Az elméleti tudományos tudás gyakorlati alkalmazása a természettudományokban a 19. századi technológiai fejlődés során jelentős mértékben előtérbe került. Ez a vegyészetben például a kémiai tudás széleskörű hasznosítását jelentette, és jelenti ma is. Kiváló példája ennek a Zürichben és Heidelbergben vegyészdiplomát szerző akadémikus kémikus Wartha Vince (1844–1914) munkássága, amelynek a magyar iparművészet egyik legismertebb termékét, az eozinmázas Zsolnay porcelánt köszönheti.
Az arany és rézfényű gyantás fémsókból álló, lüszternek nevezett kerámiamáz a 9. század óta ismert volt Európában, ahova a Közel-Keletről arab közvetítéssel került. Az eozin elnevezés ugyanakkor a 19. századból ered. Heinrich Caro német kémikus Éószról, a hajnal istennőjéről nevezte el a kerámiamázzal kémiai kapcsolatban nem álló festőanyagát, amelyet az 1870-es években állított elő. Ennek ellenére a fémes fénnyel csillogó kerámiamáz is az így már köztudatba került névvel vált Wartha Vince munkásságának köszönhetően ismertté.
A reneszánsz korban az itáliai Gubbióban Giorgio Andreoli porcelánmanufaktúrája készített nagy népszerűségnek örvendő ezüst és rubin színű, színátmenetes és fémesen csillogó kerámiákat. A máz gyártásának technológiája azonban feledésbe merült egészen a 19. század végéig. Az 1867-es kiegyezés után hazatérve 1870-től 1912-es nyugdíjba vonulásáig a Műegyetem Kémiai Technológia Tanszékét vezető Wartha ekkor már elismert vegyész volt. Az egyetem dékánja és könyvtárának igazgatója is volt, sőt 1873-tól már az MTA levelező, 1891-től pedig rendes tagja. Hírnevét tehát nem az eozinmázzal alapozta meg. A gázgyártásra alkalmas szenek elemzésével és a víz lúgosságának megállapításával foglalkozott elsősorban. Utóbbiban olyannyira eredményes volt, hogy vízkémiai eljárása nemzetközileg is bevett gyakorlattá vált. Mindezek mellett Magyarországon elsőként ő végzett fotokémiai kísérleteket.
Legjelentősebb felfedezését azonban mégis a kerámia-technológiában érte el a fémfényű eozinmáz kidolgozásával. Kollégájával, Petrik Lajossal közösen analizálta Andreoli 16. századi kerámiáinak bevonatát. Kutatásuk alapján Zsolnay Vilmos pécsi gyárában reprodukálni tudta az eozinmázt. Wartha egy összetett, több égetéses folyamat során érte el, hogy színes- és nemesfémgőzök tapadjanak az előzetesen fényes vagy savas alapmázzal leégetett agyag felületére. Az emberi szem számára a fényhullámok interferenciája miatt látható fémes csillogást tehát ezen kicsapódott fémgőzök leheletvékony rétege adja, amely a festék alapos lemosása után marad vissza a kerámia felületén. Az ily módon készített eozinmázas kerámia az 1891-es Budapesti Agyagipari Tárlaton debütált. Wartha az eljárást leíró kéziratát pedig 1892-ben küldte el az Akadémia levéltárába. Egy évvel később, 1893-ban a Zsolnay-gyárban már a tömeges gyártás is elindulhatott, amely a 20. század során a Zsolnay porcelánt világhírűvé tette. Wartha később a kerámia szakértőjeként a Herendi Porcelángyár 1904-es újjászervezésében vállalt vezető szerepet. Az agyagművességről és az agyagipar történetéről 1892-ben és 1905-ben publikált a szakterületet Magyarországon megalapozó monográfiákat.
Ajánlott irodalom
- Kalydi György: Az eozinmázas kerámia feltalálója. Wartha Vince. Középiskolai Kémiai Lapok 23. (2005) 2. 81–85. https://real-j.mtak.hu/8623/2/20052-szam.pdf
- Móra László: Wartha Vince, a hazai kémiai technológia megalapítója. Budapest, Tankönyvkiadó, 1967. (Budapesti Műszaki Egyetem Központi Könyvtára Műszaki Tudománytörténeti Kiadványok 15.) https://real-eod.mtak.hu/1687/1/Wartha_Vince.pdf