A tudós főpap, Ipolyi Arnold jelentős végrendeleti alapítványa az Akadémia javára

1886 decemberében elhunyt Ipolyi Arnold (1823–1886) katolikus püspök, aki nemcsak az egyházi élet, hanem a magyar tudományosság és művelődés történetének is meghatározó alakja volt. Érdemei elismeréseként az Akadémia rendkívüli ülést tartott tiszteletére, küldöttséget menesztett temetésére, és határozott arcképének elhelyezéséről a képtárában. Halála után röviddel ismertté végrendeletének tartalma, amelyben jelentős összeget hagyott a Magyar Tudományos Akadémia javára, amelyhez azonban az állam nehezítette a hozzáférést. Több évig tartó pereskedés után végül az uralkodó, Ferenc József 1891-ben külön jóváhagyással erősítette meg, hogy az örökség átadása az Akadémia részére jogszerűen megtörténhessen. Ipolyi végakarata egyértelműen jelezte elkötelezettségét a tudomány és a nemzeti művelődés támogatása iránt.

Ipolyi Arnold a gimnázium alsóbb osztályait magántanulóként, a felsőbb osztályokat pedig Korponán és Selmecbányán végezte. Itt szerzett német és szlovák nyelvismerete fontos alapot jelentettek későbbi filológiai és néprajzi munkássága számára. 13 évesen döntött az egyházi pálya mellett; tanulmányait Pozsonyban, Nagyszombatban, majd a bécsi Pázmáneumban és a bécsi egyetemen folytatta. Itt a teológia mellett a történettudomány, a paleográfia, az archeológia és az ókeresztény művészet került érdeklődésének középpontjába.

Ipolyit 1847-ben szentelték pappá, és a következő években egyházi feladatai mellett intenzív tudományos gyűjtőmunkát is végzett. Ezekben az években kezdett bele egyik fő műve, a Magyar mythologia (1854) anyagának rendszerezésébe, amelynek megírására a Kisfaludy Társaság 1846-os pályázati felhívása ösztönözte. Ezzel a művével Ipolyi 1858-ban elnyerte az Akadémia Marczibányi-jutalmát.

Ipolyi sokrétű tudományos munkásságát intézményi elismerések is követték. 1858-ban a Magyar Tudományos Akadémia levelező, majd 1861-ben rendes tagja lett. 1874-től igazgatósági tagként, 1881-től haláláig az MTA II. osztályának elnökeként tevékenykedett, és egyúttal a történelmi bizottságot is vezette. Akadémiai székfoglalói is az egyházi és régészeti emlékek feltárását szolgálták: A deákmonostori XIII. századi román basilika és Magyar ereklyék című előadásai új utakat nyitottak a tárgyi források történeti értelmezésében. A Magyar Történelmi Társulat egyik alapítója, 1878 és1886 között pedig elnöke volt.

Szoros kapcsolata az Akadémiával nem csupán formális pozícióira korlátozódott. Aktív részvételével és irányításával új szempontok kerültek be a történetírásba: hangsúlyozta a tárgyi források (építészeti emlékek, régészeti leletek, népművészeti tárgyak) szerepét a történeti kutatásban. 1886-ban az Akadémia megbízásából készült el utolsó nagyobb munkája, A magyar szent korona és koronázási jelvények története és műleírása, amely nemcsak leíró, de elemző módon is vizsgálta a tárgyi emlékek történeti szerepét.

Ipolyi munkásságát nehéz egyetlen diszciplínához kötni: a művelődéstörténet, a néprajztudomány, a vallástörténet, a filológia, a művészettörténet, a régészet, sőt az irodalomtörténet is joggal vallhatja magáénak. Az 1860-as évektől aktív szerepet vállalt a műemlékvédelem intézményes kiépítésében is. Az állami műemlékvédelmi gyakorlat alapjait ő teremtette meg, például a topografikus műemlék-nyilvántartások elindításával és vidéki múzeumok alapításának szorgalmazásával.

Ipolyi nemcsak tudományos írásokat, hanem értékes műtárgyakat is hátrahagyott. Magángyűjteménye – amely középkori festményeket, ötvösműveket, néprajzi tárgyakat és szőnyegeket tartalmazott – végrendeletének értelmében az esztergomi Keresztény Múzeumba, valamint az Országos Képtárba és a Nemzeti Múzeumba került.

Ajánlott irodalom