A Zsigmondy Vilmos akadémikus, bányamérnök által fúrt városligeti artézi kút máig a Széchenyi Gyógyfürdőt táplálja

A Vasárnapi Újság 1878. október 13-i száma szenzációról értesítette Budapest és az ország polgárait: „Magyarország fővárosa ez idén egy világnevezetességgel lett gazdagabb: neki van a legmélyebb kútja a földkerekségen.” A rekordernek számító, a Városligetben található 970,48 méter mély artézi kút a Széchenyi Gyógyfürdő vizét tápláló termálforrás, amelyet a selmecbányai bányászati akadémián végzett akadémikus bányászmérnök, Zsigmondy Vilmos (1821–1888), a magyar mélyfúrás úttörője tervezett.

A pozsonyi születésű Zsigmondy kőszénbányák igazgatásával kezdte karrierjét. A mai Románia területén fekvő bánsági Resicabánya és a magyarországi Dorogi-medencében lévő Anna-völgy kőszéntelepeinek kifejtését felügyelő bányagondnokként szerzett tapasztalatait az 1865-ben megjelent Bányatan című munkájában foglalta össze, megteremtve a hazai bányamérnöki szaknyelvet. Könyvében behatóan foglalkozott a felszín alatti rétegvizekkel és a kútfúrással, kiemelve a hőfok, a víztisztaság és a fúrásminták szerepét a mélyfúrástanban. Az eszközök működéséről a Harkányban végzett első fúrásának tanulságai alapján számolt be. Módszere sikeresnek bizonyult, mert az itteni apadozó termálvíz folyamatos ellátását nemcsak biztosítani, de mennyiségét növelni is tudta.

Magyarországon a 18. században, a kémia tudományának fejlődésével párhuzamosan egyre pontosabb képet kaptak a tudományág iránt érdeklődő természettudósok a termál- vagy hévíznek nevezett, ásványi anyagokban gazdag, gyógyító hatású föld alatti vizekről. Torkos Justus János század közepi és Kitaibel Pál század végi gyógyfürdőtani (balneológiai) felmérései, valamint Török József kémikus 1848-as összefoglaló tankönyve egyaránt tekinthetők előzményeknek. Zsigmondy ezen örökséget alapul véve saját földtani kutatásokat végzett az 1860-as évektől kezdve a fővárosban, ugyanis úgy vélte, hogy nemcsak Budán, hanem Pesten is található mélyrétegi vízkészlet, azaz a tudósok által az észak-franciaországi Artois tartományról elnevezett artézi vizek, és a 20 Celsius-foknál melegebb felszín alatti gyógyhatású termálvizek. A kőzet- és talajviszonyok feltérképezéséhez, valamint a fúrás helyszínének megállapításához azonban nemcsak a földfelszín alatti vizek mozgásával és feltárásával foglalkozó hidrogeológia területén szerzett tapasztalatára, hanem bányamérnöki, földtani és kémiai tudására is szüksége volt.

Eredményes harkányi munkája után először József nádort győzte meg, arról, hogy a Margit-szigeten sikeresen tud hévizes kutat fúrni. Ezután már Pest város tanácsa is engedély adott 1868-ban a városligeti fúrásra. Zsigmondy célja a városligeti tó feltöltése és a park öntözése volt, a város pedig gyógyfürdő létesítésében bizakodott. A majdnem egy kilométeres mélységben található 74 Celsius-fokos artézi forrásig végül 1877-ben jutottak el, így a munka csak kilenc évvel később váltotta be ezen reményeket. A fúrás mélysége lehetőséget teremtett geológiai és őslénytani vizsgálatokra is. Ezek során huszonöt új likacsos ősegysejtű (foraminifera) fajt azonosítottak a paleontológusok. Zsigmondy pedig Budapest részletes földtani leírását készítette el. Tudományos munkássága mellett mindeközben 1875 és 1888 között műszaki értelmiségiként szokatlan módon a közéletben is aktívan részt vett kormánypárti parlamenti képviselőként.

Az Akadémia már a kutatás megkezdésekor, 1868-ban levelező tagjává választotta a kútfúrások terén végzett eredményei elismeréseként. Az artézi kút felett fúróház állt egészen 1884-ig, majd Ybl Miklós tervei alapján egy díszkutat építettek Gloriette néven, amely a millenniumi emlékmű elkészültéig állt a Városligetben, ahonnan a Széchenyi-hegyre telepítették át. Itt a mai napig megtekinthető a magyar gyógyfürdőtan, geológia és bányamérnöktudomány kiemelkedő alakjának és az ország gazdag termálvízkészletének emléket állító építmény.

Ajánlott irodalom