Max Planck Nobel-díjas német fizikust az Akadémia tiszteleti tagjává választják

1940. április 26-án Max Planckot (1858–1947), a Nobel-díjas német fizikust az MTA akkori alapszabályai szerint külső taggá, a mai elnevezéssel tiszteleti taggá választották. Ajánlói kiváló magyar fizikusok: Pogány Béla, Rybár István, Hoór-Tempis Mór, az MTA rendes, valamint Ortvay Rudolf és Bay Zoltán, az MTA levelező tagjai voltak. Ajánlásukban kiemelték, hogy Planck az egyik legnagyobb szaktekintély a tudományterületen, emellett érdeklődik hazánk iránt, és korábban Budapesten is tartott előadásokat. A német fizikus köszönettel tudomásul vette a választás eredményét, és 1942 decemberében tartott újabb budapesti előadást Az exakt tudomány határai címmel.

Max Planck a termodinamika nagy alakja, a kvantummechanika megteremtője és Albert Einstein mellett a modern fizika egyik megalapozója volt. A klasszikus fizika elmélete szerint a fényenergiát folytonos áramlás jellemzi, Planck azonban szembehelyezkedett ezzel a megközelítéssel, és amellett érvelt, hogy a fényenergia-áramlás és elnyelés kis mennyiségekben jön létre, úgynevezett kvantumokban. Képlete szerint a szakaszosan kibocsátott és elnyelt energia minden esetben egyenlő a fényfrekvencia és egy állandó (mai nevén Planck-féle állandó) szorzatával. A tudós úgy vélte, hogy a fizika végső soron egy másik világ létezéséről nyújt bizonyítékokat, célszerűségről és tervszerűségről szállít információkat, vagyis közel juttathatja a figyelmes kutatót a valláshoz is.

Max Planck 1858-ban született Kielben, értelmiségi családban, édesapja jogászprofesszor volt. A család 1867-ben az apa munkája miatt Münchenbe költözött, így Max Planck ott végezte a gimnáziumot. Középiskolásként többféle területen is tehetségesnek bizonyult: egyaránt érdekelte a nyelvészet, a zene és a fizika. Végül matematika–fizika szakra iratkozott be a Müncheni Egyetemen, ahol érdeklődése hamarosan az elméleti fizika felé fordult. Az alapképzés után Berlinben folytatta tanulmányait, majd Münchenben diplomázott 1878-ban. A következő évben elkészítette doktori értekezését az entrópia kérdésköréről – vagyis egy rendszer rendezetlenségének, illetve véletlenszerűségi fokának vizsgálatáról –, majd 1880-ban termodinamikai tárgyú munkájával habilitált. Fizetett állásba egyelőre nem tudott kerülni, de folytatta entrópiával foglalkozó kutatásait. 1885-ben nevezték ki a kieli egyetem elméleti fizika tanszékének tanárává. 1889-ben korábbi tanára, Hermann Ludwig von Helmholtz közbenjárására Berlinbe invitálták, ahol az elméleti fizika rendkívüli, 1892-től 1926-ig rendes tanára volt. 1894-ben a Porosz Tudományos Akadémia tagjává választották. Berlinben iskolateremtőként működött, számos tanítványa látogatta nagy lelkesedéssel az előadásait, és egészen 1926-os nyugdíjba vonulásáig tanított. 1910-ben professzori állást hozott létre Albert Einstein számára, akinek hamar felismerte zsenialitását. 1918-ban Plancknak ítélték a fizikai Nobel-díjat a hatáskvantum felfedezéséért, amelyet a következő évben vehetett át. Ezt követően a berlini Vilmos Császár Társaság igazgatója lett, ahol nyugodt légkörben folytathatta a kutatásait.

A nemzetiszocializmus térnyerésével szembesülnie kellett azzal, hogy zsidó származású munkatársai komoly hátrányokat, majd üldöztetést szenvednek el a hatalomtól. Az intézetében kollégái ugyan egy darabig még dolgozhattak a védőszárnyai alatt, azonban 1937-ben le kellett mondania pozíciójáról. Az 1930-as második felében – idős kora ellenére – igen aktív életet élt: előadókörutakat vállalt és az utazás iránti szenvedélyének hódolt. Ebben az időszakban nyerte el a Magyar Tudományos Akadémia külső tagságát is. A második világháború alatt elszenvedett szörnyűségeket – a bombázásokat, a háza lerombolását és a menekülést – már nehezen viselte, de csak utolsó, életben maradt gyerekének a Gestapo általi kivégzése törte meg. 1946-ban még megjelent az angliai Newton-ünnepségen, és a következő évben, 1947-ben hunyt el. A korábbi Vilmos Császár Társaság ma az ő nevét viseli.

Ajánlott irodalom