Megjelenik báró Nopcsa Ferenc, a „Magyarosaurus” leírója közleménysorozatának zárókötete Erdély dinoszauruszleleteiről

Báró Nopcsa Ferenc (1877–1933) a 20. század egyik legkiválóbb magyar paleontológusa volt: az egyedi pályát befutó tudós Albánia földrajzának és kultúrájának kutatója, az albán trón aspiránsa is volt. Neve egybefonódik a magyar dinoszaurusz, a Magyarosaurus dacus felfedezésével.

Nopcsa a dél-erdélyi Hátszegvidék ősi nemesi családjának utolsó férfitagjaként a még Mária Terézia által a 18. században a magyar nemesifjak képzésére alapított bécsi Collegium Theresianumban tanult. Itt a híres paleontológus, a bioszféra fogalmát bevezető és a mai déli félteke kontinenseinek ősét magába foglaló szuperkontinenst Gondvánának elnevező Eduard Seuss, valamint tanársegédje, a paleobiológia egyik alapítója, Othenio Abel tanították és formálták érdeklődését.

Őslénytani munkássága 1899 és 1929 közé tehető. Pályájára kerülését és hírnevét felfedezéseinek és Ilona nevű húgának köszönheti. A testvére által 1895-ben, a család szentpéterfalvai birtokán talált fosszíliák anatómiai és rendszertani leírásával debütált ugyanis a tudományos közösség előtt 1899-ben az Osztrák Tudományos Akadémia Matematikai és Természettudományi Osztályának ülésén. Az 1900-ban hat grafit rajzolattal illusztrált Dinosaurierreste aus Siebenbürgen című írásban az általa még Limnosaurus transsylvanicusnak nevezett, a sauropodák méretéhez képest kistestűnek mondható, hatméteres növényevőt mutatta be. Mivel egy őskrokodil nemzetség már hasonló nevet viselt, így később a ma ismert nevet adta a hosszú nyakú, hosszú farkú, oszlopos lábú erdélyi dinoszaurusznak. A fajról szóló közleménysorozatában, amely 1929-ben zárult, megállapította, hogy a hátszegi krétakori őshüllők földrajzilag elszigetelt fejlődése állhat méretbeli zsugorodásuk hátterében.

Miután 1904-ben befejezte bécsi tanulmányait, végigjárta Európa paleontológiai gyűjteményeit, és rendkívüli leletismeretre tett szert. Eközben megismerkedett a brüsszeli múzeum őslénytani kurátorával, Louis Dollóval, akit Abel mellett a paleobiológia megteremtőjének tartanak. Munkásságára a leíró és az elméleti őslénytan ötvözése volt jellemző; külföldön szerzett tapasztalatait kamatoztatva vizsgálta szülőföldje, a Hátszegvidék krétakori állat- és növényvilágát. Elsősorban a már említett Magyarosaurushoz hasonló nagytestű növényevők álltak érdeklődésének középpontjában.

Az ősélettan (paleofiziológia) és az őskórtan (paleopatológia) hazai képviselőjének tekinthető Nopcsa elsőként publikált írásaiban a dinoszauruszok méretének evolúciós magyarázatáról: egy hormontermelő mirigy túlműködésével hozta összefüggésbe, amely kóros jelenséget az állatok továbbörökítettek. Ezenkívül a dinoszauruszok szexuális kétalakiságáról (dimorfizmusáról) és a madarak szárnyának kifejlődéséről is közzétett írásokat. Összesen 101 tanulmányt és könyvet írt az őslénytan területén, a legjelentősebb az ősgyíkok madárrá fejlődéséről szóló evolúcióelméleti 1907-es munkája.

A kutatásait saját jövedelmeiből finanszírozó Nopcsát nemzetközileg elismert szaktudása és széles látóköre miatt 1925-ben kinevezték a magyar királyi Földtani Intézet igazgatójának, állásáról azonban 1928-ban lemondott, mert a vezetéssel járó feszültségeket nem bírta. Az Akadémiának 1917-ben lett levelező, 1928-ban pedig rendes tagja, de erről 1930-ban indoklás nélkül lemondott. A gazdasági válság alatt vagyona megcsappant, betegség gyötörte. 1933-ban öngyilkos lett.

Ajánlott irodalom