Szabó József, az ásványtan professzora a vulkáni kőzetek rendszerezését követően publikálja földpát-meghatározási módszerét

A Föld szilárd kérgét különféle ásványokból, azaz megkülönböztethető kristályszerkezetű kémiai elemekből álló kőzetek alkotják. A Föld felépítésével, szerkezetével és történetével foglalkozó geológia 19. századi történetében Szabó József (1822–1888) kitüntetett szerepet játszott. Az 1860-as évektől kezdve végzett kutatásai az ásvány-, kőzet- és talajtan területén nemzetközileg is jelentős eredményeknek számítottak.

Szabó József elsősorban a vulkánosság iránt érdeklődött, ez vezette el tudománya módszertani megújításához. A magyarországi vulkáni kőzeteket (korabeli nevükön trachitok) vizsgálva 1863-tól dolgozott azok természetes rendszerének felállításán. Az 1870 és 1873 között megjelent munkáiban kifejtette, hogy a tudományos konszenzus ellenére az egyik fontos vulkáni kőzet, a zöldkő nem önálló, hanem átalakult kőzet. Zöldkövesedéssel kapcsolatos eredményeit egyik tanítványa, az érckutatás meghatározó alakja, Inkey Béla bizonyította az erdélyi arany-érctelepek vizsgálata során.

Szabó kőzetrendszerezését a földpátokra alapozta, ugyanis a káliumot, nátriumot és kalciumot tartalmazó, szilícium alapú elegykristályok (alumíniumos szilikátok) a földkéreg hatvan százalékát teszik ki, és így a legfontosabb kőzetcsaládként kiváló kiindulópontjai voltak a kőzetosztályozásnak. Az Akadémián elhangzott előadásait összefoglaló 1873-as publikációjában leírt földpát-meghatározási módszere két részből állt. Az egyik a szabad szemmel, valamint mikroszkóppal való vizsgálat, amely során a kőzet alakja, szerkezete, színe, fénye, átlátszósága és keménysége volt megállapítható. Mivel azonban ezen optikai vizsgálatok a kor technológiai szintjén csupán azt tudták kimutatni, hogy a tanulmányozott ásvány földpát-e, és ha igen, mennyire ép, ezért a meghatározás második fele volt a döntő eljárás.

Robert Wilhelm Bunsen német kémikus 1859-es és 1866-os ún. lángkísérleteiről szóló munkáit alapul véve Szabó három különböző hőfokú olvasztással az ásványi anyag viselkedését úgy, mint az olvadás fokát és minőségét, a földpátban előforduló nátrium és kálium mennyiségét, valamint sósavval való reakcióját figyelte meg. Ezután már az osztrák mineralógus, Gustav Tschermak által 1864-ben megállapított tíz földpátcsoport közé be tudta sorolni a vizsgált ásványt. Mivel a földpátok már a 19. században is alapanyagai voltak építő- és kerámiaipari termékeknek (tégla, cserép, porcelán), ezért a nagy mennyiségben és sokféle módon hasznosítható kőzetek hatékony meghatározása ipari-gazdasági jelentőséggel bírt.

Szerteágazó geológiai, kémiai érdeklődését további eredményei bizonyítják. A szarvaskői wehrlit nevű ásvány kőzet mivoltát bizonyította 1871-es és 1877-es tanulmányaiban. A nemzetközi szakirodalomban ma már legkorábbi, 1864-es cornwalli felfedezése nyomán devillinként ismert, de Szabó által úrvölgyitnek nevezett rézásvány helyes kémiai összetételének megállapítása is az ő nevéhez fűződik. A szikes és löszös talajjal, valamint a vulkanikus kőzetek mállástermékével is foglalkozott. Tanárként a budai állami főreáliskolában, majd a pesti egyetemen oktatott, utóbbi ásvány és kőzetgyűjteménye is gyűjtőmunkája révén jött létre. Ásványtan című egyetemi tankönyvével hozzájárult a magyar geológiai szaknyelv megteremtéséhez. Szakmai szervező tevékenysége is jelentős: a Magyarhoni Földtani Társulat egyik megalapítója, 1883–1894 között elnöke is. 1858-tól az MTA levelező, 1867-től rendes tagja, 1870-től halálág a III. Matematikai és Természettudományi Osztály titkára volt.

Ajánlott irodalom