadalmi kérdéseit, az első kilenc törvényt egy-egy fejezetben hosszasan tárgyalta: kifejtette a fennálló problémákat és azt, hogy milyen hasznot hozna az országnak, ha változtatnának a kialakult állapoton. Az, hogy a hitel kérdését helyezte előre, mutatja nemcsak a Hitellel való kapcsolatot és egyúttal a Bírói Zálog mint első munkacím értelmét, hanem a probléma fontosságát is.

    A ki nem fejtett utolsó három törvénnyel később tervezett foglalkozni, a 10. törvényként említett magyar nyelv kérdésének kidolgozásához 1834. szeptemberben fogott hozzá, és december közepére el is készült művével, amely végül a Hunnia címet kapta – ám az csak jóval később, 1860-ban jelent meg. „Hitel, Világ és Stádium! ti, három / Nem kézzel írt könyv, mely bölcsel, tanít, / De a lét és nemlét közti határon / Egekbe nyúló hármas pyramid!” – írta Arany János Széchenyi emlékezete (1860) című gyászódájában.

    Ajánlott irodalom

  • Megjelenik Bolyai Farkas matematikus, akadémikus fő műve, a „Tentamen” és függelékeként fia, Bolyai János „Appendix” című munkája

    A 19. századi magyarországi tudománytörténet egyik kiemelkedő eseménye volt Bolyai Farkas (1775–1856) fő művének, a Tentamennek a megjelenése, amelyben függelékeként szerepelt fia, Bolyai János (1802–1860) Appendix című 26 oldalas dolgozata. Ez a két munka meghatározó szerepet játszott a matematika történetében, különösen a geometria és az axiomatikus gondolkodás terén.

    Bolyai Farkas 1775-ben született a Nagyszeben melletti Bólyán, és élete nagy részét Erdélyben töltötte. A nagyenyedi, majd a kolozsvári kollégiumban tanult, később pedig Jénában és Göttingenben folytatta matematikai tanulmányait, ahol kapcsolatba került Carl Friedrich Gauss-szal. Göttingenben kezdett el foglalkozni Eukleidész párhuzamossági axiómájának kérdésével, amely végül fia, Bolyai János munkásságában hozott a geometriai gondolkodást alapvetően megváltoztató eredményeket.

    Bolyai Farkas 1832-ben a Magyar Tudós Társaság levelező tagja lett a természettudományi osztályban. Fő műve, a tankönyvként íródott, de számos önálló tudományos eredményt tartalmazó Tentamen két kötetben jelent meg 1832–1833-ban. Ebben a műben a matematika axiomatikus megalapozására törekedett, különös figyelmet fordítva az aritmetika és a geometria rendszerbe foglalására.

    Bolyai János 1802-ben született Kolozsváron. Korán megmutatkozó tehetségét látva apja a göttingeni egyetemen való továbbtanulását szorgalmazta, kellő anyagi források és szakmai támogatás hiányában azonban ez nem valósulhatott meg. Bolyai a bécsi katonai akadémiára iratkozott be, később pedig hadmérnöki pályára lépett. Apja ösztönzésére már fiatal korától foglalkozott matematikával, különösen a párhuzamossági axióma kérdésével. 

    1820 és 1823 között dolgozta ki a nemeuklideszi geometria alapelveit. Megközelítése gyökeresen átalakította a geometria tudományát azzal, hogy rámutatott, Eukleidész ötödik posztulátuma – a híres párhuzamossági posztulátum – nem vezethető le a többi axiómából, így alternatív geometriai rendszerek is létezhetnek. Ezzel kapcsolatos felfedezéseit az 1832-ben megjelent Appendixben foglalta össze; az általa megalapozott nemeuklideszi geometria fontos kiindulópontot biztosított a 20. századi fizikai számos elmélete, különösen a relativitáselmélet számára. 

    Bolyai Farkas Tentamen című munkája életében nem vált széles körben ismertté. Bár jelentős matematikai eredményeket tartalmazott – például az egy rendszerbe tartozó axiómák kölcsönös függetlenségére vonatkozó elveket és a permanenciaelvet –, tudományos körökben nem keltett komolyabb visszhangot. Bolyai János Appendixét sem fogadták azonnal el. Apja a kötet megjelenésekor elküldte Gaussnak, aki elismerően, de visszafogottan nyilatkozott róla, állítva, hogy ő maga is hasonló gondolatokra jutott. Ha maga Gauss nem is vetette papírra gondolatait, Nyikolaj Ivanovics Lobacsevszkij orosz matematikus Bolyaitól függetlenül jutott hasonló felfedezésekre, ezért a szakirodalom elméleteiket együttesen Bolyai–Lobacsevszkij-féle geometriának is nevezi.

    Bolyai János 1860-ban bekövetkezett halála után kéziratai hosszú ideig feldolgozatlanul maradtak. Nemzetközi nyomásra a 19. század végén a Magyar Tudományos Akadémia bizottságot hozott létre mintegy 14.000 oldalnyi terjedelmű kéziratos hagyatékának átvizsgálására, ám ez eredménytelenül zárult, így az anyag 1894-ben visszakerült Marosvásárhelyre. Tudományos életművének elismerése a 20. század elején kezdődött, és ma már a matematikatörténet egyik legfontosabb alakjaként tartják számon. Tiszteletére szülésétének 100. évfordulóján a Magyar Tudományos Akadémia ötévente odaítélendő nemzetközi díjat alapított Bolyai jutalom néven.

    Ajánlott irodalom

  • A Magyar Tudós Társaság jelmondata: „Borúra derű”. Az intézmény első közgyűlése

    A Magyar Tudós Társaság jelmondata: „Borúra derű”. Az intézmény első közgyűlése

    A Magyar Tudós Társaság igazgatótanácsának tagnévsorát az uralkodó 1830 nyarán hagyta jóvá, elnöke Teleki József, alelnöke Széchenyi István lett. A négy alapító tagon kívül – Széchenyi István, Andrássy György, Károlyi György, Vay Ábrahám – további 21 főt választottak meg az igazgatótanács tagjául. 

    Az igazgatótanács 1830. november 17-én választotta meg a Társaság első rendes tagjait, eredetileg 27 tudósnak kellett volna a testületbe kerülnie, de a matematikai és törvénytudományi osztályban négy helyet nem tudtak betölteni, így végül 23 rendes tagot választottak meg. Decemberben véglegesítették az alapszabályok szövegét, amelyre az uralkodói jóváhagyás 1831. márciusban érkezett meg. 

    A Tudós Társaságban háromféle ülést tartottak: évente egyszer néhány napos nagygyűlést és igazgatótanácsi ülést, valamint heti egy alkalommal kisgyűlést; mindegyiken vezettek jegyzőkönyvet, amelyek ma a Magyar Tudományos Akadémia kézirattárában találhatók.

    Még a Társaság első nagygyűlése előtt megkezdték a címer és a jelszó kidolgozását is, amiben Széchenyi István elképzelései valósultak meg. A címermintát maga Széchenyi tervezte, az ő rajza alapján készítette el Johann Nepomuk Ender bécsi festő a címerképet: ezen Hébé, az ifjúság görög istennője magasra emelt jobb kezében lévő kehelyből iszik egy sas, bal keze az ország címerével ellátott pajzson nyugszik. A Széchenyi által javasolt címert az 1831. december 27-i kisülésen fogadták el, ahol szintén döntöttek a Társaság jelmondatáról is, számos lehetőség közül a „Borúra derű” kapta a legtöbb szavazatot, amely bizakodást, optimizmust sugall. A szófordulat több író és költő munkáiban bukkan fel Horatiustól kezdve William Langlandon keresztül Vörösmarty Mihályig, de magánál Széchenyinél is megjelenik Vörösmartyra utalva. 

    1831. február 14. és 24. között tartották meg Teleki József elnökletével a Tudós Társaság első nagygyűlését, ahol megválasztották a Társaság 16 tiszteleti és 20 hazai levelező tagját. Az elnök az alapszabályokban lefektetett célkitűzéseknek megfelelően a tagokat négy bizottságba osztva szervezte meg a munkát: „a grammatika és szótár tárgyában”, „az évkönyvek kiadása elintézésére”, „a folyóirat szerkeztetésére nézve” és „jutalomkérdésekre és a kijött munkák közül a jutalomra érdemesebbek kiválasztására nézve”. Az első nagygyűlés feladata volt továbbá a Társaság tisztviselőinek megválasztása is: Döbrentei Gábor lett a titoknok (titkár), Toldy Ferenc a segédjegyző és levéltáros, Helmeczy Mihály a pénztárnok, Széchenyi István pedig a másodelnökség mellett ideiglenesen elvállalta a Társaság költségvetését a pénztárnokkal együtt felügyelő ellenőr tisztségét is.

    Ajánlott irodalom

    • A Magyar Tudós Társaság Évkönyvei 1. kötet (1831‒1832). Pest, Trattner–Károlyi, 1833.  64‒77. 
      https://real-j.mtak.hu/480
    • A magyar tudós társaság alaprajza és rendszabásai. Pest, Trattner, 1831.
      https://real-eod.mtak.hu/338/1/MTA.pdf
    • Viszota Gyula: Tagajánlások az Akadémiában. (A megalakulástól 1847-ig.) Akadémiai Értesítő 17. (1906) 499–532. és 608–643.
      https://real-j.mtak.hu/88/1/AkademiaiErtesito_1906.pdf
    • Czinege Szilvia: Széchenyi István szerepe a Magyar Tudós Társaság alapításában és működésének első évtizedeiben. In: „…a Tudós Társaság dolgában” Válogatás Széchenyi István gróf levelezéséből. S. a. r. és bev. Czinege Szilvia. Budapest, MTA – HUN-REN BTK, 2024. 13–47.
      https://real.mtak.hu/199862

  • Kazinczy Ferencet, Kölcsey Ferencet és Vörösmarty Mihályt az Akadémia tagjává választják

    A Magyar Tudós Társaság első, 1830. november 17-i pozsonyi igazgatósági ülése alkalmával először felolvasták az V. Ferdinánd által megerősített alapszabályokat, valamint az igazgatósági tagok nevét. Ezt követően megtették elnöknek gróf Teleki Józsefet, másodelnöknek gróf Széchenyi Istvánt és titoknoknak (azaz főtitkárnak) Döbrentei Gábort. Ezt követően megválasztották a testület első 23 rendes tagját.

    Közéjük tartozott Kazinczy Ferenc (1759‒1831), Kölcsey Ferenc (1790‒1838) és Vörösmarty Mihály (1800‒1855), akik egyaránt kiemelkedő szerepet játszottak a magyar nyelv és irodalom fejlesztésében és a nemzeti identitás megerősítésében, amit az Akadémia is elismert taggá választásukkal. Kazinczy és Kölcsey úttörő munkát végeztek a nyelvújításban, a magyar nyelvű kritika és irodalom megteremtésében, míg Vörösmarty költészetével a nemzeti eszme irodalmi kifejezésének egyik legnagyobb alakjává vált. Tudományos és szellemi tevékenységük hozzájárult a magyar nyelv és irodalom tudományos rangra emeléséhez, amely az Akadémia egyik legfőbb célja volt.

    A tagok között – az Akadémia nyelvművelő funkciójának előtérbe helyezése miatt – meglehetősen felülreprezentált volt azoknak a száma, akik magyar nyelvvel és irodalommal foglalkoztak, ezért annak érdekében, hogy a létrehozott tudományos osztályok működőképesek legyenek, a több tudományterülethez is értő tudósokat más osztályokba sorolták. Ezt példázza Kazinczy esete is, aki annak ellenére, hogy író és nyelvtudós volt, mégis a Történettudományi Osztályba került, mivel megfelelt annak a kritériumnak, hogy tőle „életirás, nyelv’ története ’s egyéb históriai tárgy forog kézen”. Vele szemben Vörösmarty helyi, vagyis pest-budai tagként került a Nyelvtudományi Osztályba, míg Kölcsey szintén ide került mint vidéki rendes tag.

    Az Akadémia egyik fontos célkitűzése volt az irodalom és a tudományosság támogatása pályázatok útján. Kölcsey és Vörösmarty aktívan közreműködött a testület drámai pályázataira érkezett színdarabok bírálatában. Vörösmarty maga is pályázott, és 1834-ben a Vérnász című darabjával elnyerte a jutalmat. Az Akadémia másik fontos célja volt, hogy a nyomtatásban megjelent művekről kritikákat közöljön. Kazinczy, Kölcsey és Vörösmarty akadémiai munkásságuk során tevékenyen hozzájárultak a testület kritikai elveinek kidolgozásához. Mindhárman ellenezték, hogy a társaság kritikai folyóirata, a Tudománytár bírálatokat közöljön, és inkább a tudományos munkák tartalmi ismertetését támogatták annak érdekében, hogy megelőzzék a visszaéléseket. Félelmeik nem voltak alaptalanok, mivel a 18. században a francia akadémia működésére szintén jellemző volt, hogy a testületi kritika olyan eszközzé vált, amelyet szándékosan arra használtak, hogy megbélyegezzék és leértékeljék a társaságon kívüli tudósok munkásságát. Az akadémiai kritika gyakorlására ‒ mint ahogyan azt Vörösmarty felvetette – a Magyar Tudós Társaságnak nem volt elegendő kapacitása, és kezdetben csupán elvonta a figyelmet azokról a sürgető kérdésekről, amelyek megoldását az intézménytől várták. Kazinczy 1831-es halálát követően Kölcsey és Vörösmarty tudatos együttműködésének köszönhetően sikerült elérni, hogy az 1834-ben meginduló Tudománytár ne közöljön bírálatokat.

     A nyelvműveléssel kapcsolatos legfontosabb teendőket Vörösmarty felügyelte, aki Kisfaludy Károly halálát követően a Nyelvtudományi Osztály első számú helyi tagja lett. 1832-ben ő állította össze a magyar helyesírás szabályait (Magyar helyesírás és szóragasztás főbb szabályai), valamint ő koordinálta A magyar nyelv rendszere című akadémiai nyelvtan, illetve a minden magyar szót tartalmazó nagyszótár előkészítő munkálatait. Tevékenységében az Osztály másik tagja és személyes barátja, Toldy Ferenc támogatta, vele együtt fogalmazták meg a készülő szótár szerkesztői utasításait is (A nagy magyar szótár belső elrendezésének… terve, 1840).

    Ajánlott irodalom

  • Törvény a hazai nyelv művelésére fölállítandó tudós társaságról vagy magyar akadémiáról

    Törvény a hazai nyelv művelésére fölállítandó tudós társaságról vagy magyar akadémiáról

    Az 1827. évi 11. törvénycikk első paragrafusa rendelkezik arról, hogy „a hazai nyelvnek nem csak terjesztésére, hanem a tudományok és művészetek minden nemében leendő” kiművelése céljából „a magyar tudós társaság vagy akadémia, az önkéntes és szabad adományok útján létesítendő alapból, Pest szabad királyi városban, mint állandó székhelyén, a lehető legrövidebb idő alatt minél előbb fölállíttassék”. A második paragrafus leszögezi, hogy az intézet pártfogója a nádor, és egy országos bizottság keretén belül kell kidolgozni a társaság működéséhez szükséges alapszabályokat.  

    A törvényi rendelkezés értelmében József nádor egy bizottságot rendelt ki a társaság intézményének és rendszabályainak kidolgozására. A bizottság elnöke Teleki József gróf lett, tagjai a négy alapító, Széchenyi István gróf, Vay Ábrahám gróf, Andrássy György gróf, Károlyi György gróf, továbbá a korszak irodalmi és tudományos életének jeles képviselői voltak, többek között például Dessewffy József gróf író, Döbrentei Gábor író, Horvát István történész, Kazinczy Ferenc költő, Kisfaludy Sándor költő és Schedius Lajos filológus. Feltehetően azért lett Teleki József, és nem Széchenyi István a bizottság elnöke, mert Teleki családi kapcsolatai révén jó viszonyban volt korszakának tudósaival, valamint a létesítendő társaság pártfogójával, a nádorral is. Továbbá saját maga is tudós lévén – nyelvész és történész – nagyobb tudományos beágyazottsága volt, mint Széchenyinek, akinek írásai csak ezt követően jelentek meg.

    A bizottság 1828-ban kidolgozta a Tudós Társaság alapszabályait. Az intézmény nevét illetően bizonytalanságot mutat már a törvény megfogalmazása is abban, hogy a tudós társaság vagy az akadémia kifejezést használják. Maga Széchenyi István az előbbi elnevezést támogatta, de naplójában és leveleiben maga is hol Akadémiának, hol Tudós Társaságnak hívta az intézményt. A kétféle elnevezés egyúttal kétféle működési elvet is takar. Míg az akadémia a tudományok és/vagy művészetek, illetve ezek egyes ágainak művelésére létrejött intézmény, addig itt Tudós Társaságként egy nyelvművelő társaság alakult, viszont a vele szemben támasztott igények – a tudományok művelése hazai nyelven – inkább egy akadémiát feltételeznének. Már a részletek kidolgozása során érzékelhető volt a szervezeti keretek és a célkitűzések közötti ellentmondás, de a helyzet feloldását az is nehezítette, hogy ekkor még hiányoztak azok a tudósok, akik egy-egy tudományterület szakavatott művelői lehetnének. A tagválasztás során ugyanakkor nem feltétlenül a tudományosság elvei érvényesültek, hanem a születés és politikai érdem. Az ellentmondások miatt már az 1830-as évek első felében olyan változásokat vezettek be, amelyek a tudományosság irányába terelték a Társaságot: szorgalmazták az eredeti tudományos értekezéseket, szabályozták a tagajánlásokat, valamint a heti ülések rendjét és tárgyát. 1844-ben Vállas Antal akadémikus fogalmazta meg felolvasásai alkalmával egy modern tudományos társaság alapelveit, amelyek érintették az osztályok szerkezetét, az ülések rendjét és előtérbe helyezte a szaktudást a származással szemben. Mindez nemcsak az intézmény működésére – amely így a tudományok akadémiájává vált –, hanem a nevére is hatással volt: az 1840-es évek végére a Magyar Tudományos Akadémia megnevezés elkezdte kiszorítani a Magyar Tudós Társaságot. 

    Ajánlott irodalom

  • Gróf Teleki József felajánlja családi könyvtárát a tudós „társaságnak és a haza összes polgárainak használatára”

    Gróf Teleki József felajánlja családi könyvtárát a tudós „társaságnak és a haza összes polgárainak használatára”

    A Magyar Tudományos Akadémia történetében Teleki József (1790–1855) neve nemcsak amiatt bír kiemelkedő jelentőséggel, mert az intézmény első elnöke volt (1830‒1855), hanem azért is, mert személyéhez köthető az Akadémia könyvtárának megalapítása közel harmincezer kötetből álló családi könyvtárának felajánlásával. Emellett jelentős összegekkel járult hozzá a társaság megalapításához és működéséhez, ugyanakkor a tudósok között is helyet kapott.

    Teleki József egy olyan erdélyi arisztokrata család leszármazottja volt, amelyben a tudomány pártolása, a művelődés és könyvgyűjtés évszázados hagyományokra tekintett vissza. Már édesapja, Teleki László (1764–1821) is nagy könyvtárral rendelkezett, ugyanis apjától, Teleki Józseftől (1738–1796) terjedelmes, több mint háromezer kötetből álló gyűjteményt örökölt testvérével együtt, amit ők maguk is jelentős mértékben gyarapítottak, nem egyszer teljes könyvgyűjtemények megvásárlásával. Teleki László pedig a tudomány iránt leginkább fogékony utódjára, Józsefre hagyta könyveit.

    Széchenyi István 1825. november 3-i, az Akadémia alapítása érdekében tett felajánlása után négy hónappal, 1826. március 17-én az országgyűlésen távollétében olvasták fel Teleki József levelét, melyben felajánlotta családja három generáción át gyűjtött széleskörű könyvtárát: „Hogy a nemzeti nyelv előmozdítására és ez által a tudományok művelésére felállítandó […] Tudós Társaság a maga feladatának […] meg bírjon felelni, nagy mennyiségű irodalmi segélyekkel, elsősorban pedig nagyobb könyvgyűjteményekkel látandó el […] Ennélfogva […] a mi jelentős könyvtárunkat […] a nevezett társaságnak és a haza összes polgárainak használatára szenteltnek és felajánlandónak határoztuk.” Teleki ezzel a lépéssel gondoskodott a létesítendő tudós társaságban folyó tudományos munka szellemi hátteréről.

    A kötetek már Teleki József nagyapja idején két nagy állományba voltak rendezve (magyar és magyar vonatkozású művek), valamint egy ennél nagyobb külföldi köteteket tartalmazó egységbe. Teleki László pedig annak szellemében folytatta a könyvtár gyarapítását, hogy az majdan egy tudós akadémia hasznára váljon. Teleki József elsősorban érdeklődésének megfelelő történeti munkákkal bővítette a családi gyűjteményt. A könyvtár sokéves várakozás után 1844-ben került az első helyére, a társaság új székhelyére a pesti Trattner–Károlyi házba. A könyvtár roppant méretét mutatja, hogy annak csupán a kétharmada fért el itt, a felajánlott köteteket a többi könyvtől elkülönítve külön gyűjteményként kezelték. A teljes könyvtár, kiegészülve az állomány maradék részével, valamint azzal a további ötezer kötettel, amelyet Teleki végrendeletében hagyott a könyvtárra, 1865-ben került végleges helyére az Akadémia palotájába és 1867-ben nyílt meg „a haza összes polgárainak használatára.” Egy ilyen könyvtár – tartalmát és időkörét tekintve – nélkülözhetetlen volt a kutatásokhoz. A gyűjtemény a 15. századtól kezdve tartalmaz köteteket a különböző tudományágakban, egy-egy példánya pedig ma már műkincsnek számít. A könyvtár állománya ma már több mint kétmillió könyvtári egységet tesz ki a három különgyűjteménnyel (Kézirattár és Régi Könyvek Gyűjteménye, Keleti Gyűjtemény, Levéltár) együtt.  

    Ajánlott irodalom

    • Czinege Szilvia: Gróf Teleki József. Az Akadémia megalapítója. In: A Magyar Tudományos Akadémia elnökei és főtitkárai. Szerk. Szilágyi Adrienn. Budapest, MTA – HUN–REN BTK, 2023. 24‒31.
      https://mta.hu/data/dokumentumok/egyeb_dokumentumok/2024/01-elnokok.pdf
    • Szabó Ádám: A Teleki család és a könyvek. In: Teleki József – Tanulmányok az Akadémiai Könyvtár alapítójáról és a Magyar Tudományos Akadémia első elnökéről. Szerk. Molnár Andrea. Budapest, MTA Könyvtár és Információs Központ, 2019. 43–56.
      https://real-eod.mtak.hu/8280/1/39_Szabo_Teleki_csaladTeleki.pdf
    • Sallai Ágnes ‒ Szabó Ádám: Sincero promovendi Boni Publici studio. A közjó előmozdításának vágyától indíttatva. Teleki József és az Akadémiai Könyvtár. Budapest, MTA Könyvtár és Információs Központ, 2019.
      https://real-eod.mtak.hu/9482/