Szerző: Gilicze Bálint

  • Arany János az Akadémia titkára

    Arany János az Akadémia titkára

    Arany Jánost (1817‒1882) 1865. január 26-án az elhunyt Szalay László helyére az Akadémia szavazattöbbséggel főtitkárrá (korabeli kifejezéssel titoknokká) választotta, amely pozíciót 1865‒1877 között töltötte be. Arany megnyerése a főtitkárság vállalására báró Eötvös József ötlete volt, és vélhetően közrejátszott a megválasztásában az is, hogy az akkori akadémiai jegyző, Csengery Antal túlontúl elfoglalt volt a tisztség betöltésére. Arany a megbízatást elfogadta, de jelezte, hogy legfeljebb két évre vállalja a pozíciót, amíg a testület megfelelőbb embert nem talál. A költőt végül a főtitkárságért járó évi 1200 forintos javadalmazás, valamint egy személyes tragédia, lánya, Arany Juliska halála egyaránt arra ösztönözte, hogy Pesten maradjon.

    Főtitkárrá választása nem teljesen volt egyértelmű, ugyanis a jogi értelemben nem nemes és befejezett iskolai végzettség nélküli költő számára az 1840-es évekig csupán a hagyományos honorácior értelmiségi (segédtanítói, segédjegyzői) karrierutak nyíltak meg a lakhelyén. Ebből a helyzetből két esemény mozdította ki: először is a Kisfaludy Társaság 1846-os pályázatára beküldött Toldi, mely megalapozta országos írói sikerét; másodszor az addigi intézményrendszer 1848-as radikális átalakulása. Ezek következtében élete későbbi szakaszában döntően polgári intézmények irányításában vállalhatott vezető szerepet. Életében és társadalmi státuszában 1851-ben következett be jelentős változás, amikor elfogadta a nagykőrösi gimnázium által felkínált tanári állást. Ezt végzettség hiányában leginkább írói sikerei miatt nyerhette el. Újabb váltást jelentett számára, amikor a forradalom és szabadságharc bukását követően az Akadémia 1858-ban visszanyerte jogkörei egy részét. Ennek köszönhetően a tudós testület 1858. december 15-én tartott nagygyűlése előbb levelező, majd rendes taggá választotta a költőt. A megtiszteltetés zavarba ejtette Aranyt, ugyanis mindaddig példátlan volt, hogy valakiből fél óra leforgása alatt előbb levelező, majd rendes tag váljon. A szokatlan eljárásrend mögött tetten érhető az 1855-ben az Akadémia igazgatótanácsi tagjává választott Deák Ferenc és a körülötte szerveződő Deák-párt hatása, amely fontosnak tartotta az irodalom szerepét a nemzeti lét szempontjából, és különösen érdekelt volt abban, hogy Arany mint a nemzeti irodalom jeles alakja Pestre kerüljön. Arany karrierépítésére komoly hatást gyakorolt Csengery Antal is, aki a költőt szemelte ki a szépirodalmi akadémia szerepét betöltő Kisfaludy Társaság vezetésére. Törekvéseinek köszönhetően 1860-ban Aranyt a Társaság igazgatójává választották.

    Arany akadémiai főtitkárságának 12 éves időszaka nemcsak hivatali karrierjének tetőpontját jelentette, hanem működésével a 19. század második felének magyarországi tudományos és kulturális életére is rendkívüli hatással volt, hiszen tevékenyen részt vett az intézmény alapszabályainak módosításában, valamint a tudós társaság operatív működését biztosító Főtitkári Hivatal megszervezésében. Ezek megalapozták a pontos, sokrétű, a tudományos kutatásokat segítő főtitkári munkát, melynek ekkor kialakított rendszere évtizedekig érvényben maradt. A főtitkári munka egyre inkább igénybe vette az öregedő és betegeskedő Aranyt, aki verseiben rendszeresen panaszkodott a hivatali munka nehézségére és lelketlenségére. Ezt példázza az 1869-es Főtitkárság című költeménye is: „Szép megtiszteltetés, / De nem bírok vele: / Nem vagyok már a kés, / Hanem csak a nyele.” Arany számára egyre nagyobb megterhelést jelentett a hivatali munka, ezért kétszer is lemondott róla, mire az Akadémia 1877-ben felmentette, de a költő végleges távozásába csak 1879-ben egyezett bele.

    Ajánlott irodalom

  • Hantken Miksát, az őslénytan kiemelkedő tudósát, a későbbi Földtani Intézet igazgatóját az Akadémia tagjává választják

    Hantken Miksát, az őslénytan kiemelkedő tudósát, a későbbi Földtani Intézet igazgatóját az Akadémia tagjává választják

    Egy tudományos kutatás megkezdéséhez számos út vezethet. Korábbi elméleti kérdések tisztázása, új módszerek kidolgozása és a mindennapi életben szerzett tapasztalatok mind-mind inspirációt jelenthetnek. A magyar paleontológia (őslénytan) atyja, Hantken Miksa (1821–1893) bányamérnökként a Dorogi-medence kőszénkitermelésének fejlesztésén dolgozva a kőzetrétegekben megkövült egysejtűek lenyomataira bukkant. A Bécsben és a selmecbányai Bányászati Akadémián földtant és montanisztikát, azaz bányászatot hallgató geológus a történelem előtti kor élőlényeinek felépítését, fejlődését és a földtörténeti jelenkor élőlényeivel való hasonlóságukat vizsgáló őslénytan felé tehát ipari célú kutatásai révén fordult.

    Hantken a Magyar Orvosok és Természetvizsgálók 1863. évi pesti vándorgyűlésén ismertette először kutatása eredményeit, és ezzel világszinten megalapozta a szénbányászat tudományos módszertanát. Ennek kulcsfontosságú részét képezte a kőzetrétegekből való mintavétel és a fúrásminták iszapolása mellett a mikropaleontológiai rétegelemzés. Hantken ugyanis a Dorogi-medence kutatása során felismerte, hogy a kőzetrétegekben található fosszilis foraminiferák, azaz likacsosházú egysejtűek, ezek közül is a nummulitiszek, vagyis a magyar néphagyományban a „Szent László pénze” néven ismert óriás eukarióta egysejtűek segíthetnek a rétegek kormeghatározásában és a szénlelőhelyek felderítésében. A mikroszkóppal vizsgálható parányi őslényekkel foglalkozó mikropaleontológia területén végzett úttörő felfedezéséért a Magyar Tudományos Akadémia már a következő évben, 1864-ben levelező tagjává választotta. Mindez arra ösztönözte a Magyarhoni Földtani Társulat titkárát (1866–1870), későbbi örökös tagját, hogy ne csak a magyarországi szénbányászattal foglalkozzon geológusként, hanem tudományos munkáját az ősegysejtűeknek szentelje. Az 1869-ben alapított Magyar Királyi Földtani Intézet első igazgatójaként, 1869 és 1882 között számos eredményt elért. A homokos házú foraminiferák pórusainak felfedezését 1872-ben publikálta. Az 1873-as bécsi világkiállításon 171 darabos csiszolt nummulitesz gyűjteménye aranyérmet nyert. Az MTA ezt követően 1874-ben rendes tagjává választotta, székfoglaló előadását A délnyugati középmagyarországi hegység területének természeti viszonyai a harmadkorban címmel tartotta. Az 1875-ben megjelent, a gerinctelen őslénytanban nemzetközileg ma is alapműnek számító munkájában 93 új foraminifera fajt írt le. Ő ismerte fel elsőként a nummuliteszek dimorfizmusát, azaz a hím és a nőstény egyedek alaktani eltérését. Az ősegysejtű-kutatás mellett jura kori ammoniteszeket is gyűjtött, többek között Bakonycsernyén. Ezen leletek kormeghatározása a hazai ammonitesz-kutatás kiindulópontjának tekinthető. 1886-ban floridai kutatóútján elsőként írt az amerikai nummuliteszekről. Kutatásai mellett 1876-tól a Budapesti Tudományegyetemen tanított, az 1882-ben alapított Őslénytani Tanszék első tanszékvezetőjeként számos paleontológust nevelt ki.

    Több mint 80 faj, egy alnem és három nem, valamint egy foraminifera-család is a nevét viseli. Őslénytani munkássága tehát a tudományág nemzetközi úttörői közé emelte. Foraminifera-kutatásával összefüggő szénbányászati módszertanának öröksége pedig szintén vitathatatlan, hiszen a réteg- és fosszíliavizsgálatok ma is a fúrások elengedhetetlen részét képezik.

    Ajánlott irodalom

  • Madách Imre drámaírót az Akadémia tagjává választják

    Madách Imre drámaírót az Akadémia tagjává választják

    1863-ban a Magyar Tudományos Akadémia Nyelv- és Széptudományi Osztálya hat személyt javasolt a tudós testület levelező tagjának, így gróf Festetics Leó és Erkel Ferenc zeneszerzőket, Szemere Miklós és Lévay József költőket, Télfy János klasszika-filológust és Madách Imrét (1823‒1864), a Kisfaludy Társaság tagját és Az ember tragédiájának „jeles szerzőjét”. A 24. akadémiai nagygyűlés alkalmával, 1863. január 12-én tartott tagválasztáson Madáchnak sikerült összegyűjtenie a szükséges szavazatokat, méghozzá az ülés jegyzőkönyvének tanúsága szerint első helyen végzett 32 igen és 3 nem szavazattal. Madách elsődlegesen a Tragédia kapcsán nyerte el a levelező tagságot, de nem ez volt az első sikere, amit a művének köszönhetett. 1862-ben Arany János, aki közreműködött a drámai költemény szövegének javításában, felolvasta az első négy színt a Kisfaludy Társaságban, ahol hatalmas tetszést aratott. A Tragédia jelentős szerepet játszott abban is, hogy Madáchot a Kisfaludy Társaság tagjává választották. A mű első kiadásához szintén csak a Kisfaludy Társaság tagjai juthattak hozzá. Madách tehát rövid időn belül két jelentős testület tagjává vált drámai költeményének köszönhetően, mely gyakorlatilag az irodalmi beérkezést jelentette számára. Madách műve azóta is a magyar irodalom legnagyobb hatású drámai alkotása, amely az emberiség örök kérdéseit (szabadság, haladás, hit és kétség) vizsgálja. Gondolatiságával és szimbolikájával időtlen, világirodalmi léptékű alkotás. Madách azóta is elsődlegesen a Tragédia szerzőjeként él a magyar kulturális emlékezetben, annak ellenére, hogy novellisztikája, költészete, újságírói, politikai, valamint további drámaírói munkássága szintén figyelmet érdemel. Utóbbi szorosan kapcsolódik az Akadémiához is, hiszen művei közül többet is (Férfi és nő, Csák végnapjai, Mózes) benyújtott a testület drámai pályázataira, de ezek közül csupán a Csák végnapjai nyert dicséretet 1843-ban.

    Az állandó anyagi gondokkal küzdő Madách a Tragédiából származó 327,5 forintos tiszteletdíjából 200-at felajánlott az Akadémia székházának felépítésére. Azonban nem ez volt az első adománya a testület számára. 1862-ben a nógrádi útjukon meglátogatta Madáchot alsósztregovai (ma: Dolna Strehová, Szlovákia) kastélyában két akadémikus, Rómer Flóris és Kubinyi Ferenc. A két tudós megtekintette a Madách család gondosan rendezett könyvtárát, ahonnan a költő a látogatás emlékére egy német nyelvterületen nyomtatott ősnyomtatványt ajándékozott az Akadémiának.

    1862-ben a Kisfaludy Társaságban Az aesthetika és a társadalom viszonyos befolyása című értekezésével foglalta el a helyét. Az Akadémia Alapszabályai értelmében a megválasztott tagoknak egy éven belül szintén székfoglaló előadást kellett tartaniuk, melyet azonban Madách betegsége miatt Bérczy Károly olvasott fel 1864. április 18-án. Madách A nőről, különösen aesthetikai szempontból című értekezésében nem a nőknek a korszakban gyakran hangoztatott alacsonyabbrendűségéről beszélt, hanem sokkal inkább azt emelte ki, hogy ha a nők a férfiak világára jellemző tevékenységeket folytatnak, kilépnek a számukra kijelölt hagyományos szerepkörből, ezáltal kevésbé tudnak kiteljesedni. A Madách által megfogalmazott nőkép a korszakban egyáltalán nem tekinthető meglepőnek.

    A székfoglaló előadás tartalmát Madách Arany János Koszorú című lapjában tette közzé, folytatásokban. A szöveg nem keltett nyilvános vitát, de Veres Pálné, a magyarországi nőemancipáció úttörője két magánlevélben fejtette ki véleményét az írónak. Leginkább az a gondolat háborította fel, hogy a nő nem emelkedhet a férfi szellemi színvonalára. Egyes értelmezések szerint ez ösztönözte arra, hogy felkarolja a nőnevelés kérdését, ami oda vezetett, hogy 1867-ben megalapította a Nőképző Egyletet, majd annak leánynevelő intézetét, mellyel gyakorlatilag megindulhatott Magyarországon a leánygimnáziumi képzés.

    Ajánlott irodalom

    • Babus Antal – Mázi Béla: „mennyi szellem, mennyi őserő”: Százötven éves Az ember tragédiája. Budapest, MTA KIK.
      http://madach.mtak.hu/
    • Rétfalvi P. Zsófia: „Óh ő, ha te…”: Madách Imre előíró nőképéről. In: XXVIII. Madách Szimpózium. Szerk.: Máté Zsuzsanna – Varga Emőke. Szeged ‒ Balassagyarmat, Madách Irodalmi Társaság, 2021. 187‒195.
  • Akadémiai küldöttség (Henszlmann Imre, Ipolyi Arnold, Kubinyi Ferenc) jár Konstantinápolyban a corvinák felkutatására

    Akadémiai küldöttség (Henszlmann Imre, Ipolyi Arnold, Kubinyi Ferenc) jár Konstantinápolyban a corvinák felkutatására

    Hunyadi Mátyás magyar király (1458–1490) híres könyvárának pontos méretét nem ismerjük, de a becslések alapján egykor 2000–2500 latin, görög és héber kódexet és kéziratot, azaz ún. corvinát számláló Bibliotheca Corviniana az Itálián kívüli egyik első humanista fejedelmi könyvtár volt. Mátyás halála után megszűnt a könyvtár gyarapítása, néhány, készülőfélben lévő kötet Firenzében maradt, és fokozatosan elkezdődött a kódexek szétszóródása: Beatrix királyné néhány kódexet Nápolyba küldetett, a Mátyást követő uralkodók pedig diplomáciai gesztusként ajándékoztak a gyűjteményből. A könyvtár az oszmán hódítás idején jórészt elpusztult, az épen maradt corvinákat Konstantinápolyba szállították hadizsákmányként, ahonnan szintén diplomáciai ajándékként tértek vissza az egyes példányok Európába, fejedelmi udvarokba és könyvtárakba. A páratlan gyűjteményből – a kutatások jelenlegi állása szerint – körülbelül 220 kódex maradt fenn, ebből jelenleg 55 található magyarországi gyűjteményekben.

    A hazai műemlékek és régiségek összeírásának és állagvédelmének programja támogatását már az 1840-es években célul tűzte ki a Tudós Társaság, hamarosan pedig az országhatárokon kívül található magyar illetőségű emlékek felkutatása is elkezdődhetett. Az elhurcolt corvinák megtalálásában a Magyar Tudományos Akadémia három tagjának, az orvos-építész-művészettörténész Henszlmann Imrének, a nagyváradi püspök és művészettörténész Ipolyi Arnoldnak, illetve a paleontológus-műgyűjtő Kubinyi Ferencnek elévülhetetlen érdemei vannak. A magyar emlékek és régiségek felkutatását célzó kollektív, szimbolikus nemzeti erőfeszítés részeként, de a gyakorlatban csekély mértékű, az MTA-tól származó anyagi támogatás birtokában kelt ugyanis útra a három tudós 1862-ben Konstantinápolyba. Utazásuk fontos eredménnyel járt: az Eszki-Szeráj könyvtárában összesen 14 eredeti corvina-kódexet fedeztek fel és írtak le. Henszlmannék expedíciója ébresztette rá a magyar közönséget a törökországi magyar emlékek fontosságára. A corvinák mellett a hódoltságkori források és a Thököly- és Rákóczi-emigrációk emlékei is a kutatói érdeklődés fókuszába kerültek, mely tudományos figyelem egyik legfontosabb gyakorlati eredménye Rákóczi hamvainak 1906-os hazaszállítása volt.

    Az első négy corvina 1869-ben tért vissza, ha nem is Budára, de Pestre, a Magyar Nemzeti Múzeumba. A Szuezi-csatorna felavatására tartó Ferenc József császár ugyanis meglátogatta Konstantinápolyt, hogy viszonozza Abdul-Aziz szultán két évvel korábbi budai vizitjét, s emlékül nemcsak tíz arabs lovat kapott ajándékba, hanem négy corvinát is, egy Plautus komédiáit tartalmazó kódexet, Polybius Historiae című művét, Augustinus De civitate Dei című kötetét és Georgius Trapezuntius Rhetorica című írását. 1877-ben pedig II. Abdülhamid török szultán harmincöt, a török fél véleménye szerint kivétel nélkül Magyarországról egykor hadizsákmányként elbirtokolt kódexet ajándékozott a budapesti egyetemistáknak, bár ezeknek csak egy része bizonyult a Bibliotheca Corvinianából származónak. E kódexeket hazaérkezésükkor kiállították a Magyar Nemzeti Múzeumban, majd állandó őrzési helyükre, az egyetemi könyvtár (a mai ELTE) gyűjteményébe kerültek. Az Akadémia Történelmi Bizottsága a későbbiekben is fontosnak tartotta a corvinák felkutatását, és pénzügyi lehetőségeihez mérten igyekezett maga is hozzájárulni az ilyen irányú erőfeszítésekhez, illetve megszerezni a magyar királyi udvartartás anyagi támogatását. Az MTA-tagok kultúrdiplomáciai tevékenysége kulcsszerepet játszott a kapuk szimbolikus megnyitásában: az akadémikus orientalista, Vámbéry Ármin 1890-ben eszközölt ki meghívást a tudós társaság tudományos delegációjának a konstantinápolyi udvarba.

    Ajánlott irodalom

  • Jókai Mór írót az Akadémia rendes tagjává választják

    Jókai Mór írót az Akadémia rendes tagjává választják

    1858-ban a Magyar Tudományos Akadémia Nyelv- és Irodalomtudományi Osztálya a következő írókat terjesztette fel akadémiai tagságra: Arany Jánost, Tompa Mihályt, Tárkányi Bélát, Gyulai Pált és Jókai Mórt (1825‒1904). A jelölteket 1858. december 15-én választották az Akadémia tagjává, Jókait levelező taggá. A nemzet kiemelkedő írójának nem kellett sokáig várnia, hogy rendes tag legyen. Megválasztására már 1861. december 20-án, az Akadémia 23. nagygyűlésén sor került. Jókai elsődlegesen az írói teljesítményének köszönhette, hogy a tudós testület a soraiba emelte. Több más, az Akadémia tagjává választott íróval szemben azonban magasabbra emelkedett a szervezeten belül. 1883-ban Szász Károly, az MTA rendes tagja felterjesztette tiszteleti tagságra, melyet már nemcsak a szépírói, hanem az újságírói és politikusi pályája eredményeivel, valamint társadalmi elismertségével – 1876-ban megkapta a Szent István-rend kiskeresztjét – is indokolt. 1892-ben az Akadémiát irányító Igazgatóság tagja is lett.

    Jókai ugyan elsősorban író volt, de egyáltalán nem voltak közömbösek számára a tudományos kérdések sem. Jules Verne-hez, a tudományos-fantasztikus irodalom 19. századi kiemelkedő alakjához hasonló alapossággal készült fel egy-egy műve megalkotására. Naprakész volt korának aktuális természettudományos eredményeiből, különösen érdekelte a csillagászat vagy éppen a botanika. Irodalmi munkásságának tudományos megalapozását kiemelkedően gazdag magánkönyvtára is segítette, melyet távcsővel is felszerelt.

    Az akadémiai tagoknak megválasztásukat követően egy évük volt arra, hogy megtartsák székfoglaló előadásukat. Jókai levelező tagként 1860. január 30-án A magyar néphumorról című előadásával vált a tudós testület tagjává. Rendes tagként ezt a kötelességét a Párbaj Istennel című szépirodalmi művével teljesítette, viszont a testület szabályaitól eltérően későn, 1870. december 5-én. Eredetileg egy, a magyar irodalmi nyelv és a magyar népnyelv közötti azonosságról szóló nyelvészeti tanulmányt tervezett felolvasni, ám azt nem sikerült befejeznie.

    Jókai megválasztásától kezdve aktívan közreműködött az Akadémia feladataiban, így többek között részt vett a gróf Teleki József akadémiai elnök és gróf Karátsonyi Guidó által alapított drámai jutalmak bírálóbizottságaiban, és saját bírálói tapasztalatai alapján javaslatot terjesztett fel a drámapályázatok hatékonyabb működtetésére. A drámai jutalmak ugyanis rendkívül népszerűek voltak, viszont mivel sok alacsony minőségű pályamunka érkezett be, Jókai és Lukács Móric a szabályok megváltoztatását kezdeményezték. A Karátsonyi-díj esetében, ahol az alapítványtevő még életben volt, sikerült megváltoztatni a jutalom odaítélésének szabályait. Ennek eredményeképpen Jókai elérte, hogy az csak akkor volt kiadható, ha megfelelő minőségű pályamunka érkezik be, és a bírálóbizottságnak nem kell szükségszerűen jutalmaznia a legjobbat, ha az egyébként elmarad az esztétikai minimumtól. Ezzel ellentétben a Teleki-díj esetében – mivel a jutalmat az alapító végrendelete szabályozta – nem fogadták el Jókai javaslatait.

    Jókai írói tevékenységét több alkalommal elismerte a tudós testület, így 1890-ben Péczely-díjat kapott A tengerszemű hölgy, míg 1890-ben a Sárga rózsa című regényeiért, szintén 1890-ben művei 100 kötetes díszkiadásáért akadémiai nagyjutalomban részesült. Az Akadémiát azonban más módon is segítette, így többek között újságíróként és szerkesztőként felkarolta a székház építésére indult gyűjtést, amely így hatalmas lendületet vett, és nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy a palota 1865-ben megnyílhasson.

    Ajánlott irodalom

    • Eisemann György (szerk.): Jókai Mór és a tudományok. Budapest, 2025.
    • Fekete Gézáné: Az Akadémia 1831–1858 között alapított jutalomtételei és előzményei. Budapest, Magyar Tudományos Akadémia Könyvtára, 1988. 117‒128, 145‒164, 193‒204.
      https://real-eod.mtak.hu/331/1/KOZLEM_021.pdf
    • Hajdu Péter: Az anekdota mint a magyar élet tükre: 1860 Jókai Mór megtartja akadémiai székfoglalóját. In: Magyar irodalomtörténet. Szerk.: Horváth Iván. Budapest, Gépeskönyv, 2020.
      https://f-book.com/mi/index.php?chapter=M234HAJDAZAN
    • Szász Károly: Jókai Mór tiszteleti tagul ajánlva. In: Tagajánlások. Az Ügyrend 12. §-a értelmében 1883. évi márczius 31-ig a következő tagajánlások adattak be. Budapest, MTA, 1883. 1‒2.
      https://real-j.mtak.hu/6184/1/MTA_Tagajanlasok_1883.pdf
  • Báró Sina Simon jelentős pénzadománya segítségével lezajlik az Akadémia székházának tervpályázata

    Báró Sina Simon jelentős pénzadománya segítségével lezajlik az Akadémia székházának tervpályázata

    A Magyar Tudományos Akadémiának alapítását követően évtizedekig nem volt saját székháza, az irodái pesti bérházakban kaptak helyet, az üléseket pedig a pesti Vármegyeháza dísztermében tartották. 1858-ban báró Sina Simon (1810–1876) nagy összegű, 80 000 forintos adományt tett a Magyar Tudományos Akadémia székházának megépítésére. Ahogy Széchenyinek a Tudós Társaság alapítására szánt felajánlása híven képviseli a nemzetépítés politikai és kulturális programjában kulcsszerepet játszó egyik fő társadalmi csoportot, az elmagyarosodó birtokos nemességet, úgy Sina Simon jó példa az ipari-kereskedelmi tevékenységből meggazdagodó polgárság mecenatúrájára. A Sina család a mai Görögország északnyugati határát övező régióból, a mai Albániából származott, tagjai kereskedők, görögkeleti vallású, görögül beszélő török alattvalók voltak. A 18. század közepén telepedtek át a Habsburg Monarchiába, és itt folytatták az Oszmán Birodalom és a Habsburg Császárság közötti nagykereskedelmi közvetítést. Vagyonukkal befolyásuk is nőtt: idősebb Sina Simon 1818-ban bárói címet kapott, fia és unokája a 19. század derekán diplomáciai feladatokat vállaltak osztrák–görög viszonylatban, mecénási tevékenységük pedig a Görög és Magyar Királyságra, illetve a Habsburg Monarchiára is kiterjedt.

    A székház építését célzó adomány országos mozgalmat indított el, és alig két év alatt akkora összeg gyűlt össze, hogy neki lehetett látni a tervezés és az építés előkészületeinek. A meghívásos tervpályázaton három építész vett részt, ugyanis negyedik pályázó, Ybl Miklós, bár leadta tervét, másnap visszavonta azt. Henszlmann Imre és társai, illetve Ferstel Antal gótizáló terveivel azok túl németesnek, egyházinak vélt jellege és előreláthatóan hatalmas, 1,5–3 milliós költségei miatt nem szimpatizált a szakma és a közvélemény. Szkalnitzky Antal klasszicizáló terve sem nyerte el a bírálók tetszését. A stílusválasztás dilemmája a magyar tudomány reprezentatív székháza esetén nem pusztán esztétikai, de politikai kérdés volt: a kiforrott nemzeti identitás részének tekintette a közvélemény a nemzeti stílus megtalálását. Az elégedetlen akadémiai Építési Bizottság két új, tapaszalt mestert kért fel a pályázaton való részvételre: a bajor királyi építész Leo von Klenze és a berlini akadémia professzora, Friedrich August Stüler klasszicizáló tervei közül az utóbbi győzedelmeskedett. Az ez alapján 1862–1865 között közadakozásból felépült palota a neoreneszánsz historizmus nyitányát jelentette Magyarországon. A kivitelezési munkát magyar iparosok végezték, ám a szobrászi, művészi igényű feladatokat túlnyomórészt porosz mesterek. Ez a munkamegosztás jelezte a magyar művészképzés megteremtésének egyre nyomasztóbbá váló igényét. A székház építése végül az eredeti költségvetést annak harmadával lépte túl, az összköltség elérte a 800 000 forintot. A korábban Kirakodónak nevezett, kereskedelmi funkciókat betöltő tér pedig az Akadémia épületének és a Lloyd-székháznak köszönhetően Pest egyik legreprezentatívabb közterületévé vált.

    Ajánlott irodalom

  • Az Akadémia „munkálkodásainak előmozdítására” megalapítják a Magyar Hölgyek díját

    Az Akadémia „munkálkodásainak előmozdítására” megalapítják a Magyar Hölgyek díját

    1859. február 28-án a homeopata orvos és nyelvész, akadémikus Almási Balogh Pál egy új alapítvány létrehozásáról tájékoztatta a Magyar Tudományos Akadémia összes ülését. 26 magyar hölgy az MTA fő céljait, a tudományok művelését és a magyar nyelv fejlesztését kívánta támogatni egy évtizeden keresztül, fejenként évi 3–3 forintnyi felajánlással. Az adakozó hölgyek száma rövidesen a szimbolikus 48-ra emelkedett. A hölgyek főként protestáns, döntően főnemesi és kisebb részben nemesi családokból származtak. Az adakozókat gyakran összekötötték a rokoni és házassági kapcsolatok, valamint az Akadémiához fűződő viszony. Például gróf Wenckheim Lászlóné Szapáry Franciska a testület elnökének, gróf Dessewffy Emilnek a sógornője volt. Az adakozók többségére igaz volt, hogy több családtagjuk is aktívan részt vett az 1848‒1849-es forradalom és szabadságharc eseményeiben. Közülük kiemelkedik az első magyar felelős kormány miniszterelnökének özvegye, gróf Batthyány Lajosné Zichy Antónia, aki a tudománynépszerűsítés támogatásával tért vissza a nyilvánosságba. A résztvevő hölgyek továbbra is a forradalom eszméit vallották és kiálltak az önálló magyar államiságért, ennek jegyében igyekeztek honleányi kötelességeiknek eleget tenni és a magyar nyelv és kultúra megmaradásáért küzdő Akadémiát támogatni.

    Az adományozó nők eredeti szándéka szerint az újonnan alapított díjat minden évben azok az akadémikusok kapták volna, akik tartalom, nyelvezet és stílus tekintetében a legkiemelkedőbb felolvasást tartják a tudós testület ülésein. Ezt a koncepciót az Akadémia finoman visszautasította, és az alapítvány céljainak újragondolására szólította fel a hölgyeket. Ebben segítségükre volt Almási Balogh, akivel egyeztetve új alapokra helyezték a támogatási összegből létrehozott díjat. A jutalom egy olyan évenként meghirdetett nyílt pályázattá vált, melynek keretében a tudományos, különös tekintettel a természettudományos szakkönyvellátottság hiányosságait kívánták orvosolni. Az Akadémia és a hölgyek közösen összeállítottak egy negyven témakörből álló listát, melyből évente négyet terveztek meghirdetni.

    A koncepcióba tehát Almási Balogh Pál sikeresen építette be a tudományos szakkönyvkiadás támogatását, amely már régóta szívügye volt. A szakkönyvkiadás és a tudományos ismeretterjesztés az Akadémia egyik legfontosabb célkitűzése volt, melyet már a testület 1831-es alapdokumentumai is tartalmaztak. A reformkorban vitatott volt, hogy a hazai szakkönyvkiadást zárkóztassák-e fel, vagy a Lord Henry Brougham által 1826-ban Angliában kezdeményezett Society for the Diffusion of Useful Knowledge mintájára a szélesebb olvasóközönséget lássák el ismeretterjesztő kiadványokkal. 1836-ban a tudományszervezés kérdéseit vizsgáló akadémiai bizottság végül egy harmadik megoldást javasolt: olcsó tudományos kézikönyveket tervezett megíratni. Az elképzelés azonban nem valósult meg a társaság anyagi nehézségei és szervezeti problémái miatt. Az ismeretterjesztő társaság koncepciója végül a Hölgyjutalomban valósulhatott meg, amelyhez a hölgyek alapítványa jelentette a szükséges anyagi fedezetet. Almási Balogh a tudományos ismeretterjesztésre vonatkozó fokozódó igényt sikeresen kapcsolta össze a honleányi mecenatúrával, mely szerinte az egyetlen módja volt annak, hogy a nők is eredményesen kapcsolódhassanak a tudományos élethez.

    A Magyar Hölgyek díja (1859‒1874) önmagában nem oldhatta meg a szakkönyvkiadás problémáit. A meghirdetett témaköröket a gyakori sikertelenség miatt rendszeresen újrahirdették. A díj fennállása alatt a kitűzött 40 témából csupán 27-et sikerült kiírni, ezek közül pedig összesen 11 pályamű jelent meg: 6 a számukra létrehozott Tudományok Csarnoka című könyvsorozatban, míg további 5 az Akadémia kiadásában. A Hölgyjutalom eredményei hosszú távon ráirányították a figyelmet a természettudományos témákra és a tudományterjesztés ügyének akadémiai rendezésére.

    Ajánlott irodalom

    • Bicskei Éva: „Lelkes hölgyek”: Női közösségi mecenatúra az Akadémián a kiegyezés előtt. In: A Magyar Tudományos Akadémia mecénásai. Szerk.: Klement Judit. Budapest, MTA‒HUN-REN BTK, 2024. 87‒120.
    • Fekete Gézáné: A Magyar Tudományos Akadémia jutalomdíjai 1859‒1900. Budapest, MTA KIK, 2000. 13‒24. (A Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárának közleményei 36. [111.])
      https://real-eod.mtak.hu/335
    • Fekete Norbert: Hölgyjutalom: Az Akadémia tudománynépszerűsítést szolgáló pályadíjának története In: Műfordítás és más extrém sportok: Írások Kappanyos András 60. születésnapjára. Szerk.: Földes Györgyi – Major Ágnes – Szénási Zoltán. Budapest, Reciti, 2022. 385‒395.
      https://real.mtak.hu/152192/
    • Fekete Norbert: Csengery Antal és a Magyar Tudományos Akadémia Könyvkiadó Bizottsága. In: Az irodalom-üzlet: Vállalkozás és kultúra a könyvkiadásban. Szerk.: Hites Sándor – Rózsafalvi Zsuzsanna – Somorjai Szabolcs. Budapest, PIM, 2023. 24‒51.
      https://real.mtak.hu/188724/
  • Az alapszabályok kényszerű módosítása és az első nagygyűlés a szabadságharc leverése után

    Az alapszabályok kényszerű módosítása és az első nagygyűlés a szabadságharc leverése után

    A szabadságharc leverését követően az MTA elnöke, Teleki József (1790–1855) nem feledkezett meg kötelességéről és az Akadémia célkitűzéséről, ezért már 1850 januárjában körlevelet intézett a tagokhoz, amelyben felszólította őket, hogy folytassák tudományos munkájukat.

     Az Akadémia működését tovább nehezítette az 1852. november 26-án kiadott császári pátens az egyletekről, amelynek értelmében az intézménynek működési engedélyért kellett folyamodnia. Teleki azonban vonakodott ezt teljesíteni, mert úgy vélte, ez a rendelet az Akadémiára nem vonatkozik, mivel az egyrészt nem egylet, másrészt pedig már rendelkezik császári engedéllyel. Érvelését az udvar azonban nem fogadta el, ezért német nyelven, három példányban kellett engedélyért folyamodnia. Teleki féltette az Akadémia önállóságát és nemzeti jellegét, ezért külön bizottságot állított fel annak érdekében, hogy egy új alapszabály-tervezetet dolgozzanak ki, igazodva a fennálló körülményekhez. Ezzel a lényegi elemeket érintetlenül hagyta, a már megvalósult reformokat is beleértve. Az újraszabott alapszabályokat 1854 tavaszán terjesztették fel, a jóváhagyásig az intézmény egy kormánybiztos felügyelete alá került. Ferenc József császár végül 1858 februárjában írta alá az udvar által módosított alapszabályokat, amely alapján a tudományok magyar nyelvű művelése nem tartozik az Akadémia feladatai közé és az intézmény szervezeti tekintetben a kormány irányítása alá kerül. Az Akadémia igazgatótanácsa nem értett egyet ezzel a módosítással, mivel eltér az alapítók szándékától és az Akadémia céljától. A módosításra vonatkozó feliratot Deák Ferenc fogalmazta meg, aki azt is hangsúlyozta, hogy az Akadémia nem állami intézmény. Az uralkodó azonban nem változtatott februári döntésén.

    A Teleki halálát követő tisztújításon, 1855 tavaszán, Dessewffy Emil lett az Akadémia első elnöke, Eötvös József pedig a másodelnök. Miközben az alapszabályok jóváhagyására vártak, mindketten felvették a kapcsolatot a Döblingben lévő Széchenyi Istvánnal, és értesítették őt a fejleményekről, amelyeket a gróf is aggódva figyelt. Ennek az Akadémia igazgatótanácsához 1858. november 6-án intézett levelében adott hangot. Széchenyi leginkább azt sérelmezte, hogy az udvar ezzel az intézkedéssel elveszi az Akadémiától azt a lehetőséget, hogy eleget tegyen céljának, amely „honi nyelvünk magasbra állitása” volt. Az Akadémia vezetősége azonban visszhang nélkül hagyta Széchenyi megkeresését, és annak érdekében, hogy az Akadémia számára újra kinyílhasson a cselekvési tér, végül az 1858. november 20-án tartott igazgatótanácsi ülésen elfogadták a Ferenc József császár által jóváhagyott alapszabályokat.

    Tizenegy év kihagyás után 1858. december 20-án ült össze az Akadémia 17. közülése, amely Dessewffy Emil megnyitó beszédével kezdődött. Ebben az elnök szólt az Akadémia 1848 előtti és utáni szerepéről, és kiemelte, hogy az intézmény „nem lehet egyéb, mint egy szellemi küzdtér, melyen […] élénkbe tűzött feladat: a magasabb művelődés magyarosodását tudományterjesztés útján közvetíteni”.

    Ajánlott irodalom

  • Az Akadémia elhatározza Magyar László kongói útjáról készült tudósításának a megjelentetését

    Az Akadémia elhatározza Magyar László kongói útjáról készült tudósításának a megjelentetését

    Magyar László (1818–1864) kalandos és rejtélyes életű utazó, az Afrika-kutatás egyik hazai úttörője volt, aki első európaiként járt Délnyugat-Afrika belső vidékein. A Magyar Tudományos Akadémia nyelv- és széptudományi osztálya 1858-ban választotta levelező tagjává, és ezt megelőzően két jelentős művének megjelenését is támogatta: dél-afrikai utazásainak leírása, valamint levelei és naplója kiadását. Mindkét kiadványt Hunfalvy János (1820–1888) geográfus, az MTA tagja rendezte sajtó alá, az eredeti kéziratot a korszak polgári olvasói ízléséhez igazítva. Az afrikai útleírás értékét a néprajzi-antropológiai adatok, a földrajzi mérések és az élővilág leírása adja.

    Magyar László 1843-ban indult el első utazására egy osztrák postahajón Triesztből Brazíliába. Néhány évig tartó utazást követően, 1848-ban megérkezett kutatásai fő helyszínére, Dél-Afrika nyugati részére, a Kongó folyó területére, ahol összesen hét expedíción vett részt. Erről az időszakról tanúskodik első útleírása, a Felhajózásom Kongó vagy Záire dél-afrikai folyamon a fáro-szongói kataraktákhoz (1848) című útinaplója. Ebben a főként gazdasági és földrajzi adatokat tartalmazó műben a környező rabszolgatelepekről, azon belül is a kereskedelmi szokásokról, a telephelyről, az adókról, a hajókról és rabszolgákról számolt be. A következő évtől Biében élt, a mai Angola területén, ahol a helyi uralkodó lányával kötött házassága meghatározta későbbi lehetőségeit és kutatásait a területen. Ezt az időszakot az 1851-ben kelt naplója örökítette meg; a Bié-fennsíkon, Benguela és Lunda városokban tapasztaltakat a gazdasági és a társadalmi viszonyok szempontjából összegezte. A következő évben Kámba és Kuanyama (a mai Angola és Namíbia) területét járta be, amiről a szintén kiadott naplójegyzetei tanúskodnak. Felfedező utazásait 1862-ig folytatta, amikor a biéi uralkodó meggyilkolása miatt kegyvesztetté vált. Két évvel később Afrikában halt meg, betegségben.

    Magyar László 1853-ban a portugál kormánytól kért támogatást az úti leírásai és térképei kiadására, csak ezt követően fordult a Magyar Tudományos Akadémiához. Az MTA számára 1857-ben küldte el első Magyar László utazásai Dél-Afrikában 1849–1857 évek között című kéziratát, amelyet ma az MTA Könyvtárának Kézirattára őriz. A korszak viszonyaira jellemző módon a kéziratok, levelek és az anyagi támogatás is jelentős késéssel érkezett meg Magyarhoz. Az 1847 decemberében, az MTA Történeti Bizottságához került kéziratot Reguly Antal (1819–1858) nyelvész, akadémikus és Toldy Ferenc (1805–1875) irodalomtörténész, az MTA titoknoka (főtitkára) bírálták, akik támogatták a kiadását. Az Akadémia a magyar nyelvű kiadással egy időben – a szerkesztő Hunfalvy fordításában – németül is megjelentette a kéziratot. A kötet jelentősége, hogy európai utazó által először bejárt helyszínről közölt etnográfiai és földrajzi adatokat, annak ellenére, hogy Magyar László önmagára vonatkozó feljegyzései és a levéltári dokumentáció között ellentmondások tapasztalhatók, ami alapján feltételezhető, hogy Magyar leírásai ugyan többnyire hitelesek, de a szerző gyakran kiszínezte beszámolóit, és pontatlanul jegyezte fel a dátumokat és a koordinátákat. A kortárs kutatások szerint a beszámolók legnagyobb értékének a Bié-fennsíkon élő ovimbundu törzsre vonatkozó részletes társadalomleírást tekinthetjük.

    Ajánlott irodalom

  • Jedlik Ányos papírcellás galváneleme a párizsi világkiállításon díjat kap

    Jedlik Ányos papírcellás galváneleme a párizsi világkiállításon díjat kap

    „Minden tudományágban tanulhattam volna eleget és szépet, de a fizikában tanulok, s egyszersmind mulatok, és gyönyörködöm is.” – idézte Eötvös Loránd akadémiai elnök 1897. május 9-én tartott közgyűlési beszédében Jedlik Ányos István (1800–1895) bencés rendi szerzetest, az elektromosság és az elektrotechnika hazai úttörőjét és elődjét a Budapesti Egyetem kísérleti fizika tanszékének élén. A 18. század végének természettudósai fáradhatatlanul törekedtek a természeti jelenségek, törvényszerűségek megértésére és a megfigyelésekből származó elméleti tudás gyakorlati hasznosítására. 1791-ben Luigi Galvani olasz orvos a békacombok összehúzódásának okát az elektromos töltések mozgásában látta. Galvani vizsgálatai nyomán született meg az elektromosság, más néven a villamosság első tudományos leírása. A mágnességgel való kölcsönhatását, az ún. elektromágnesességet, amely során áram keletkezik, Alessandro Volta írta le 1792-ben. Ettől kezdve a fizikusok, többek között például a világszerte ismert Faraday, Ampère, Ohm, Tesla, Franklin és Edison célja olyan eszközök kialakítása volt, amelyek stabilan tudják vezetni az áramot. Így az elektromos áram az ipari és mezőgazdasági termelést, a közlekedést és a mindennapi életet megkönnyítő találmányok (például villanyégők) energiaforrásává válhatott.

    A szerény természetű Jedlik Ányost pályája elején a kémia, elektrokémia, elektromágnesesség (korabeli nevén „villám delejesség”), majd később az optika, azon belül is a fény hullámtermészete és a nagyfeszültségű statikus elektromosság érdekelte. A győri líceum, a pozsonyi akadémia és a pesti egyetem fizikatanáraként is tevékenykedő Jedlik legjelentősebb találmányai közé tartozik a szódavízgyártó gép, az elektromos vagy villanymotor, a papírcellás galvánelem, a rácsosztó gép és a csöves villámfeszítő. Munkáságának köszönhetően épült meg az első szikvízüzem és az első elemgyár Magyarországon. Jedlik tökéletesítette az acélmágneses egyenáramú generátort az öngerjesztés elvének (dinamóelv) leírásával. Az elektromágneses villanymotor működési elve mentén 1855-ben villamos motorkocsi modellt szerkesztett.

    Az 1855-ös párizsi világkiállításon (Exposition Universelle) papírcellás galvánelemeit bronzéremmel jutalmazták. Az 1840-es években az első ívlámpák áramigényes eszközök voltak, ezért egy, az eddigieknél erősebb és stabilabb áramforrás kialakítása jelentős eredménynek számított. Jedlik Csapó Gusztáv és Hamar Leó fizikusokkal közös vállalkozása keretében olyan elemeken kísérletezett, amelyekben a savat először egy agyagdiafragma (részleges áteresztő képeségű lukacsos felület), majd egy impregnált (szigetelt) papír választotta el a fémektől. Ezzel jelentősen csökkentette az elem belső ellenállását és növelte az áramtermelő kapacitását az Európa-szerte elterjedt Bunsen-féle egysavas merítésű elemekkel szemben. Ugyan a szállítás közben az egyik elem összetört, a kisebbet ki tudták állítani és mérésekkel bizonyítani a Jedlik-féle elem előnyét a Bunsen-elemekkel szemben.

    A Magyar Tudományos Akadémia 1858-ban nagydíjjal tüntette ki az első magyar nyelvű egyetemi tankönyv, az 1850-ben megjelent A súlyos testek természettana megírásáért. A galvánelem sikere után pedig ugyanebben az évben – a levelező tagság kihagyásával – az MTA rendes, majd 1873-ban tiszteleti tagjává választották. Székfoglalóját a villanytelepek működésérőltartotta. Kimagasló teljesítménye ellenére Jedlik nem került be a nemzetközi tudományos diskurzusba, mivel nem írt külföldi publikációkat. Ennek következtében Magyarországon kívül a mai napig kevesen ismerik nevét, és a dinamó sem Jedlik, hanem Ernst Werner von Siemens nevével forrott össze a köztudatban.

    Ajánlott irodalom