Báró Sina Simon jelentős pénzadománya segítségével lezajlik az Akadémia székházának tervpályázata

A Magyar Tudományos Akadémiának alapítását követően évtizedekig nem volt saját székháza, az irodái pesti bérházakban kaptak helyet, az üléseket pedig a pesti Vármegyeháza dísztermében tartották. 1858-ban báró Sina Simon (1810–1876) nagy összegű, 80 000 forintos adományt tett a Magyar Tudományos Akadémia székházának megépítésére. Ahogy Széchenyinek a Tudós Társaság alapítására szánt felajánlása híven képviseli a nemzetépítés politikai és kulturális programjában kulcsszerepet játszó egyik fő társadalmi csoportot, az elmagyarosodó birtokos nemességet, úgy Sina Simon jó példa az ipari-kereskedelmi tevékenységből meggazdagodó polgárság mecenatúrájára. A Sina család a mai Görögország északnyugati határát övező régióból, a mai Albániából származott, tagjai kereskedők, görögkeleti vallású, görögül beszélő török alattvalók voltak. A 18. század közepén telepedtek át a Habsburg Monarchiába, és itt folytatták az Oszmán Birodalom és a Habsburg Császárság közötti nagykereskedelmi közvetítést. Vagyonukkal befolyásuk is nőtt: idősebb Sina Simon 1818-ban bárói címet kapott, fia és unokája a 19. század derekán diplomáciai feladatokat vállaltak osztrák–görög viszonylatban, mecénási tevékenységük pedig a Görög és Magyar Királyságra, illetve a Habsburg Monarchiára is kiterjedt.

A székház építését célzó adomány országos mozgalmat indított el, és alig két év alatt akkora összeg gyűlt össze, hogy neki lehetett látni a tervezés és az építés előkészületeinek. A meghívásos tervpályázaton három építész vett részt, ugyanis negyedik pályázó, Ybl Miklós, bár leadta tervét, másnap visszavonta azt. Henszlmann Imre és társai, illetve Ferstel Antal gótizáló terveivel azok túl németesnek, egyházinak vélt jellege és előreláthatóan hatalmas, 1,5–3 milliós költségei miatt nem szimpatizált a szakma és a közvélemény. Szkalnitzky Antal klasszicizáló terve sem nyerte el a bírálók tetszését. A stílusválasztás dilemmája a magyar tudomány reprezentatív székháza esetén nem pusztán esztétikai, de politikai kérdés volt: a kiforrott nemzeti identitás részének tekintette a közvélemény a nemzeti stílus megtalálását. Az elégedetlen akadémiai Építési Bizottság két új, tapaszalt mestert kért fel a pályázaton való részvételre: a bajor királyi építész Leo von Klenze és a berlini akadémia professzora, Friedrich August Stüler klasszicizáló tervei közül az utóbbi győzedelmeskedett. Az ez alapján 1862–1865 között közadakozásból felépült palota a neoreneszánsz historizmus nyitányát jelentette Magyarországon. A kivitelezési munkát magyar iparosok végezték, ám a szobrászi, művészi igényű feladatokat túlnyomórészt porosz mesterek. Ez a munkamegosztás jelezte a magyar művészképzés megteremtésének egyre nyomasztóbbá váló igényét. A székház építése végül az eredeti költségvetést annak harmadával lépte túl, az összköltség elérte a 800 000 forintot. A korábban Kirakodónak nevezett, kereskedelmi funkciókat betöltő tér pedig az Akadémia épületének és a Lloyd-székháznak köszönhetően Pest egyik legreprezentatívabb közterületévé vált.

Ajánlott irodalom