A paraszti származású Illyés Gyula (1902‒1983) a népi mozgalom kiemelkedő szerzője, a 20. századi magyar irodalom egyik legelismertebb alkotója volt, aki a második világháborút követően egyértelműen a nemzet első költőjének számított. Politikusként 1945‒1946 között a Nemzeti Parasztpárt egyik vezetője volt, 1945-től a nemzetgyűlés tagja, majd 1947‒1948 között országgyűlési képviselő. Illyés az újrainduló Válasz című folyóirat szerkesztői feladatait is ellátta 1946‒1949-ben. A tehetséges szerzőt 1945-ben a Magyar Tudományos Akadémia tagjává választották, a kiépülő kommunista hatalom döntésének alapján 1948-ban és 1953-ban Kossuth-díjat, míg 1950-ben József Attila-díjat kapott. Illyés azonban 1948-at követően már nem vállalt politikai szerepet, és a kiépülő, az élet minden területére egyre inkább ránehezedő diktatúra elől belső emigrációba vonult. 1949-ben az Akadémia tagjaként azonban közvetlenül is szembesült a kommunista hatalom természetével, mely egyet jelentett a testület szovjet típusú átszervezésével és egyes tagok kizárásával. Utóbbinak ő maga is áldozatul esett, hiszen a szervezeti átalakítások során megszüntették az I. Osztály Széptudományi Alosztályát, ezáltal kizárták a szépírókat a testületből. Illyés akadémiai tagságát életében már nem is nyerhette vissza. 1989-ben rehabilitálta az Akadémia közgyűlése.
A költő 1950-ben vagy 1951-ben ebben az élethelyzetben írta az Egy mondat a zsarnokságról című monumentális költeményét, amely az ekkorra már széleskörű társadalmi tapasztalattá vált elnyomás szorongató érzését rögzítette. A magyar társadalom ekkora már egyértelműen megtapasztalta a zsarnokság különböző eszközeit, így a megfigyelést, a megfélemlítést, a koncepciós pereket, a kitelepítéseket vagy a fizikai erőszakot. A költemény gyakorlatilag ellentéte Paul Éluard 1947-es Szabadság című költeményének, hiszen amíg a francia költő a szabadság mindenben megjelenő eszményét hangsúlyozta, addig Illyés a finom, a hétköznapok apró, szürke mozdulataiba és az egyén belső világába is beférkőző, mindent átjáró, mindent szemmel tartó zsarnokságot jelenítette meg. A zsarnokság nemcsak Éluard költeményével állítható párba, hanem a bibliai Jób könyvét is felidézi, azonban értelmezésében az Isten mindent tudó és figyelő tekintetének helyébe a kíméletlen, profán zsarnokság lépett. A költeményt a hatalom természetét feltáró állításai miatt Illyés titokban tartotta, illetve csak legszűkebb baráti körének engedte, hogy elolvassák. Ezen a helyzeten az 1956-os forradalom változtatott, amikor az Irodalmi Újság nevezetes 1956. november 2-án kiadott számában az olvasók elé került. Illyés emlékezetből diktálta le a verset, így az alapvetően eltér a többi szövegváltozattól. Ennek ellenére azonban a forradalom egyik jelentős irodalmi alkotásává vált. A szöveg a forradalom leverését követően csupán a rendszerváltás utáni években jelenhetett meg.
Ajánlott irodalom
- Dávidházi Péter: „Ő les, hiába futnál”: A Levegőt! és az Egy mondat a zsarnokságról ősmintája Jób könyvében. In: Uő: „Vagy jőni fog”: Bibliai minták nemzetiesítése a magyar költészetben. Budapest, Ráció Kiadó, 2017. 360‒394.
- Markó László – Burucs Kornélia – Balogh Margit – Hay Diana: A Magyar Tudományos Akadémia tagjai 1825‒2002. Budapest, MTA Társadalomkutató Központ, 2006. https://real-eod.mtak.hu/7573/1/AMTATagjai1825-2002.pdf#page=579
- Németh G. Béla: Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról. Alföld 51. (2000) 9. 71‒75. Pomogáts Béla: Egy mondat a zsarnokságról. Korunk 3. (2006) 7. 88‒92