A Magyar Tudományos Akadémia 1990. február 27-i rendkívüli közgyűlése által elfogadott alapszabályokban jelenik meg újra a külső tagság formája a következőképpen: „A közgyűlés az Akadémia külső tagjává választhatja azt a külföldi, magát magyarnak valló kutatót, aki szaktudományát az akadémikusoktól elvárt szinten műveli és a hazai tudományos élettel szoros kapcsolatot tart.” Vagyis a rendszerváltoztatás során elfogadott alapszabály már kifejezetten rendelkezett a határon túli magyar tudósok érdemeinek elismerési lehetőségéről a külső tagság bevezetésével.
Érdemes azonban rögzíteni, hogy a külső tagság az Akadémia történetében eredetileg a külföldi tudósok számára fenntartott kategória volt egészen 1963-ig: 1830 és 1869 között külföldi levelező tag, míg 1870 és 1963 között külső tag megnevezéssel illették ezt a kategóriát.
1949-ben, az Akadémia szovjet típusú átalakításakor, az addigi rendes és levelező tagságot politikai szempontból szűrték meg, az 1949 előtt választott külső tagságot azonban nem rostálták át ekkor, csupán nem jelenítették meg őket az új akadémiai tagnévsorokban. Mindenesetre a tagsági forma tovább élt, hiszen 1953 és 1956 között megválasztottak 6 főt külső tagnak. Többségük a szovjet érdekszférába tartozó keleti blokk országaiból került ki, például Lengyelországból, Romániából vagy Csehszlovákiából. Az 1956-os enyhülés kapcsán felmerült az Akadémia vezetésében, hogy át kellene tekinteni az 1949 előtt megválasztott külső tagok névsorát, és dönteni arról, hogy kiket lehetne közülük újra taggá választani. Ez a szűrés végül a forradalom miatt elmaradt.
A külső tagok kérdésének rendezése 1958-ban merült fel újra, amikor Sir Chandrasekhara Venkata Raman, Nobel-díjas indiai fizikus Magyarországra látogatott egy európai körút részeként. Ramant az Akadémia már 1937-ben külső tagjává választotta, ezért sürgős volt a döntés. Ekkor az elnökség határozatában megerősítette a fizikus tagságát, és budapesti látogatásakor átvette az erről szóló oklevelet. Ezt követően felülvizsgálták az 1949 előtt megválasztott külső tagok helyzetét, és 1960-ban az akkor élő nagyjából 30 főből 11-nek megerősítették a tagságát, míg a többieket kizárták.
Mindehhez érdemes hozzáfűzni, hogy az 1956-os alapszabály gyakorlatilag ugyanolyan követelményeket fogalmazott meg a tiszteleti és külső taggá választandók számára. Így 1956 és 1963 között a külföldi tudósok számára két párhuzamos tagsági forma is elérhető volt. Ezt a fajta következetlenséget az Akadémia 1964-ben szüntette meg, ekkortól csupán a tiszteleti tagság maradt meg a külföldi állampolgárságú tudósok számára.
1990-ben az Akadémia a februári közgyűlésén megalkotott alapszabály – az ország demokratizálásával párhuzamosan – a néhány évtizeddel korábban kiiktatott külső tagsági formát új tartalommal töltötte meg, kapcsolódási lehetőséget teremtve a külhoni magyar kutatóknak. Az 1990-es szabályok szerint a tagajánláshoz két akadémikus támogató aláírása kellett, a jelölteket pedig a májusi közgyűlés választotta meg. A külső tag megválasztásakor oklevelet kapott, és részvételi joga volt a tudományos osztályának ülésein. Az első alkalommal az MTA 34 külső tagot választott, például Aczél János és Fuchs László matematikust, Benkő Samu, Egyed Ákos történészt és Lajtha Ábel orvost, agykutatót.
Az 1960-ban kizárt tudósokat az Akadémia elnöksége 1989 őszén rehabilitálta belső, tehát nem nyilvános határozattal, ezt a határozatot 1990 őszén hozták nyilvánosságra.
Az 1990 óta eltelt időszakban a külső tagság tartalma erősödött, hiszen a napjainkban hatályos alapszabály már bizonyos esetekben szavazati jogot biztosít a külső tagok számára, illetve az Akadémia elnöke 2009 óta dönthet anyagi támogatás biztosításáról is.
Ajánlott irodalom
- Fekete Gézáné: Az akadémiai tagság 1830–1996. Magyar Tudomány 105. (1998) 3. 352–358. https://real-j.mtak.hu/155/1/MATUD_1998.pdf