Heller László és Forgó László bemutatja a hőerőművekben alkalmazott légkondenzációs hűtőtornyot

Az 1957. évi Budapesti Nemzetközi Vásáron mutatták be Heller László (1907–1980) és Forgó László (1907–1985) légkondenzációs hűtőtornyának prototípusát, amely a korábbi technikákhoz képest jóval gazdaságosabb hűtővízfelhasználást tett lehetővé a hőerőművekben.  

Mind Heller László, mind Forgó László a numerus clausus miatt a zürichi műegyetemen szerzett gépészmérnöki diplomát, előbbi 1931-ben, utóbbi 1929-ben, amelynek később mindketten munkatársai lettek. Bár a zürichi egyetem a korszakban Európa egyik legjobb műszaki egyetemének számított, a gazdasági válság hatására hazatértek. Heller már a két világháború között is elismert szakértője volt a hőerőgépek és hűtési rendszerek elméletének. Ő tervezte az 1942-ben alapított Ajkai Timföldgyár nagynyomású ipari hőerőművét, amely az első ilyen létesítmény volt Magyarországon. 1951-től a Budapesti Műszaki Egyetemen oktatott és kutatott, ahol megszervezte az Energiagazdálkodási Tanszéket. 

Forgó László zürichi oktatói státuszából való visszatérése után, a két világháború közötti időszakban, a Magyar Radiátorgyár fejlesztőmérnöke volt, majd különböző szocialista nehézipari és hőtechnikai vállalatok vezetőségében és tanácsadójaként helyezkedett el, ekkor már több találmány (például invert rostély, sterilizátor) birtokában. 

A két mérnök az 1940-es évek végén kezdett együtt dolgozni, amikor felmerült az igény olyan kondenzációs hűtőrendszerekre, amelyek vízhiányos területeken is alkalmazhatók, így például közvetlenül szénbányák mellé is telepíthetők, ezzel megspórolva a fűtőanyag szállítási költségét, valamint az egyre terjedő, ám nehezebben hűthető atomerőművekben is használhatók alacsony vízszükségletük miatt. Így született meg a száraz hűtésen alapuló Heller–Forgó-rendszer, amelyben Heller a hőelméleti hátteret, Forgó pedig a műszaki kivitelezést dolgozta ki. A találmány elvi működését a szerzők már az 1950-es londoni energiakonferencián bemutatták, mivel azonban az erőművek léghűtésével az azt megelőző két évtizedben sokan sikertelenül kísérleteztek, Hellerék találmányának működőképességéhez sem fűzött komolyabb reményeket a szélesebb szakmai közösség. A hűtőtorony működéséhez szükséges alkatrészekkel kapcsolatos szabadalmi igényeket már 1954-ben benyújtották a kutatók, így például a speciális levegőterelő falak vagy a nyomásszabályzó is oltalom alá került. 

Az első hűtőtoronyot a Dunaújvárosi Vasműben kezdték építeni még 1962-ben, de ebben az évben az angliai Staffordshire-ben, a Rugeley Power Station ötös blokkjában is megkezdődött a technika alkalmazási feltételeinek kialakítása, amely már előrevetítette a világszintű sikert. A következő években pedig ilyen hűtőtornyokat kezdtek építeni Kazahsztánban, Örményországban, Japánban és az NDK-ban is.

A találmány jelentőségét jelzi, hogy az 1958-as brüsszeli Világkiállítás nagydíját is elnyerte, és nemcsak Európában terjedt el, hanem Szíriában, Törökországban, Kínában és Iránban is. A technikát ma is gyakran telepítik, mivel vízhiányos környezetben, szélsőségesebb természeti viszonyok között is képes biztosítani a nagy hűtőképességet. Hellert 1954-ben az MTA levelező, 1962-ben pedig rendes tagjává választották, Forgó 1985-ben, nem sokkal halála előtt nyerte el a levelező tagságot. Hellert 1951-ben, Forgót 1952-ben Kossuth-díjjal jutalmazták.

Ajánlott irodalom