Akadémiai felszólítás „minden, a nemzeti becsületet szívén viselő magyarhoz a hazai műemlékek ügyében”

A történelmi emlékek, „bús düledékek”, csarnokok „elontott oszlopi” (Kölcsey Ferenc: Huszt, 1831), „paloták düledéke” (Vörösmarty Mihály: A rom, 1829–30) már a reformkor költészetének poétikai terében is fontos szerepet töltöttek be mint az idő rombolásának jelölői, egyúttal pedig a nemzetépítés jövőbe mutató politikai és kulturális programját ösztönző, újjáépítésre váró szimbolikus tereptárgyak. 1841-ben az öntudatos polgárság fogott hozzá elsőként szervezett formában, a német példát követve számos akadémikus részvételével alapított Magyar Orvosok és Természetvizsgálók Társaságának (MOTT) keretében a Magyar Királyság területén fellelhető természeti kincsek és a költőket is megihlető „régiségek” mind alaposabb megismerésének. A MOTT vándorgyűlései mindig más városban kaptak helyet, a résztvevők az adott település és környéke műemléki értékeit kutatták fel és mutatták be. Az 1846. évi kassai VII. gyűlésükön pedig felléptek a „régiségekkel” való szisztematikus és professzionális foglalatoskodás érdekében, és elfogadták azt a határozatot, amely kijelentette, hogy a magyar akadémikusoknak feladatukká kellene tenniük a magyar régiségek ügyét.

A tudós társaság válasza az említett lírai hagyományt jól ismerő orvos és irodalomtörténész, a MOTT első vándorgyűlésének szervezője, egyúttal pedig az MTA titkára, Toldy (Schedel) Ferenc tollából érkezett. Az MTA 1847-es programadó felszólítása „minden, a nemzeti becsületet szívén viselő magyarhoz a hazai műemlékek ügyében” kijelölte a műemlékvédelem ma is érvényes alapfeladatait. Eszerint az „emlékek létezéséről tudomást bírni” úgy lesz lehetséges, ha elkészül a „régiségek lajstroma” „miknek feladása ama tárgyaknak rajzait, leírását, története előadását eszközölni”, tehát illusztrációt és részletes leírást biztosítani a tárgyról és annak történetéről.  Toldy világosan látta, hogy e küldetés széleskörű nemzeti összefogást kíván, így a régi épületek, kő- és fafaragványok, öntvények, kunhalmok (a honfoglalás előttről származó sírdomb, őr- vagy határhalmok), festések, vésett művek, metszések, fegyverek, bútorok és ékszerek bejelentésére kérte az öntudatos, kultúrájának közösségszervező erejét belátó magyarságot, amely elsősorban az épületeket és tárgyakat birtokló polgári, illetve kis- és középnemesi réteget jelentette.

E nemzeti és szakértelmiségi összefogásnak köszönhető, hogy elkezdődött a tájegységenként feltérképezett épületekkel és épülettöredékekkel foglalkozó műemléki topográfiák (Magyarország Műemléki topográfiája, Lapidarium Hungaricum) publikálása, amelyekhez az MTA olykor kiadói tevékenységgel, olykor pedig akadémikusai (társ)szerzőségével járult hozzá. Az évszázadokat átívelő feladat mértékét jól jelzi, hogy a máig használt lajstromok egy része már bőven a 20. században készült el (például Radocsay Dénes kiadványa a falképekről 1954-ben és táblaképekről 1955-ben), a tudományterület kiadványai, a műemlékvédelem évkönyvei és szakfolyóirata (Műemlékvédelem) pedig folyamatosan közlik a legfrissebb kutatási eredményeket.

Toldy felszólítása szerint a történeti emlékek megismerése lehetővé teszi a már elpusztultak emlékezetének megóvását és a még létezők megmentését az elenyészéstől. Ez utóbbi feladat komoly dilemma elé állította a műemlékvédelmi szakembereket határainkon belül és kívül egyaránt. El nem évülő kérdés, hogy a történeti emlékeket csupán a további pusztulástól szükséges megkímélni gondos állagmegóvással (konzerválás) vagy pedig vissza kell építeni valamely korábbi, hitelesnek tekintett állapotát (rekonstrukció).  A magyar műemlékvédelem története során általában az arany középutat kereste, azaz olyan, hitelesen dokumentálható részletek rekonstrukcióját végezte el, amelyek megújulása fel tudta kelteni a társadalom érdeklődését.

Ajánlott irodalom