Akadémiai határozat születik Bartók Béla és Kodály Zoltán munkája nyomán a magyar népi dallamok teljes gyűjteményének kiadásáról

A magyar népzenekincs gyűjtésére már a 18. században is voltak kezdeményezések, hiszen az akkori kéziratos diák-melodiáriumokban (daloskönyvekben) is találhatók népi darabok. A 19. század közepétől jelentek népdalgyűjtemények, bár ezekben – címük ellenére – általában viszonylag nagy arányban szerepelnek műdalok is. A 20. század első évtizedétől, Bartók Béla (1881–1945) és Kodály Zoltán (1882–1967) fellépésétől számíthatjuk a magyar népzenekutatás mint tudomány kezdeteit. Kodály galántai és nagyszombati diákéveinek, Bartók gyermekkori tapasztalatainak, a család székely cselédlánya által énekelt daloknak köszönhetően kezdett el szisztematikusan érdeklődni az autentikus népdal iránt.

Kodály a Nyitra megyei Zobor-vidéken a magyar–szlovák nyelvhatárt követve, Bartók pedig különböző dunántúli és alföldi gyűjtések után 1910-ben Csík megyében jegyzett fel népdalokat. Kodály is követte őt Csíkba, majd Bukovinába: ezeknek az utaknak köszönhető a magyar népzenében annyira fontos pentatónia felfedezése, amelyről Kodály Ötfokú hangsor a magyar népzenében című 1917-ben tanulmányában értekezett.

A zenefolklór-kutatás célját Bartók két pontban foglalta össze: „1. parasztdallamoknak minél gazdagabb, tudományos zenei rendszerbe foglalt gyűjteményét létesíteni, elsősorban egymással szomszédos és egymással sűrűn érintkezésben levő parasztosztályok zenei anyagából; 2. az így kapott anyagban gondos összehasonlítás alapján megállapítani az egyes zenei stílusokat, és azoknak eredetére, amennyire lehetséges, reávilágítani”. A gazdagodó gyűjtés eredményeként tehát a lejegyzés, rendszerezés, tipológia és az összehasonlító vizsgálatok is lehetségessé váltak. Az 1920-as évek közepén mindketten publikálták gyűjtéseiket saját zenei rendszerükben, Kodály kadenciák (a zenei periódusok specifikus befejezése, zárlat), Bartók ezenkívül szótagszám- és strófarendszer szerint.

Bartók és Kodály már 1913-ban írásbeli javaslatot terjesztettek a Kisfaludy Társaság elé Az új egyetemes népdalgyűjtemény tervezete címmel, melyben mintegy 3400 népi dallam (3300 szöveges és 100 hangszeres darab) szigorúan pontos, kritikai kiadását tűzték ki célul. A javaslatot húsz évvel később elevenítette fel a Magyar Tudományos Akadémia, 1933-ban ugyanis határozatban kötelezte el magát a magyar népi dallamok minél teljesebb gyűjteményének kiadására, részben az 1928-ban az MTA-ra szállt Vigyázó-vagyonnak köszönhetően. 1934-ben Bartókot a Zeneakadémiáról áthelyezték az Akadémiára, ott folytatta a rendszerezést; 1936-ban levelező taggá választották. 1940-ben, Bartók Amerikába való távozását követően, Kodály vette át a feldolgozómunka irányítását, és két év múlva őt is megválasztották az Akadémia levelező tagjának. A második világháború egy időre megakasztotta a munkát. A koalíciós időszakban Kodály a magyar zenei élet összes fontos tisztségét megkapta: a Zeneművészeti Főiskola Igazgató Tanácsa, a Magyar Művészeti Tanácsa és a Zeneművészek Szabad Szervezete elnöksége mellett vállalta el az akadémia elnöki tisztét, így új lendülettel folytatódott a gyűjteményezés.

A magyar népdalkincs sajtó alá rendezésének gigászi munkája a Magyar Népzene Tára (MNT) címen valósult meg. Az I–V. kötetet 1951–1966 között, Kodály Zoltán irányításával jelentették meg, ezzel együtt megkezdődött Bartók 14.000 és Kodály új gyűjtésű 8000 dalának feldolgozása, a különböző intézményekben (akadémiai intézetek, Rádió, Televízió, Népművészeti Intézet, zeneiskolák stb.), magángyűjteményekben tárolt és nyomtatásban megjelent dalok összegyűjtése. A munka ebben az időben az Akadémia székházában azokban a szobákban folyt, ahol Bartók elkezdte a gyűjtemény feldolgozását. 1953-ban ebből a csoportból alakult meg az MTA Népzenekutató Csoportja. A teljes MNT 12 kötetes, rendszerezett gyűjtemény formájában valósult meg, amely összesen 10.356 dallamot tartalmaz.

Ajánlott irodalom