Szerző: Gilicze Bálint

  • „Mint oldott kéve, széthull nemzetünk…!” – Tompa Mihály megírja „A gólyához” című versét

    „Mint oldott kéve, széthull nemzetünk…!” – Tompa Mihály megírja „A gólyához” című versét

    Tompa Mihály (1817‒1868) költő és Gömör vármegyei református lelkész az irodalomtörténeti hagyomány szerint Petőfi Sándor és Arany János mellett az úgynevezett „népies triumvirátus” harmadik tagja volt. Irodalmi elismertségét az 1846-ban kiadott Népregék, népmondák című kötete alapozta meg. Hírnevét tovább öregbítette, hogy tábori lelkészként részt vett 1848. október 30-án a schwechati csatában. Az önkényuralom időszakát száműzetésként élte meg Gömörben, ám ekkor születtek azok az allegorikus, hazafias költeményei, amelyek megalapozták helyét az irodalmi kánonban.

    Ezen allegorikus versek egyike A gólyához, melyet 1850-ben, a hagyomány szerint a Gömör vármegyei Susán tett látogatása során vetett papírra. A szövegben szereplő gólya a bárdköltőnek feleltethető meg, aki ráeszmél, hogy a levert szabadságharcot követően a nemzet széthullott, és nem maradt semmi, aminek emlékezetét poétaként továbbörökíthetné az utókornak. Ezt fejezte ki a vers szállóigévé vált sora is: „Mint oldott kéve, széthull nemzetünk”. A költemény allegorikusságának köszönhetően könnyen felfejthető, hiszen csak egy módon, politikailag értelmezhető: a vers a levert szabadságharcot követő ellenállásra biztató szövegként értelmezhető, melyre a neoabszolutista hatalom is felfigyelt.

    Tompa költeményéért nem kerülhette el a retorziókat: Hanvára költözését követően 1852 májusában kéziratait és levelezését lefoglalták, és Kassán a császári haditörvényszék perbe fogta. 1852 júniusától augusztusáig a börtönné alakított kassai Fekete Sas fogadóban tartották fogva, ahol szabadon érintkezhetett rabtársaival és látogatókat is fogadhatott, levelezhetett. 1853 januárjában ismét beidézték, végül ítélet nélkül szabadon engedték, de lakhelyét nem hagyhatta el. Az anekdota szerint a császári adminisztrátor tört magyarsággal a következő szavakkal bocsátotta el: „Most frei, hanem több gólya nem csinálni.” Mindez csak még népszerűbbé tette Tompát, de ez nem jelentette azt, hogy a továbbiakban is szabadon tevékenykedhetett volna.

    Többek között korlátozták a nyilvános szerepléseit is, ezt jól mutatja, hogy 1855-ben a Teleki család Tompát kérte fel arra, hogy a halotti beszédet mondjon az elhunyt Teleki József, az Akadémia első elnöke felett. Az elnök gyászszertartásán azonban a hatalom nyomásának köszönhetően Tompa nem tarthatta meg gyászbeszédét, betegségre hivatkozva le kellett mondania az eseményen való részvételét, így a Mit örököl a haza nagy fiai után? című halotti beszéde csupán nyomtatásban jelenhetett meg.

    A politikai enyhülést mutatta, hogy a 1856-ban gróf Mikó Imre Kolozsváron Tompát mint A gólyához költőjét köszöntötte, 1858. december 15-én pedig a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választhatta. Végül a korábban rebellisnek tekintett költemény 1867-ben már nyomtatásban is megjelenhetett: a Vasárnapi Újság közölte mint a keserű időkről regélő történelmi emléket, majd a költemény a Tompa Mihály legújabb versei című kötetben is megjelent.

    Ajánlott irodalom

  • Korponay János honvéd ezredest, akadémikust hosszú börtönbüntetésre ítélik a szabadságharc után

    Korponay János honvéd ezredest, akadémikust hosszú börtönbüntetésre ítélik a szabadságharc után

    Korponay János (1819‒1881) kisbirtokos nemes család sarja, 1834-ben állt katonának. A 37. (Máriássy) gyalogezredben szolgált, ahol hamarosan zászlóssá léptették elő. 1837-ben lett a bécsi magyar királyi testőrség tagja, ahol katonai ismeretekkel és hadtudománnyal foglalkozott. 1842-ben főhadnaggyá léptették elő és áthelyezték a 32. (Este) gyalogezredbe.

    1844. december 24-én lett a Magyar Tudós Társaság levelező tagja mint hadtudományi író, ezt a következőképpen köszönte meg 1845. január 13-án a Társaságnak írt levelében: „Tekintetes Tudós Társaság! Midőn levelezőtaggá megválasztásom elfogadom, nem kések egyszersmind szívem azon hőn értelmét nyilvánítani, hogy azt különös megbecsülésemnek nézem, s nem csak majd ha nékem felsőbb helyről azon megtisztelő czímmel élhet és katonailag is megengedtetik, de addig is, a tekintetes társaságnak megbízásaiban, úgyszinte a hazai tudományosság terjesztésében is, tehetségem szerint eljárni, szíves örömest kész vagyok, és kötelességemnek ismerem.”  Székfoglaló beszédét 1845. március 17-én tartotta meg, a Hadi földírás című művének első kötete alapján. Előadásában beszélt a hadi földíráselmélet (katonai geográfia) jellemzőiről, ismertette Európa hadi viszonyait, valamint katonai szempontból megvizsgálta Oroszországot és a Krakkói Köztársaságot.

    Az 1848. márciusi forradalmi időszak után Batthyány Lajos miniszterelnök mellé került katonai tanácsadónak, majd április 17-től a miniszterelnök hadügyi és nemzetőrségi titkáraként teljesített szolgálatot. Részt vett a hadügyminisztérium megszervezésében is, ahol minisztériumi titkárrá nevezték ki. 1849 tavaszán ezredessé léptették elő.

    Július folyamán népfelkelő sereget szervezett az ország keleti részében, amelynek egyúttal parancsnoka is lett. Seregével több csatában is részt vett, kiemelkedő sikere volt, hogy 1849. július 25-én meghiúsította az oroszok tiszai átkelését Tiszafürednél. Néhány nappal később azonban visszavonulni kényszerült. A világosi fegyverletételkor esett hadifogságba. Aradon tartották fogva, ahol december 29-én halálra ítélték, de januárban várfogságra módosították az ítéletet. Végül 1856. április 5-én általános amnesztiával szabadult a kufsteini várbörtönből.

    Ezt követően Abaúj vármegye főlevéltárnokaként dolgozott, ekkor rendezte sajtó alá Abaujvármegye monographiáját. Tudományos írásai a Tudománytárban (A katonai akadémiákról általában, 1843), az Akadémiai Értesítőben (Szerbország harczszinhelyéről, A magyar Duna hadi tekintetben, 1847), a Honderűben (Jancsárok története, A bolgárok története, 1847) és a Társalkodóban (A görögök harczművészete, 1847) jelentek meg. Aradi fogságában több tudományos munka írásába fogott, de ezek nem jelentek meg. Utolsó műve, a Magyarország harcztörténete egy öt kötetes hadtudományi értekezésnek készült, de átdolgozását halála miatt nem tudta befejezni. Korponay a hadtudomány magyar nyelven való művelésével hozzájárult az önálló magyar hadügy megteremtéséhez.

    Ajánlott irodalom

  • Az első felelős magyar kormány akadémikus tagjai: Deák Ferenc, Eötvös József, Mészáros Lázár, Széchenyi István, Szemere Bertalan

    A forradalom kitörése 1848. március 15-én, majd a szabadságharc időszaka az Akadémia életét sem hagyta érintetlenül, a helyzetet pedig tovább nehezítette, hogy az elnökség egyik tagja sem volt jelen az üléseken. Teleki József elnök hivatali és egészségügyi okok miatt maradt távol, Széchenyi István másodelnök előbb Moson vármegye követeként az országgyűlés ülésein vett részt, majd Bécsben folytatott tárgyalásokat, március végén pedig Batthyány Lajos miniszterelnök felkérésére elvállalta a közlekedésügyi miniszteri tárcát. Az első felelős magyar kormányban Széchenyi mellett más akadémikusok is miniszteri kinevezést kaptak: Deák Ferenc igazságügyi, Eötvös József vallás- és közoktatásügyi, Mészáros Lázár honvédelmi és Szemere Bertalan belügyminiszteri tárcát töltött be.

    1848. március 20-án rendkívüli ülést tartottak az Akadémián, ahol a sajtószabadság üdvözlése mellett igény fogalmazódott meg az intézmény belső szerkezetének átalakítására. Az ekkor elhangzottak értelmében az alapítók magánintézetéből országos intézménnyé kell válnia, vagyis ki kell kerülnie az alapítókból álló igazgatótanács felügyelete alól. A részletek kidolgozására egy választmányt neveztek ki, amely további célul tűzte ki az Akadémia működésének szempontjából a tudományosság elvének alkalmazását. Az új alapszabályok megállapítása és elfogadása a közgyűlés feladata volt, ennek összehívására azonban az események már nem adtak lehetőséget, ahogyan a tudományos munkára sem. Legközelebb csak 1848 májusában tudtak ülést tartani, ahol egy bizottságot állítottak fel a sajtótörvény és a sajtóvétségek felett ítélkező esküdtszékek véleményezésére. Ugyanakkor Horváth Mihály javaslatot tett arra, hogy az utóbbi három évszázad Magyarország történetére vonatkozó forrásait gyűjtsék össze, és Bécsből hozzák Pestre, továbbá indítványozta egy közlevéltár felállítását is.

    A nyári szünet után 1849 elejéig tudtak üléseket tartani, akkor az ostromállapot miatt Teleki felfüggesztette azokat, egészen április végéig, amikor a császári csapatok kivonultak Pestről. A június 4-i ülésen Hanák János akadémikus, zoológus javaslatára az Akadémia hűségnyilatkozatot tett a nemzeti kormány és az ország kormányzója iránt. A második felelős kormány miniszterelnöke és belügyminisztere is Szemere Bertalan volt a kormány lemondásáig.  

    Az Akadémia tagjait 1848‒49-ben nem csak a kormány soraiban láthatjuk, voltak közöttük, akik hivatalnoki tisztséget vállaltak: Pulszky Ferenc a külügyminisztériumban, idősebb Szász Károly a vallás- és közoktatásügyi minisztériumban, Trefort Ágoston a földművelésügyi, ipari és kereskedelmi minisztériumban lett államtitkár. Bartal György miniszteri tanácsos volt a külügyminisztériumban, Fabriczy Sámuel pedig a vallás- és közoktatásügyi minisztériumban. Jászay Pál Batthyány Lajos miniszterelnök titkáraként dolgozott. Voltak, akik részt vettek az első népképviseleti országgyűlésen, köztük például Kemény Zsigmond és Vörösmarty Mihály. Megtaláljuk őket továbbá a nemzetőrségben és a szerveződő honvédhadseregben is: Szontágh Gusztáv Pécelen és Rákoscsabán gyakorlatozott a nemzetőrökkel, Kiss Károly szervezte a pesti nemzetőrséget, majd a honvédelmi minisztériumban a katonai nevelőintézetek felügyelője lett.

    A forradalom és szabadságharc időszaka nemcsak az Akadémia mint intézmény működésére volt hatással, hanem annak tagjaira is, akiknek nagy része az ügy mellé állva kivette részét az eseményekből. 

    Ajánlott irodalom

    • Mázi Béla ‒ Rozsondai Marianne: A Magyar Tudományos Akadémia és az 1848/49-es forradalom és szabadságharc: kiállítás a 150 éves évfordulón a Magyar Tudomány Napja 1998-as rendezvényeihez kapcsolódóan. Kiállítási kalauz. Budapest, MTAK, 1998.
      https://real-eod.mtak.hu/36/1/EKK_35.pdf
    • Pach Zsigmond Pál (főszerk.): A Magyar Tudományos Akadémia másfél évszázada. Budapest, MTA, 1975. 49–51.
      https://real-eod.mtak.hu/9840/1/AkademiaiKiado_004863.pdf
    • T. Erdélyi Ilona: Az Akadémia tagjainak „magatartása” 1848-49-ben („Igazolás az alább megnevezett magyar tudós Társasági tagok politikai magatartásáról”). Magyar Tudomány 86. (1979) 5. sz. 395–401.
      https://real-j.mtak.hu/134/1/MATUD_1979.pdf
  • Akadémiai felszólítás „minden, a nemzeti becsületet szívén viselő magyarhoz a hazai műemlékek ügyében”

    Akadémiai felszólítás „minden, a nemzeti becsületet szívén viselő magyarhoz a hazai műemlékek ügyében”

    A történelmi emlékek, „bús düledékek”, csarnokok „elontott oszlopi” (Kölcsey Ferenc: Huszt, 1831), „paloták düledéke” (Vörösmarty Mihály: A rom, 1829–30) már a reformkor költészetének poétikai terében is fontos szerepet töltöttek be mint az idő rombolásának jelölői, egyúttal pedig a nemzetépítés jövőbe mutató politikai és kulturális programját ösztönző, újjáépítésre váró szimbolikus tereptárgyak. 1841-ben az öntudatos polgárság fogott hozzá elsőként szervezett formában, a német példát követve számos akadémikus részvételével alapított Magyar Orvosok és Természetvizsgálók Társaságának (MOTT) keretében a Magyar Királyság területén fellelhető természeti kincsek és a költőket is megihlető „régiségek” mind alaposabb megismerésének. A MOTT vándorgyűlései mindig más városban kaptak helyet, a résztvevők az adott település és környéke műemléki értékeit kutatták fel és mutatták be. Az 1846. évi kassai VII. gyűlésükön pedig felléptek a „régiségekkel” való szisztematikus és professzionális foglalatoskodás érdekében, és elfogadták azt a határozatot, amely kijelentette, hogy a magyar akadémikusoknak feladatukká kellene tenniük a magyar régiségek ügyét.

    A tudós társaság válasza az említett lírai hagyományt jól ismerő orvos és irodalomtörténész, a MOTT első vándorgyűlésének szervezője, egyúttal pedig az MTA titkára, Toldy (Schedel) Ferenc tollából érkezett. Az MTA 1847-es programadó felszólítása „minden, a nemzeti becsületet szívén viselő magyarhoz a hazai műemlékek ügyében” kijelölte a műemlékvédelem ma is érvényes alapfeladatait. Eszerint az „emlékek létezéséről tudomást bírni” úgy lesz lehetséges, ha elkészül a „régiségek lajstroma” „miknek feladása ama tárgyaknak rajzait, leírását, története előadását eszközölni”, tehát illusztrációt és részletes leírást biztosítani a tárgyról és annak történetéről.  Toldy világosan látta, hogy e küldetés széleskörű nemzeti összefogást kíván, így a régi épületek, kő- és fafaragványok, öntvények, kunhalmok (a honfoglalás előttről származó sírdomb, őr- vagy határhalmok), festések, vésett művek, metszések, fegyverek, bútorok és ékszerek bejelentésére kérte az öntudatos, kultúrájának közösségszervező erejét belátó magyarságot, amely elsősorban az épületeket és tárgyakat birtokló polgári, illetve kis- és középnemesi réteget jelentette.

    E nemzeti és szakértelmiségi összefogásnak köszönhető, hogy elkezdődött a tájegységenként feltérképezett épületekkel és épülettöredékekkel foglalkozó műemléki topográfiák (Magyarország Műemléki topográfiája, Lapidarium Hungaricum) publikálása, amelyekhez az MTA olykor kiadói tevékenységgel, olykor pedig akadémikusai (társ)szerzőségével járult hozzá. Az évszázadokat átívelő feladat mértékét jól jelzi, hogy a máig használt lajstromok egy része már bőven a 20. században készült el (például Radocsay Dénes kiadványa a falképekről 1954-ben és táblaképekről 1955-ben), a tudományterület kiadványai, a műemlékvédelem évkönyvei és szakfolyóirata (Műemlékvédelem) pedig folyamatosan közlik a legfrissebb kutatási eredményeket.

    Toldy felszólítása szerint a történeti emlékek megismerése lehetővé teszi a már elpusztultak emlékezetének megóvását és a még létezők megmentését az elenyészéstől. Ez utóbbi feladat komoly dilemma elé állította a műemlékvédelmi szakembereket határainkon belül és kívül egyaránt. El nem évülő kérdés, hogy a történeti emlékeket csupán a további pusztulástól szükséges megkímélni gondos állagmegóvással (konzerválás) vagy pedig vissza kell építeni valamely korábbi, hitelesnek tekintett állapotát (rekonstrukció).  A magyar műemlékvédelem története során általában az arany középutat kereste, azaz olyan, hitelesen dokumentálható részletek rekonstrukcióját végezte el, amelyek megújulása fel tudta kelteni a társadalom érdeklődését.

    Ajánlott irodalom

  • Vásárhelyi Pál elkészíti a Tisza szabályozásának tervét az árvízvédelem és hajózás érdekében

    Vásárhelyi Pál elkészíti a Tisza szabályozásának tervét az árvízvédelem és hajózás érdekében

    „A folyók a természet első ajándékai közé tartoznak az emberekre nézve.” – így kezdte a Berettyó folyó szabályozásáról szóló akadémiai székfoglaló beszédét 1840. június 1-jén Vásárhelyi Pál (1795–1846) akadémikus, vízépítő mérnök, a magyar folyószabályozás úttörője. A folyószabályozás és a nyílt csatornában áramló víz sebességeloszlásának nemzetközileg is elismert szakértője mérnöki, hidrológiai és geológiai ismereteit mindenekelőtt a hazai folyóvizek biztonságossá és hajózhatóvá tételének érdekében kamatoztatta. Vásárhelyi a folyómeder-szabályozásban az ország mezőgazdasági, ipari, kereskedelmi és közlekedési fejlesztésének kulcsát látta. A tudós számos magyar folyó szabályozásán dolgozott, többek között ő térképezte fel a Duna Pétervárad és Orsova közötti szakaszát, gróf Széchenyi István irányítása alatt pedig kidolgozta az al-dunai Vaskapu-szoros szabályozásának tervét. Fő művének azonban a Tisza szabályozásának megalkotása tekinthető.

    Magyarország második legnagyobb folyója, az Alföldet átszelő Tisza sűrű kanyarulathálózatú folyó volt, amely tavasztól nyárig száz mérföldnyi területet tartósan vízzel árasztott el. A lakosság védelmének érdekében és a folyami kereskedelem fellendítésének céljából a Tisza menti vármegyék már az 1830-as évektől egy, a folyó átvágását lehetővé tevő engedélyért lobbiztak a kormányzatnál. Ügyüket végül Széchenyi István gróf, a magyar hajózásfejlesztés egyik fő támogatója karolta fel, aki 1846. január 20-án megalakította a Tiszavölgyi Társulatot. Mivel Vásárhelyi korábban is dolgozott együtt Széchenyivel, központi hajózási felügyelőként pedig szakmai kulcspozícióban volt, ezért a Társulat vezetése őt látta a legalkalmasabbnak a tervek elkészítésére.

    Vásárhelyi tervezete a magyar mérnöktudomány kiemelkedő alkotása, amely szerzőjét az ország első közismert mérnökévé tette. Azonban a tudományban a „csúcsteljesítménynek” tekintett eredmények korábbi eredményekre, évtizedek, akár évszázadok tapasztalataira támaszkodnak. Az átvágás és töltésezés módszereinek együttes alkalmazása ekkor már közel évszázados hagyományra nyúlt vissza Magyarországon. A szabályozás tehát nemcsak Vásárhelyi mérnöki tudásának és hidrológiai tájékozottságának köszönhető, hanem elődei, többek között báró Orczy Lőrinc, gróf Károlyi Antal, Balla Antal, Huszár Mátyás és Lányi Sámuel felmérő, adatgyűjtő és tervezetkészítő munkásságának öröksége is. A Tiszavölgy rendezésről szóló tervezetének alapelveit Vásárhelyi 1845. június 8-án, míg a teljes tervezetet 1846. március 25-én publikálta. Ebben a gátak építésével csökkentette az árvízveszélyt, illetve pályaátvágássokkal a folyó teljes szakaszát hajózhatóvá tette.

    A Tiszavölgyi Társulat választmányi ülésén merész tervének – hiszen a 102 kanyarulatátvágás radikális és költséges ötlet volt – védelmezése közben szívbénulásban életét vesztette. Halála miatt a Pó folyót szabályozó Pietro Paleocapa jóval kevesebb, csupán 15 átvágást tartalmazó elképzelése szerint kezdték el a munkálatokat 1846. augusztus 27-én Dobnál és Szederkénynél. A folyómeder szabályos, egyenes pályára terelése a Tisza hosszának 38%-os csökkenését eredményezve megnövelte a folyóvíz sebességét. Ugyan a folyó hajózhatósága javult, azonban a túlfejlett kanyarulatok levágásával az árvizek is gyorsabban vonultak le. Az árvízszint Paleocapa feltételezésével ellentétben tehát nem csökkent számottevő mértékben, így újabb pusztító árvizek vonultak le a Tiszán már az 1850-es években. A hibákat a következő évtizedek során sem sikerült orvosolni; a hiányosságokra az 1879-es nagy szegedi árvíz katasztrófája mutatott rá, amelynek következtében végül Vásárhelyi eredeti tervei alapján folytatták a munkálatokat.

    Ajánlott irodalom

  • Czuczor Gergely és Fogarasi János megbízást kap az Akadémiától a magyar nyelv szótárának kidolgozására

    Czuczor Gergely és Fogarasi János megbízást kap az Akadémiától a magyar nyelv szótárának kidolgozására

    A Magyar Tudományos Akadémia legfontosabb feladatai közé tartozott a magyar helyesírás szabályainak rögzítése, valamint a magyar nyelvtan leírása mellett az úgynevezett nagyszótár elkészítése, amely minden létező magyar szót igyekezett összegyűjteni. Ezek a célok már 1831. február 20-án, az MTA első nagygyűlésén megfogalmazódtak, és a szótár elkészítésének fő felelőse a Nyelvtudományi Osztály lett.

    A tudós testület először alapkutatásokat rendelt el annak érdekében, hogy a nagyszótárt össze tudják állítani. Az 1831-es nagygyűlés felszólította a tudományos osztályokat, hogy a létrehozandó nagyszótárhoz gyűjtsék össze a tudományterületeikhez tartozó műszavakat, illetve térképezzék fel a tájszavakat. Ezekből a gyűjtésekből három műszótár (matematikai és hadi, 1834; filozófiai, 1834; jogtudományi, 1837) keletkezett, valamint 1838-ban külön kiadványban közölték az összegyűjtött tájszavakat is. A nagyszótár elkészítését korábbi munkák alapozták meg, így például az 1833-ban elhunyt Kresznerics Ferenc sági plébános által összeállított magyar‒latin szótár, illetve a Toldy Ferenc és a Vörösmarty Mihály által a mindennapi használatra készített magyar‒német és német‒magyar zsebszótár (1838, 1843). Az Akadémia 1839-ben Vörösmarty és Toldy közreműködésével kidolgozta, majd közzétette a nagyszótár szerkesztésére vonatkozó szabályokat, amelyek alapján a tudományos osztályok önállóan kezdtek dolgozni. Ez a munkamódszer azonban eredménytelennek bizonyult, ezért 1844-ben átszervezték a szótárkészítés munkáját. 1844-ben fogadta el az országgyűlés a magyar államnyelvről szóló törvényt (1844: 2. tc.), amelynek érvényre jutását az Akadémia a tudomány eszközeivel, például a nagyszótár elkészítésével igyekezett segíteni.

    A nagygyűlés egy szerkesztőt és egy ellenőrt jelölt ki a nagyszótár munkálatainak lebonyolításához. A szerkesztői feladatokra Czuczor Gergely (1800‒1866) bencés szerzetest, tanárt és akadémikust, míg az ellenőrzési munkálatokra Fogarasi János (1801‒1878) váltótörvényszéki hivatalnokot, nyelvészt és akadémikust kérték fel. Az Akadémia kezdetben egy értelmező szótár készítését várta el a két tagtól, míg a szavak etimológiájának vizsgálatát a későbbiekben elkészítendő nagyszótárban tervezték megvalósítani. A két megbízott azonban munkálataik során szóelemzéssel és összehasonlítással is foglalkoztak. 1847-ben bemutatták részeredményeiket a Nyelvtudományi Osztálynak, amely helyben hagyta, hogy a készülő mű egyszerre értelmező és etimológiai szótár legyen.

    A szabadságharc megakasztotta a szótári munkálatokat, melyek csak 1851-ben folytatódhattak, miután gróf Teleki József akadémiai elnök meggyőzte arról az osztrák hatóságokat, hogy egy politikailag problematikus verse miatt bebörtönzött Czuczort engedjék szabadon, hogy folytatni tudja a szótárkészítést. A kettejük által összeállított munka A magyar nyelv szótára címmel összesen hat kötetben jelent meg 1862 és 1874 között. Mivel Czuczor a 4. kötet szerkesztése közben meghalt, ezért Fogarasi fejezte be a vállalkozást. Már a korszakban vitatták a minden szót magyar elemekre visszavezető szótár módszertanát, de elsősorban nem ez, hanem a felgyűjtött és megmagyarázott, a 19. századi magyar nyelvi gondolkodást tükröző gazdag szóanyag jelenti a köznyelvben csak Czuczor–Fogarasiként ismert szótár időtálló értékét.

    Ajánlott irodalom

    • Békés Vera: Gróf Teleki József szótártudományi elvei, a Magyar Tudós Társaság gyakorlata és a Nagyszótár. In: „Ha szabad a magyar a magyarból magyarázni”: II. Czuczor‒Fogarasi konferencia. Szerk.: Horváth Katalin. Budapest, Magyar Művészeti Akadémia, 2013. 83‒106. (A Magyar Művészeti Akadémia Konferenciafüzetei 2.)
      https://mek.oszk.hu/15500/15585/15585.pdf
    • Horváth Katalin: Etimológiánk és a Nagyszótár szófejtő gyakorlata. In: „Ha szabad a magyar a magyarból magyarázni”: II. Czuczor‒Fogarasi konferencia. Szerk.: Horváth Katalin. Budapest, Magyar Művészeti Akadémia, 2013. 119‒138. (A Magyar Művészeti Akadémia Konferenciafüzetei 2.)
      https://mek.oszk.hu/15500/15585/15585.pdf
    • Kosáry Domokos: Társadalomtudományok. In: A Magyar Tudományos Akadémia másfél évszázada, 1825–1975. Főszerk.: Pach Zsigmond Pál. Budapest, Akadémiai, 1975. 52‒69.
      https://real-eod.mtak.hu/14862/1/AkademiaiKiado_004865.pdf
  • Gróf Széchenyi István beszéde a Magyar Tudományos Akadémia jövőjéről

    Gróf Széchenyi István beszéde a Magyar Tudományos Akadémia jövőjéről

    Teleki Józsefet 1842 januárjában kinevezték Erdély kormányzójává, ezért az Akadémia 11. nagygyűlésén (1842. november 21–28.) távollétében Széchenyi István elnökölt, aki a záróülésen kétórás felszólalást tartott a magyar nyelvről, amit az ún. „akadémiai beszéd”-ként tartunk számon.

    Széchenyi beszédét annak felsorolásával indította, hogy az elmúlt években milyen vádakkal kellett szembenéznie az Akadémiának, valamint hosszasan beszélt arról, hogy a magyar nyelv és ezáltal a magyar nemzetiség is veszélyben van. Mert nincs olyan nép, amely a másik nép ellenében „olvasztó” vagy „olvadó” szereppel ne bírna, ez az oka annak, hogy miért nőnek és fogynak a nemzetek. „Minek legkomolyabban szívre veendő tanulsága az, hogy amely nép élni akar, annak okvetlen olvasztói szerepre kell emelkednie”, „olvasztói varázzsal” kell rendelkeznie. Kifejtette, hogy a nyelv kiművelése a nemzet fejlődésének előfeltétele, ezért terjeszteni kell azt. De nem erőszakos módon, mert ez veszélyes és káros lehet: „a legszentebb buzgalom, a legdicsőbb vitézség, a legszilárdabb akarat, […] a lehető legaggasztóbb veszélybe bonyolítják azt [a magyarság ügyét], hahogy ezen felette nagy dicséretre méltó tulajdonok háttérében nem világlik az erkölcsi felsőbbség ellentállhatlan súlyával a civilizációnak varázshatalma”. Beszédében tehát nemcsak a Tudós Társaság számára fogalmazott meg követendő szempontokat, hanem bírálta azt a módot, ahogyan a nyelv terjesztése történt. Noha a szövegben nincs megnevezve, de a bírálat Kossuth Lajosnak és társainak szólt.

    Széchenyi úgy döntött, hogy írásban is megjelenteti beszédét, ezzel utat nyitva a vitának. Nyomtatásban 1842. december végén jelent meg. A beszédet Kossuth nem hagyta felelet nélkül, a Pesti Hírlapban fogalmazta meg éles kritikáját. Azt, hogy mekkora visszhangot váltott ki Széchenyi akadémiai beszéde, jól mutatja, hogy a Gräfenbergben gyógyuló Wesselényi Miklós, miután december 5-én a Pesti Hírlapból értesült a beszédről, rögtön írásba foglalta (ellen)véleményét Nyilatkozat címmel.

    Az Akadémiát illetően Széchenyi a beszédében a Tudós Társaságnak elsősorban a nyelvművelő feladatát emelte ki („philologiai intézet”-ként hivatkozott rá), a Társaság többségének igénye azonban inkább arra irányult, hogy kibővítsék az intézmény működési körét. Ezen az állásponton volt Teleki is: „[…] társaságunknak kettős fő célja van: először a magyar nyelv művelése, kiképzése, másodszor a Tudományok terjesztése, gyarapítása és főként nemzetesítése a magyar nyelv segítségével […]” – hangsúlyozta az előző nagygyűlésen tartott elnöki nyitóbeszédében.

    Az elnöki álláspontok között mutatkozó eltérések és a háttérben megfogalmazódó igény a megújulásra újabb reformfolyamatot indítottak el, amely az évtized közepén sorra kerülő nagygyűlések témája lett.

    Ajánlott irodalom

    • Zichy Antal: Gróf Széchenyi István beszédei. Budapest, Magyar Tudományos Akadémia, 1887. 226‒262.
      https://real-eod.mtak.hu/916/1/grfszchenyii00sz.pdf (Utolsó letöltés: 2025. március 13.)
    • Szentgyörgyi Mária: Célkitűzések és reformtörekvések a Magyar Tudományos Akadémián 1831–1945. Budapest, Magyar Tudományos Akadémia Könyvtára, 1973. 5–45.
      https://real-eod.mtak.hu/114/1/KIADV_069.pdf (Utolsó letöltés: 2025. március 13.)
    • Czinege Szilvia: Széchenyi István szerepe a Magyar Tudós Társaság alapításában és működésének első évtizedeiben. In: „…a Tudós Társaság dolgában” Válogatás Széchenyi István gróf levelezéséből. S. a. r. és bev. Czinege Szilvia. Budapest, MTA – HUN-REN BTK, 2024.  13–47.
      https://real.mtak.hu/199862/ (Utolsó letöltés: 2025. március 13.)

  • Bugát Pál orvos, akadémikus kezdeményezésére megalakul a Magyar Természettudományi Társulat

    Bugát Pál orvos, akadémikus kezdeményezésére megalakul a Magyar Természettudományi Társulat

    Bugát Pál (1793–1865) orvos, egyetemi tanár, 1835-től a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja és a magyar orvosi nyelv egyik megteremtője számos tudományos és közéleti kezdeményezéssel gazdagította a 19. századi magyar tudományos életet. Különösen fontos szerepe volt a Királyi Magyar Természettudományi Társulat megalapításában. A Társulat alapvetően járult hozzá a magyar természettudományos élet megszervezéséhez és a tudományos ismeretterjesztés előmozdításához.

    Egy, a természettudományok hazai művelőinek összefogását célzó társaság és rendszeres gyűlések szervezésének ötletét 1840-ben vetette fel ifj. Bene Ferenc, a pesti egyetem orvosi fakultásának elnöke az Orvosi Tár hasábjain. Ez egy évvel később, 1841 májusában öltött testet a Magyar Orvosok és Természetvizsgálók Vándorgyűléseinek (1841–1933) első ülésén Pesten. A vándorgyűléseket szervező Társaság alakuló ülését megelőző napon, 1841 májusában Bugát Pál kezdeményezte egy önálló természettudományi társulat létrehozását is, amelyhez 134 tudóstársa csatlakozott. A társulat alakuló ülését végül 1841. június 13-án tartották Kubinyi Ágoston, az MTA tiszteleti tagja és a Magyar Nemzeti Múzeum igazgatója elnökletével. A társulat elnöke Bugát Pál, másodelnöke pedig Kubinyi Ágoston lett, első jegyzőnek (titkárnak) Vajda Péter költőt, az MTA rendes tagját választották.

    A Társulatnak az alapszabályokban foglalt célja a természettudományok művelése, a magyarországi természeti környezet megismerése, valamint a tudományos ismeretterjesztés volt. Akadémia-jellegű intézményként működött, ahova a tagokat ajánlással vették fel; ennek alkalmából székfoglaló előadást kellett tartaniuk. A társulat hat szakosztállyal (növénytani, állattani, élettani, természettani, ásványtani, vegytani) alakult meg. A Magyar Természettudományi Társulat kezdetben magánegyesület volt, hivatalos helytartótanácsi elismerést 1843-ban kapott István főherceg, későbbi nádor pártfogásával. Ekkor vette fel a Királyi Magyar Természettudományi Társulat nevet.

    A társulat tevékenységét számos körülmény nehezítette. 1848–1849-ben, a szabadságharc idején működése szünetelt, mivel a politikai helyzet jelentősen megnehezítette a tudományos munkát, amely csak az 1850-es években indulhatott újra Szőnyi Pál pedagógus, az MTA levelező tagja vezetésével. Bugát Pál ebben az időszakban visszavonult a közéleti szerepléstől és élete utolsó éveiben már nem töltött be tisztviselői pozíciót a Társulatban.

    A 19. század második felére a Társulat fokozatosan modernizálódott, és a tudományos ismeretterjesztés mellett kiemelten támogatta a tudományos kutatásokat is, amelyben Szily Kálmán fizikusnak, az MTA későbbi főtitkárának (1899–1905) kiemelkedő szerepe volt. A Szily támogatásával 1869-ben indult Természettudományi Közlöny komoly elismerést hozott a Társulatnak. A tagok létszáma a századfordulóra jelentősen megnövekedett, és a folyóiratkiadás mellett elindult saját könyvsorozata is; itt jelentek meg fordításban például Charles Darwin angol természettudós, az MTA külső tagjának művei is. A tudományos kutatások mellett a Társulat nagy figyelmet szentelt a tudománynépszerűsítésnek is, előadásaik gyűjteményes kötetekben jelentek meg, 1910-től pedig elindult a Népszerű Természettudományi Könyvtár sorozat is.

    A Társulat 1953-as betiltásáig működött folyamatosan, ezt követően jött létre szovjet mintára a hasonló funkciót betöltő Társadalom és Természettudományi Ismeretterjesztő Társulat. Az 1841-ben alapított társulat jogutódjaként elismert Magyar Természettudományi Társulat 1990-ben alakult újjá Beck Mihály kémikus, az MTA rendes tagja és Dank Viktor geológus kezdeményezésére, Szentágothai János, az MTA korábbi elnöke (1976–1985) vezetésével.

    Ajánlott irodalom

  • Megjelenik a Magyar Academiai Értesítő, a tudós testület hivatalos közlönyének első száma

    Megjelenik a Magyar Academiai Értesítő, a tudós testület hivatalos közlönyének első száma

    A 19. század első felében a magyar tudományosság szervezeti és intézményi kereteinek kiépülése párhuzamosan zajlott a tudományos közlés fórumainak fejlődésével. A Magyar Tudós Társaság, később Magyar Tudományos Akadémia célkitűzései között kiemelt helyet foglalt el egy olyan tudományos folyóirat létrehozása, amely az akadémiai munka dokumentálására és a tudományos élet eredményeinek közvetítésére egyaránt szolgálhatott. E folyamat eredményeként indult meg 1840-ben a Magyar Academiai Értesítő, az Akadémia hivatalos közlönye.

    A magyar nyelvű tudományos sajtó a 19. század elején a latin és német nyelvű periodikák mellett kezdett kibontakozni. A Tudományos Gyűjtemény (1817–1841) volt az első olyan jelentős orgánum, amely a magyar tudományos élet szerveződését elősegítette. A Magyar Tudós Társaság 1834-ben indította el Tudománytár címmel ismeretterjesztő és kritikai folyóiratát, amely Toldy (Schedel) Ferenc szerkesztésében működött. E lap szolgált mintául a későbbi tudományos társaságok kiadványai számára. A Tudománytár ugyanakkor szélesebb közönséget célzott meg, így az Akadémia egy olyan lapot is szükségesnek tartott, amely az intézmény belső működésével kapcsolatos híreket és közleményeket tartalmazza. Ez a felismerés vezetett a Magyar Academiai Értesítő létrehozásához.

    A lapot Toldy Ferenc szerkesztette, és elsődleges célja az Akadémia gyűlésein elhangzott előadások, az akadémiai határozatok és pályázati kiírások publikálása volt. A közlönyben rendszeresen megjelentek a köz- és osztályülések jegyzőkönyvei, a tagválasztások eredményei, valamint a tudományos pályázatok és díjazott munkák ismertetése.

    A lap kiadása az első évtizedben nem volt folyamatos: 1844-től szünetelt, majd 1847-től a Társalkodó című lap egy rovataként jelent meg; az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc eseményei miatt kiadása azonban ismét megszakadt. A lap megjelenése többszöri szüneteltetés után az 1850-es évek közepétől volt folyamatos.

    Az 1860-as években az Akadémia működésének szabadabbá válásával az Értesítő szerkezete és tartalma is bővült. 1860-tól, az Akadémia akkori osztályszerkezetének megfelelően, három különálló szekcióra oszlott: matematikai és természettudományi; filozófiai, jog- és történettudományi; valamint nyelv- és széptani értekezésekre. 1867-től a lap új címen, a Magyar Tudományos Akadémia Értesítője címmel folytatta működését, megtartva a korábbi időszakban kialakult tematikus beosztást; ez a forma 1899-ig maradt meg. A lap kiadása rendszeresebbé vált, új szerkesztője pedig Rónay Jácint természettudós, az MTA levelező tagja lett (1867–1869), őt Arany János, az Akadémia főtitkára követte 1870 és 1877 között, majd pedig Fraknói Vilmos főtitkár 1878 és 1889 között.

    Az Értesítő az Akadémia működéséhez kapcsolódó közleményeken (például a nagygyűlések összefoglalóin) túl tudományos értekezések kivonatait, könyvismertetéseket, pályamunkák bírálatait és külföldi akadémiák híreit is közölte. Az 1870-es évektől egyre fontosabb szerepet játszott a gyorsan bővülő tudományos kutatások eredményeinek közzétételében.

    Az Értesítő 1955-ig működött ezen a címen, ezt követően, 1956-tól Magyar Tudomány néven jelent meg, amely a mai napig az MTA tudományos folyóirata. Az Akadémia hivatalos közlönyeként 1952-től az Akadémiai Közlöny került kiadásra, amely 1991-től újra felvette az Akadémiai Értesítő nevet.

    Ajánlott irodalom

    • A magyar sajtó története II/1. 1848–1867. Főszerk.: Szabolcsi Miklós. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1985. https://mek.oszk.hu/04700/04727/html/253.html (Utolsó letöltés: 2025. március 8.)
    • Az Akadémiai Értesítő és a Magyar Tudomány Repertóriuma (1840–1960). Összeáll.: Gergely Pál – Molnár Zoltán. Budapest, Magyar Tudományos Akadémia Könyvtára, 1962. I–IV.
      https://real-eod.mtak.hu/150/1/KIADV_033.pdf (Utolsó letöltés: 2025. március 8.)
    • Batári Gyula: A Tudományos szaksajtó kialakulása Magyarországon (1721–1867). Budapest, Országos Széchenyi Könyvtár, 1994. 70–82; 97–103.
      https://mek.oszk.hu/19400/19451/19451.pdf (Utolsó letöltés: 2025. március 8.)
  • Schoepf-Merei Ágost orvos, akadémikus megalapítja az ország első gyermekkórházát

    Schoepf-Merei Ágost orvos, akadémikus megalapítja az ország első gyermekkórházát

    Az 1839-ben megnyitott Pesti Szegénygyermek Kórház a 19. századi magyar gyermekgyógyászat egyik meghatározó intézménye volt, amely nem csupán a szegény sorsú páciensek ellátását biztosította, hanem a gyermekgyógyászat fejlődésében is kiemelkedő szerepet játszott.

    Alapítója, Schoepf Ágost (1848-tól Schoepf-Merei) Győrben született 1804-ben, és bécsi, prágai, padovai és paviai tanulmányokat követően végül az utóbbi egyetemen szerzett orvosi diplomát. Bécsben kezdte meg gyógyító munkáját. 1834-ben Pestre költözött egy ortopédiai intézet alapítása érdekében, ám a rövid életű intézmény az 1838-as nagy pesti árvíz során megsemmisült. Schoepf-Mereit 1835-ben választotta levelező tagjai közé a Magyar Tudós Társaság, 1836-tól pedig a pesti egyetem orvosi karán oktatott orvostörténetet. 1844-től engedélyezték számára rendkívüli tanárként a gyermekgyógyászati kurzusok oktatását; ez a terület ekkor még nem képezte a tanrend szerves részét. Schoepf-Merei írta az első magyar gyermekgyógyászati tankönyvet is, amelynek csak az első kötete jelent meg 1847-ben, a továbbiak kiadására az 1848–1849-es események miatt nem kerülhetett sor. Az ő nevéhez fűződik az első gyermekgyógyászati szakfolyóirat elindítása is Magyar Orvos-Sebészeti Évkönyvek a Gyermekgyógyászat Körében címmel, amely 1842 és 1845 áprilisa között jelent meg.

    Az 1838-as pesti árvíz után Schoepf-Merei vezetésével orvosok és mecénások egy csoportja – köztük Ürményi Ferenc koronaőr és Kossuth Lajos – összefogott egy gyermekgyógyászati intézet létrehozása érdekében. A Nemzeti Casinóban tartott gyűlésen létrejött a Szegénygyermek Kórház Egyesület, amely anyagi hátteret biztosított az intézmény számára. Az intézmény fővédnöke Mária Dorottya főhercegné lett, az aláírók között pedig az arisztokrácia és az iparosok képviselőit is megtaláljuk; a kórház létrehozását támogatók száma 400 fő körül volt.

     Az első épület az Ötpacsirta utcában (a mai Puskin utca) bérelt lakóházban működött, mindössze tíz szobával és tizenkét betegággyal. A kórházban öt kórterem, ambuláns kezelőhelyiség és boncterem is volt. Schoepf-Merei egyik legfontosabb küldetése az intézmény megszervezésével a beteg gyermekek ingyenes gyógyítása volt, mert – ahogyan ő maga fogalmazott az Orvosi Tárban 1840-ben megjelent beszámolójában – „[a] legalsóbb néposztályban nagy inség uralkodott, melly a tehetetlen kisdedektől legjobban éreztetett, és előttünk sok jajképekben szívrehatólag ábrázoltatott le”. A kórházban nemcsak a beteg gyermekek, hanem az édesanyák és szoptatós dajkák számára is külön kórterem állt rendelkezésre. Az intézmény – gyors növekedése miatt – 1845-ben az Ősz utcába (a mai Szentkirályi utca) költözött, ahol már harminc ágy, rendelő és külön műtő állt rendelkezésre.

    Schoepf-Merei 1848-ban csatlakozott a honvédorvosi karhoz, a szabadságharcot követően pedig emigrációba kényszerült. Törökországi és franciaországi tartózkodását követően az angliai Manchesterben élt 1858-ban bekövetkezett haláláig. A kórház vezetését legközelebbi munkatársa, id. Bókai János vette át. A szabadságharc után az intézmény anyagi nehézségekkel küzdött, de 1852-re a Szegénygyermek Kórház Egyesület támogatásával sikerült stabilizálni a helyzetet.

    A 19. század végére a kórház kinőtte az Ősz utcai épületet, és 1883-ban egy új, korszerű épületbe költözött az Üllői úton. Az új intézmény, amely 148 ágyas kapacitással működött, Rudolf főherceg felesége után kapta a Stefánia Szegénygyermek Kórház nevet. 1910-től a gyermekgyógyászat kötelező tantárgy lett az orvosi képzésben, így az egykori kórház a budapesti orvosi kar gyermekgyógyászati klinikájává alakult. Az épület ma is áll, és a Semmelweis Egyetem I. Sz. Gyermekgyógyászati Klinikájaként működik.

    Ajánlott irodalom